Akarsz-e meggyógyulni?

“Jeruzsálemben a Juh-kapunál van egy medence, amelyet héberül Betesdának neveznek. Ennek öt oszlopcsarnoka van. A betegek, vakok, sánták, sorvadásosak tömege feküdt ezekben, és várták a víz megmozdulását. Mert az Úr angyala időnként leszállt a medencére, és felkavarta a vizet: aki elsőnek lépett bele a víz felkavarása után, egészséges lett, bármilyen betegségben is szenvedett. Volt ott egy ember, aki harmincnyolc éve szenvedett betegségében. Amikor látta Jézus, hogy ott fekszik, és megtudta, hogy már milyen hosszú ideje, megkérdezte tőle: Akarsz-e meggyógyulni?” (Jn 5,2-6)

38 év bizony nagy idő! Ennyi idő alatt már hozzá lehet szokni a tehetetlenséghez, az emberek apátiájához, a kiszolgáltatottsághoz. Bele lehet kapaszkodni – jobb híján – babonás hiedelmekbe, s várni, hogy majd egy angyal leszáll és segít. Talán. Egyszer. Ha lesz, aki odasegít. De a várakozással már nem párosul a remény. 38 év nyomorúság elég ahhoz, hogy mások gyógyulását, sorsának jobbra fordulását irigységgel szemléljem, saját gyötrelmeimet pedig már önazonosságom forrásának tekintsem, és igazából már csak szavak szintjén akarjak szabadulni belőlük. A szenvedés, az önsajnálat már életem része, megtanultam együtt élni velük. Attól vagyok, aki vagyok: a fájdalmak hordozója, beteg ember, akin nincs, aki segítsen, aki mindig utolsó a sorban. Akinek élete legnagyobb tervei örök vágyálmok maradnak, akinek az egészség, a boldogság, a biztos megélhetés, a siker, a harmónia csak utópia. És miközben a sebeimet nyalogatom, Valaki odalép hozzám, s tapintatlanul megkérdezi: “Akarsz-e meggyógyulni?” Hát…, nem is tudom. Akarok? Akkor megszűnök annak lenni, aki vagyok: önsajnálatom tárgya. Jobban szeretem az akadályokat látni, mint a lehetőségeket. Hogy mit miért nem lehet megtenni, s nem azt, hogy mit hogyan lehetne. Számomra a pohár mindig félig üres, és nem pedig félig tele.

“Akarsz-e meggyógyulni?” Miből is? Testi betegségemből?  Vagy a lelkiből, amiből fakad a testi? Persze, rávágom gondolkodás nélkül, hogy “akarok”. Meg akarok szabadulni a rossz szokásaimtól, az indulataimtól, amik keserítik az életemet, rombolják egészségemet, megrontják emberi kapcsolataimat. De rögtön látom, hogy ez miért nem megy. És az okot mindig másban találom meg. Nincs emberem. Nincs, aki segítsen. Magamra vagyok utalva, és erről a családom tehet, a főnököm, a polgármester meg a miniszterelnök. A csillagok kedvezőtlen együttállása meg a rossz széljárás. Akarok én jobb ember lenni, de hát nem megy, mert a világ is ilyen és nekem alkalmazkodnom kell. Maradok tehát a kaptafánál, fogadjon el mindenki olyannak, amilyen vagyok: egy olyan embernek, aki a gyógyulni akarás látszatát akarja ugyan fenntartani, de nagyon is megbékélt az állapotával. Sőt – félelmetes kimondani! – de meg is szerette ezt az állapotot. Tökéletesen beleilleszkedek egy beteg világba.

Hosszú idő óta ebben élek. Mások hibája miatt szenvedek, mások gyarlóságai, bántó szavai és istentelensége gerjeszt haragra vagy kelt bennem szomorúságot. Meg kellene változtatni ezt a rosszul összerakott világot! Hogy az olyanok, mint én, lehetőséghez jussanak, s végre elsők legyenek a sorban! De, amikor szemcsés a tévé képe, nem biztos, hogy az adásban van a hiba. Lehet, hogy az én készülékem a hibás? Lehet, hogy az a valódi betegségem, hogy nem akarok meggyógyulni?

Nem kell, hogy identitásom a saját kínjaimban gyökerezzen. Volt Valaki, akiről tudom: “Megvetett volt, és emberektől elhagyatott, fájdalmak férfia, betegség ismerője.” (Ézs 53,3) És mi mindnyájan úgy gondolkodtunk Róla, ahogyan magunkról szoktunk: “azt gondoltuk, hogy Isten csapása sújtotta és kínozta. Pedig a mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze. Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen, az ő sebei árán gyógyultunk meg.” (Ézs 53,4-5) Meggyógyultunk – így, befejezett múlt időben! Meggyógyultam én is. Akkor miért élek úgy, mintha beteg lennék? Talán azért, mert amikor ez a “fájdalmak férfia” hozzám lép és kérdez, igazából nem akarok meggyógyulni…