Az egyház vérkeringése

Lekció: Mk 12,41-44

Textus: 1Kor 16 

Az első korinthusi levél magyarázatának egy éve tartó sorozata utolsó állomásához érkeztünk. E levélben sokféle gyülekezeti problémáról írt az apostol, amely hozzánk is ugyanúgy szólt. Sokszor jártunk meg mélységeket, de az elmúlt három alkalom során magaslatokon is jártunk, amikor is a feltámadásról szólott az Ige. E magaslatról – úgy tűnik – már csak lefelé vezethet az út.

A több helyen kemény hangú levél végén most úgy tűnik, mintha Pál a korinthusiak pénztárcájában kezdene kotorászni. De ez az Ige hozzánk is szól, mégse érezzétek kellemetlenül magatokat, mondván, hogy itt mindjárt arról a kijáratnál lévő ládikáról lesz szó, hogy miképpen kell telerakni. A pénz kényes kérdés ma is. Az egyházról van egy olyan kép, hogy a papok elmondják az erkölcsi szentbeszédeket, aztán a végén csak a pénznél lyukadunk ki. Sikamlós talaj ez! Nem is szeretek megállni a kijáratnál a persely mellett, nehogy azt higgyék, hogy Jézushoz hasonlóan nézem, ki mennyit és hogyan rak bele. De az adakozás szerves és nélkülözhetetlen része a keresztyén életnek, kell róla tanulnunk, s akkor nem lesz sértődés, félreértelmezés.

Ma, új kenyér ünnepén a kenyér szimbólumában minden javakért hálát adunk, amit Istentől kaptunk. És hát „mid van, amit nem kaptál volna?” – jó ezzel tisztában lenni, hogy amink van, az tk. nem is a miénk, hanem az Úré! Ahogyan egy énekben megvalljuk: “Te adsz fényt és záporesőt, juhaidnak bőven termő legelőt. Nem takarnak, nem is vetnek, hiányt többé nem szenvednek Tebenned.”  De ezen anyagi vagy természeti javakat Isten nem egyformán adja, nem homogén módon teríti. Miért? Igazságos-e Isten, hogy így cselekszik?

Testvérek! Lehet, hogy furcsának tűnik – Isten gondolatai ugyanis nem a mi gondolataink – , de azért cselekszik így, hogy egymásra legyünk szorulva. A teremtésben is már úgy alkotta meg az embert, hogy „nem jó az embernek egyedül lenni”, szüksége van segítő társra. Ez a rászorultság tart össze házasságot, emberi kapcsolatokat, társadalmakat, de magát az egyházat is. Kölcsönös rászorultság nélkül vajon kialakulhatna-e testvéri közösség? Bizonyára nem. Ezért vergődnek közösségeink, mert tagadni akarjuk a rászorultság elvét. Nem merünk kérni , nehogy pénzéhesnek tűnjünk, vagy éppen büszkeségből. De nem akarunk adni sem, legfeljebb a fölöslegünkből. Mert hát ami az enyém, az az enyém!

Ha mindenkinek egyformán elegendő javai lennének, hogyan működne az egyház? Akkor mindenki a maga érdemének és tudásának tulajdonítaná azt, amije van, s nem Isten dicsőülne meg közöttünk. Az ószövetségi történetben Isten Gedeonnak is ezért adott csak 300 fős csapatot a midiánita túlerővel szemben. Hogy ne saját hadi erejüknek, létszámuknak tulajdonítsák a győzelmet. Így azonban Istennek adhattak hálát. És adhatunk hálát mi is, hogy segítségünkre siet a másik ember, a másik gyülekezet által. És ugyanígy küldetésünknek tudhatjuk, hogy Isten a nekünk adott javakból mások szükségét akarja kipótolni.

Az egyház Krisztus teste. A testnek vérkeringésre van szüksége ahhoz, hogy életben maradjon. A vér szállítja a sejtekhez, szervekhez a tápanyagot és elszállítja a fölösleget.  AZ ADAKOZÁS AZ EGYHÁZ VÉRKERINGÉSE. A sejtek (gyülekezetek, egyháztagok) egymásra vannak utalva. Pál erről a vérkeringésről beszél. Az ókeresztyén egyház központja a jeruzsálemi gyülekezet volt, amely akkoriban éppen nagy éhínséget szenvedett. Korinthusban, a gazdag kereskedővárosban nehéz volt ezt elképzelni, együtt érezni velük. De az apostol nem kérdezi őket erről, hanem keresztyén kötelesség teljesítésére felszólítva tk. parancsot hirdet. Nem a fölöslegük összegyűjtésére szólít fel, hanem hogy előre tegyék félre, a hét első napján. Nem azt jön elvinni, ami megmarad a hét végére! Mi vajon hogyan adakozunk? Van-e félretett adományod? Együtt tudsz-e érezni a nélkülözőkkel, az üldözöttekkel?

A hét első napja az istentisztelet napja, s innen tudhatjuk: az adakozás már ekkor szerves része az istentiszteletnek. És ezekből az Isten tiszteletére szánt adományokból kell, hogy gyülekezetük működésén túl juttassanak a szenvedő testvéreknek.

A vérkeringést a szív tartja fönn. Az adakozás (mint vérkeringés) motorja szintén a szív. Az adományra az Ige egy olyan görög szót használ, amely kegyelmet és örömöt is jelent. Ezzel mutatja meg számunkra is, hogy az adakozás nem kényszerből történik, hanem szívbéli örömből. Ha jól működik a vérkeringés, a szív, ha van öröm és hála, akkor nincs betegségre utaló jel. A nélkülözés nem Isten csapása, hanem a vérkeringésben lévő fennakadásból eredő betegség. A szív betegsége, AZ ÖRÖM HIÁNYA, ami kiterjed így az egész testre. A bőség áldása önzésre indít, s nem küld oda javakat, ahol szükség van. Vagy becsapjuk magunkat is azzal, hogy azt mondjuk: nincs miből adni.

Van, aki kényszerből adakozik. Aki adónak tekinti az egyház fenntartói járulékot; vagy azért dob a perselybe, hogy ne szólják meg mások. Ez olyan, mint, amikor egy embernek a vérkeringését gépekkel tarják fönn. Fekszik a hideg kórház műfényekkel megvilágított intenzív osztályán, él, de gyakorlatilag halott. Terhére van mindenkinek, a rokonok az eutanázián gondolkodnak. Ilyen a kényszeradományokból fönntartott gyülekezet. Nem tud másnak a hasznára lenni, mert saját létfenntartásáért küzd folyamatosan. Pedig az adakozásnak nem ez a célja! Ha tovább olvassuk az Igét, a gyülekezet küldetése az, hogy a rászorulók megsegítésén túl szolgálatokat végezzen, szolgálókat küldjön és fogadjon; vendéglátás, misszió, logisztika. Ebből adódik a gyülekezeti költségvetés bonyolultsága. Egy élő gyülekezet, egyház életét így tartja fönn a hitben és szeretetben megerősödött hívek adakozókészsége. Van tehát miből gyógyulnunk!

De honnan legyen szívünkben az öröm? A szívet egy szinusz-csomó nevezetű idegrendszeri szerv hozza működésbe és teszi alkalmassá a percenkénti 70-120 pumpálásra. Testvérek! Az adakozást szükségessé tevő kölcsönös rászorultság legmegindítóbb jelképe ez a kenyér az asztalon. Az „egy kenyér”, amelyből mindannyian eszünk, az úrvacsora, Isten kegyelme, amelyre mindannyiunknak szüksége van. Javakban van köztünk különbség, de ebben nincs: mindnyájan bűnben élünk, híjával vagyunk Isten dicsőségének. Engedetlenek vagyunk Istennek, nélküle hozunk döntéseket, cselekszünk, élünk, beszélünk. Óh, hányszor feledkeztél el Róla csak az elmúlt héten?

Krisztus azonban meghalt értünk, s ezt hirdeti ma ez az asztal. Ez a mi szinusz-csomónk, amely mozgásra (hálára) bírja szívünket. A rászorultság és hálaadás asztala ez. Kérjük az Urat, hogy erősítsen meg ebben a hitben, s gyúljon valódi, őszinte öröm és hála a szívünkben ezért, amely áldozatra indít!

Adjunk hálát az Úrnak gondviseléséért, amellyel megadja a javakat, a mindennapi kenyeret! Adjunk hálát azért is, hogy ezt nem egyenlő módon teszi, hogy egymásra bízhasson bennünket! S adjunk hálát Krisztusban megjelent kegyelméért, amelyre mind rászorulunk, s Akit megkaphatunk itt, ennél az asztalnál! S ebből a hálából gondoskodjunk egyházunkról, annak működéséről és minden rászorulóról!

Ámen.