1Kor 4,5

“Egyáltalán ne ítéljetek azért addig, míg el nem jön az Úr. Ő majd megvilágítja a sötétség titkait, és nyilvánvalóvá teszi a szívek szándékait, és akkor mindenki Istentől kapja meg a dicséretet.”

Nemrégiben egy ismert zenészről hírül adta a sajtó, hogy vesztegetés és visszaélés gyanújával őrizetbe vették. Az addig népszerű, és sokak által szeretett (sokak számára pedig közömbös) előadóművész hirtelen közutálat és káröröm tárgya lett, családján gúnyolódnak. Ilyen az emberi ítélet. Pedig nem is tudni még, hogy mi történt valójában, mi volt az indíték, milyen emberi sorsok húzódtak meg a háttérben, milyen lelkiállapot, motiváció juttatta el idáig. Mi van a felszín alatt, milyen embert temetett maga alá az ítélkezés szemétdombja? A felmentése nem a mi dolgunk, de az elítélése sem.

Hajléktalanokat látva az aluljáróban szintén ítélet fogalmazódik meg az emberekben: “Maga tehet róla, hogy ide jutott, jobban kellett volna figyelnie, bölcsebben kellett volna élnie, nem kellett volna olyan könnyelműnek lenni!” De lehet, hogy meglepődnénk, hány olyan emberi sorsot ismerhetnénk meg az utcán a szemetesben turkálva, akitől csak egy hajszál választotta el a mi sorsunkat!

Legtöbbször azonban a körülöttünk levőket, a hozzánk közel állókat, családtagokat, barátokat, gyülekezeti tagokat, munkatársakat ítéljük meg. Mindenkiből látunk valamit: a külsejét, a tetteit; halljuk a beszédét, s rögtön kialakítunk egy jellemrajzot az illetőről. Tudni véljük – jobban, mint ő – hogy mit miért csinál vagy éppen nem, s cselekedeteit, mulasztásait rá is olvassuk a kellő időben. Bele akarunk világítani mások lelkébe, tudjuk, hogy miért tette, amit tett, és megmondjuk, mi mit tettünk volna a helyében. Csakhogy nem vagyunk más helyében, nem más bőrében élünk! Éppen ezért nem hozhatunk igazságos és objektív ítéletet senkiről. Azt pedig végképp nem gondolhatjuk, hogy a mi életünk az etalon, amihez viszonyítani kellene másokat. Mert ítélkezési hajlamunkat talán nagyobb okkal tudnánk saját magunkon gyakorolni.

Biztos, hogy Neked is van véleményed, ítéleted másokról, hadd ne mondjam: mindenkiről. Az ige ma számodra azt üzeni, hogy próbáld meg magadban kikapcsolni az ítélkezés nem Istentől való ösztönét! Mert az ördög kísértése volt az kezdetektől fogva, hogy “olyanok lesztek, mint az Isten: tudni fogjátok, mi a jó és mi a rossz.” (1Móz 3,5b) De nem tudhatod, mi a jó és mi a rossz, még a saját életedben sem, nemhogy a máséban!

A teremtéstörténetben azt olvassuk, hogy “a mélység fölött sötétség volt, de Isten Lelke lebegett a vizek fölött. Akkor ezt mondta Isten: Legyen világosság! És lett világosság.” (1Móz 1,2b-3) A sötétséget átvilágítani, az ítéletet meghozni ma is egyedül az Úr joga és képessége. Ne akarj hát Istent játszani, hanem bízd Rá az ítéletet, aminek egyszer eljön az ideje mindenki életében! Addig pedig élj úgy, ahogyan Jézus Krisztus tanította, Akinek joga lett volna ítélni, mégis azt mondta: “Ha valaki hallja az én beszédeimet, de nem tartja meg azokat, én nem ítélem el azt; mert nem azért jöttem, hogy elítéljem a világot, hanem azért, hogy megmentsem.” (Jn 12,47) Mert Ő, amikor Isten lévén mégis emberré lett, egyedüliként képes volt teljes mértékben átélni az emberi sorsokat, képes volt “belebújni a mi bőrünkbe”, és megérteni bennünket, Téged is. És Ő látja a gyengeségeidet, a motivációdat, a kísértéseidet, s megérti a hibáidat. Ezért nem ítél el, hanem megtart Téged. Ne ítélj hát Te sem, hogy Téged se ítéljen el az Úr!