Az elengedés művészete

Mert közülünk senki sem él önmagának, és senki sem hal meg önmagának; mert ha élünk, az Úrnak élünk, ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Tehát akár élünk, akár meghalunk, az Úréi vagyunk. Mert Krisztus azért halt meg, és azért kelt életre, hogy mind a holtakon, mind az élőkön uralkodjék.” (Róm 14,7-9)

Kedves Emlékező Gyülekezet!

Amikor valakit elveszítünk, akit szerettünk, gyászunkat – jó szándékkal ugyan – de mégis számunkra érthetetlen módon úgy próbálják meg némelyek enyhíteni, hogy azt mondják: „Engedd el!” Persze, mindig olyanok tudják ezt mondani, akik éppen akkor nem élnek át ilyet. És hogy mennyire nem tudunk elengedni, azt onnan érezzük, amikor meg kell állnunk a temetőben egy-egy sírnál. Minél közelebbi volt a hozzátartozó, annál nehezebb az elengedés. A sírlátogatás több puszta emlékezésnél, a hiány maró fájdalma vesz erőt rajtunk újból és újból. Álmodunk a szeretteinkről, s azt hisszük, hogy tényleg itt maradt a szelleme, mert itt akarjuk tartani. De hidd el, nem tudsz hatással lenni rá!

Nehezen tudunk mit kezdeni a halállal. A halál:

  1. Ellenség, amiről érezzük, hogy nem kellene lennie.
  2. Megfoszt bennünket valakitől, aki az életünk része, sőt, értelme.
  3. Bennünket is fenyeget a közeledése.

Próbálunk keveset gondolkodni róla, de mégis kikerülhetetlen mindenki életében. Gyermekeinket elzárjuk előle, hogy minél később kelljen találkozni vele. Nem visszük ki a temetőbe őket, nem visszük el a temetésekre. Közben pedig a halállal játszanak, halloween-t ünnepelnek.

Pedig valamikor ezt sokkal természetesebben élték meg a régiek. Isten előtt élték meg a gyászukat az emberek. Ma is így kellene emlékeznünk is! Mert csak Isten jelenlétében nyer értelmet az, ami látszólag értelmetlen. Ezt teljes bizonyossággal állítom. Csak Isten jelenlétében gyógyulhatnak a sebek, fordulhat örömre a szomorúság. Csak az Úr jelenléte tesz képessé arra, amire a jó szándékú ismerősök oly sikertelenül próbálnak rávenni: az elengedésre.

Nem tudom, testvérem, te hogy vagy ma itt. Te el tudtad-e már engedni azt, akinek virágot hoztál a sírjára? Vagy még mindig körülötte forognak a gondolataid? Még mindig meghatározza napjaidat? Még mindig úgy érzed: kiszakadt egy darab az életedből? Isten Igéje ma ebben siet a segítségedre. Hogy ne legyen maradandó a szomorúságod, hanem végre el tudd engedni, át tudd adni szerettedet Neki! Mert – talán furcsának hangzik – de az Övé!

Közülünk senki sem él önmagának. Szeretteink nem a mieink, hanem Isten csak időlegesen ránk bízza őket, bennünket pedig rájuk. Az Ő gondolatából származunk mindnyájan, az Ő terve szerint zajlik életünk, az Ő általa megszabott ideig.

Ha élünk, az Úrnak élünk, ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Ezt valljuk meg a Heidelbergi Kátéban, amit oly sokan megtanultak, mégsem tudjuk megélni: Mind életemben, mind halálomban nem a magamé, hanem az én hűséges megváltómnak, Jézus Krisztusnak a tulajdona vagyok. És tényleg ez az egyetlen vigasztalás életünkben, halálunkban.

Az, hogy a gyászunk nem szűnik, hogy nem tudunk elengedni, az azért van, mert tudjuk ezt a mondatot, de nem tartjuk igaznak, nem aszerint élünk. Életünknek nem Krisztus az ura, hanem valaki más: egy családtag, házastárs, gyermek, szülő, testvér. Szigorúan hangzik, de ha Istent lecseréljük a családtagjainkra, ha bálványt csinálunk belőlük, akkor óhatatlanul szembe kell néznünk azzal, hogy amikor elveszítjük őket, akkor kicsúszik a talaj a lábunk alól.

Mert az a te Istened, aki értelmet ad az életednek. Ha ez a családod, a szeretteid, akkor ők azok. De az Ige távol akar ettől tartani, mert Isten kell legyen azon a helyen a lelkedben, Aki nélkül nem tudsz élni, aki az életed értelme.  Ha hiszed, ha nem, ez így van! Benne nyer értelmet minden, még a családod is. Életünkben és halálunkban az Övé vagyunk, mindannyian. Krisztus azért halt meg és azért támadt fel, hogy mindenki Hozzá tartozhasson, hogy Ő legyen az Úr! Vére árán vett meg téged és mindenkit.

  1. Ha ezt elhiszed, akkor nem lehetnek kétségeid sírban nyugvó szeretteid felől. Akkor más szemmel nézel a sírra: az csak egy átmeneti állapot.
  2. Ha ezt elhiszed, akkor a magad életét sem kell a haláltól féltened, mert nem ér ott véget.
  3. Ha ezt elhiszed, akkor nem fogsz körömszakadtáig ragaszkodni ahhoz, aki végeredményben soha nem is volt a tiéd. Te csak “haszonélvezője” voltál, érezhetted Isten szeretetét, amit azon az emberen keresztül adott neked, aki nincs már veled. És talán most is nem őt, hanem magadat sajnálod, mert megfosztottnak érzed magad…

Mi hát a megoldás? Engedd ma, hogy Krisztus átvegye azt a helyet az életedben, amit szeretteidnek tartottál eddig fenn. S hidd el, hogy nincs annál boldogabb élet, mint tudni: mindannyian jó kezekben vagyunk, Istennél vagyunk. Lehet sírni és gyászolni. A temető továbbra sem a vidámság helye. Jézus is sírt szeretett barátja, Lázár sírjánál, jóllehet, nála jobban senki sem tudta, hogy nem sokára fel fog támadni és kijön a kriptából. De a szomorúság csak akkor szűnik, a kétség csak akkor lesz bizonyosság, a könny csak akkor szárad fel, a gyász akkor fordul örömre, ha engeded: Jézus a te életed Ura lehessen. Mert Ő a te és a szeretteid életében is legyőzte a halált, amely ma megfoszt ugyan, de holnap a mélybe zuhan. Erősödj meg ebben a hitedben, és akkor a temető a hálaadás helye lesz, ahol megköszönheted Istennek azokat, akikkel megajándékozott egy átmeneti időre földi vándorutadon!

Ámen.