Emberi méltóság

“Ha látom az eget, kezed alkotását, a holdat és a csillagokat, amelyeket ráhelyeztél, micsoda a halandó – mondom –, hogy törődsz vele, és az emberfia, hogy gondod van rá? Kevéssel tetted őt kisebbé Istennél, dicsőséggel és méltósággal koronáztad meg.” (Zsolt 8,5-6)

Ha közvélemény-kutatást tartanánk arról a kérdésről, hogy mi számít ma a legnagyobb értéknek, akkor az emberi méltóságot bizonyosan a legnagyobb értékek közé sorolná a válaszadók nagy többsége. A legérzékenyebb és legfájdalmasabb pont, amikor ebben sértik meg az embert. Ha a pénze elvész vagy a háza leég, azt is könnyebben feldolgozza az ember, mint ha megalázzák, semmibe veszik, tudatosítják vele értéktelenségét. Az emberi méltósághoz való jogot senki sem vitatja. Erre épül az Alkotmány, e jog csorbulása ellen jönnek létre jogvédő szervezetek, civil kezdeményezések. Méltán kelt közfelháborodást, amikor arról hallunk, hogy egy iskolában néhány “vagány” gyerek megalázva társát, embertelen viselkedésre kényszeríti őt. A legnagyobb bűn az emberi méltóság megsértése, mert az az emberi lét, élet elleni vétek. Az élettel együtt adatik a méltóság, s ezt próbálja társadalmunk védeni törvényekkel.

Ma az emberi méltóság megadásának szélsőséges formája tapasztalható: az individualizmus, amely szerint méltóságunkhoz hozzátartozik az is, hogy szabadon határozzuk meg identitásunkat. Olyan normát, erkölcsi mércét követek, amilyet akarok, határt csak az szab, hogy mások emberi méltóságát ne sértse. Olyan neműnek tartom magam, amilyennek akarom, függetlenül biológiai adottságaimtól. És hogy mit tegyek az életemmel, arról egyedül csakis én hozhatok döntést, senki más. Az emberi méltóság tengelyén forog az egocentrikus világ.

Furcsa és ellentmondásos dolog ám, de éppen ezzel a szélsőséges méltósággyakorlással, individualizmussal foszlik semmivé az ember valós méltósága! Miközben mindenki az emberi méltóság individualista jogáért és birtoklásáért küzd, aközben éppen valódi emberi méltóságától fosztják meg. Vannak pillanatok, amelyek könyörtelenül leleplezik ezt. Amikor észrevesszük, hogy igazából a mi jogainkat biztosító és védelmező társadalom számára nem emberek vagyunk, hanem csak számok a rendszerben. Amikor érzékeltetik velünk, hogy a civilizáció könnyen pótolható elemei vagyunk csupán. Amikor kiderül, hogy minden propaganda ellenére nem a méltóságunk a fontos, hanem a pénztárcánk vagy a bankszámlánk, a fogyasztói potenciálunk. Emberi méltóságunk biztosítása által működteti a mindenkori rendszer a fogyasztás kíméletlen, méltóságot végül is nem ismerő gépezetét. Politikai pártok, kormányok működnek úgy, mintha az emberi méltóságra alapoznák döntéseiket, miközben a hétköznapokban éppen az ellenkezője tapasztalható: láthatatlanok vagyunk problémáinkkal, fáradtságunkkal, betegségeinkkel, küzdelmeinkkel együtt. Méltóságunkkal együtt.

Egy bolti dolgozó összeesik, meghal a munkahelyén, de a bolt nem zár be, mert nem a méltóság a fontos, hanem a fogyasztás, a profit, ami nem szenvedhet csorbát egy kis időre sem. Egy posta vezetője főbe lövi magát, megfosztja magát méltóságának utolsó maradványától, a biológiai életétől, de a postát másnap kinyitja a vállalat vezetője az emberi méltóság részét képező kegyelettel mit sem törődve. Mondván: az élet megy tovább, a fogyasztás megy tovább, annak mennie kell tovább. Csak valakit hátrahagyott. A gép forog, a fogaskerekek közé akadt porszemeket bedarálja, s zökkenőmentesen dübörög tovább. Egy színész meghal az autójában szívrohamban, mert ugyan megállt még utolsó erejével a zebrán, de senkinek nem tűnt fel a lehetetlen helyen parkoló autó, s megállva, odamenve megnézzék, nincs-e szükség segítségre. Ennyik vagyunk hát, porszemek, amiket időnként modern bálványistenünknek, a fogyasztás istenének szemébe fúj a szél. A méltóság szele.

De mégis azt érezzük, hogy jár nekünk ettől valami több. Valami, ami mégiscsak másként értelmezendő és több, mint az alkotmányos emberi méltóság. Mert ezt a vágyat táplálta belénk a Teremtő, Aki valódi méltóságra emelte teremtményét, az embert, és csak egy kicsivel tette Önmagánál kevesebbé. Amikor derült éjszakán felnézünk az égre, akkor a csillagok milliárdjaival borított végtelen égbolt alatt érezhetnénk csak igazán, hogy egy porszem (sem) vagyunk a gépezetben. Semmilyen kozmikus hatása nem lenne az eltűnésünknek, a világ működne tovább, a csillagok a helyükön maradnának, a bolygók tovább haladnának pályájukon. Mégis, élünk és vagyunk. Mert a világ Teremtőjének gondja van erre a porszemnél is kisebb lényre, akire minden teremtményétől nagyobb méltóságot ruházott; aki köré teremtette meg ezt a világot, hogy gyönyörködjön annak Alkotójában, és értékelje a Tőle kapott méltóságának hatalmas voltát.

De az igazi értékünket nem az égbolt, hanem a kereszt látványa adja. A kereszté, ahol visszaállítja Isten ezt az önként elveszített, eldobott méltóságunkat. Igen, a méltóságunkat, amit individualizmusra cseréltünk, amit sárba tiport a társadalom, és amit mások esetében mi is gyakran semmibe veszünk. “Aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyan ne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?” (Róm 8,32) Csak egy olyan világban lehet valódi méltóságod, ami nem körülötted, hanem Krisztus körül forog, aki Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és emberként élt; megalázta magát, és engedelmes volt mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.” (Fil 2,6-8) Csak egyetlen helyen kaphatod vissza az értékedet, amit talán örökre elveszettnek hittél: a kereszt tövében, ahol az önmaga méltóságáról lemondó Isten visszafogad és méltóságra emel újra. Ahol – egy üzletlánc szlogenjével ellentétben – tényleg érezheted, hogy fontos vagy. Úgy, ahogy vagy. Keresztyénnek lenni ezt jelenti: Istentől kapott emberi méltóságodban élhetsz, amit senki és semmi nem vehet el tőled.

 

Titokban szálló angyalok

“Vigyázzatok: kegyességeteket ne az emberek előtt gyakoroljátok, csak azért, hogy lássák azt, mert így nem kaptok jutalmat mennyei Atyátoktól. Amikor tehát adományt adsz, ne kürtöltess magad előtt, ahogyan a képmutatók teszik a zsinagógákban és az utcákon, hogy dicsérjék őket az emberek. Bizony mondom nektek: megkapták jutalmukat. Te pedig amikor adományt adsz, ne tudja a bal kezed, mit tesz a jobb, hogy adakozásod rejtve maradjon; és majd a te Atyád, aki látja a rejtett dolgokat, megjutalmaz téged. ” (Máté evangéliuma 6,1-4)

A modern hadviselés eszközei a harci helikopterek. A radarok pásztázómagassága alatt, a légvédelem számára láthatatlanul közelítik meg a célt, és meglepetésszerűen támadnak. Az eredményességüket az határozza meg, hogy mennyire sikerül “láthatatlanoknak” maradniuk. Ugyanezért fejlesztették ki a lopakodó bombázó repülőgépeket is, hogy a radarok által befogható magasságban is titokban tudják rendeltetési helyüket elérni. A modern haditechnika halálosztó angyalai tehát igyekeznek titokban tevékenykedni, mert ez sikerük záloga.

Isten bennünket, keresztényeket is angyalokká (azaz küldöttekké) akar tenni. Nem a halál, hanem az ÉLET angyalaivá, hírnökeivé. Arra rendelt minket, hogy az általa számunkra elkészített jó cselekedeteket elvégezzük. “Mert az ő alkotása vagyunk, akiket Krisztus Jézusban jó cselekedetekre teremtett, amelyeket előre elkészített Isten, hogy azok szerint éljünk.” (Ef 2,10) Így tehát mindaz a jó, amit teszünk, nem a mi érdemünk, hanem Istené, aki felszabadított bennünket a jó cselekvésére. Az Ő dicsőségét, gondoskodását és szeretetét hirdeti mindaz, amit embertársainkért tenni tudunk. Mert fő motivációnk nem más, minthogy e jó cselekedetek által megháláljuk Isten irántunk való jóságát, és önzetlenül tovább adjuk szeretetét.

Ha így és ezért teszünk jót, azt titokban tesszük. Nem hirdetve, nem kérkedve, nem kitárva karjainkat, várva az elismerést minden oldalról. Miért? Azért, hogy még véletlenül se minket dicsőítsenek az emberek az elvégzett jó cselekedetekért. Nagy alázatot igényel ez, hiszen, ha mélyen magunkba nézünk, láthatjuk: jó cselekedeteink sokszor nagyon is önös érdekűek. Lehet, hogy Istenre hivatkozunk, de a végcél mégis csak az, hogy elismerjenek engem az emberek, és még Istentől is dicséretre számítok. Lássák, mennyi mindent hajlandó vagyok értük megtenni, milyen nemes lelkű vagyok,  mennyi áldozatot hozok, mennyire nagy hívő és jó keresztény vagyok, és majd úgy gondolom, hogy a végítéletnél lesz mit felmutatnom az Úrnak, miért is engedjen be az Ő országába. És végül arra következtetésre jussanak az emberek: “Hát igen, az Úr jól választott, amikor engem választott!” A mennyország kapuja pedig az ilyen embereknek lesz szélesre tárva. Cselekedeteim tehát már szavak nélkül is engem dicsérnek.

De hol van mindebben az az üzenet, hogy milyen áldozatot hozott az Úr ezért a világért? Hol van ebben az, hogy kegyelemből van örök életem, és nem jó cselekedetekért? Aki így tesz, az lebecsüli Krisztus áldozatát, és úgy gondolja: ki kell azt egészítenie saját cselekedeteivel.

Egy egyszerű teszten eldöntheted te magad is, hogy amit teszel, önmagadért vagy Isten dicsőségére teszed. Válaszold meg a következő kérdéseket önmagad számára: Ha soha senki nem tudná meg mindazt a jót, amit teszel másokért (adakozás, tevőleges segítség, stb.), akkor is megtennéd-e? A jót önmagáért vagy önmagadért teszed?

Persze, mindenkinek jól esik a dicséret, hisz’ emberek vagyunk. Azt írja a Biblia: “Más dicsérjen téged, ne a te szájad, az idegen, és ne a te ajkad!” (Péld 27,2) De nem lehet ez a cselekedeteink motivációja. Ne tudja a jobb kezed, mit csinál a bal! Legyél olyan angyala Istennek, aki inkább titokban száll oda, ahol a szükség van, mert a te eredményességed is ettől függ. Azt ígéri az Úr, hogy aki ebben a világban törekszik dicséretre, az az emberektől kapott dicsérettel meg is kapta minden jutalmát. Aki viszont titokban, nem kürtöltetve maga előtt cselekszik embertársai javára, az Isten dicsőségét keresi, és meg is fogja találni azt az örökkévalóságban. És ez minden emberi dicséretnél többet ér. Ebben méretik le küldetésünk sikere.

Menjek vagy maradjak?

“Hadd halljam minden reggel, hogy hűséges vagy, hiszen benned bízom! Ismertesd meg velem, melyik úton járjak, mert hozzád vágyódik lelkem.” (Zsolt 143,8)

2005-ben volt egy emlékezetes meccs az olasz labdarúgó bajnokságban. A Sampdoria fogadta otthonában az éppen vesztes szériát produkáló Internazionale-ét. A meccs 88. percében úgy tűnt, hogy ez a negatív sorozat nem törik meg, mivel a Sampdoria 2-0-ra vezetett. A szomorú, reményvesztett Inter-szurkolók bánatosan hazaindultak még a meccs vége előtt, így legalább a tumultust elkerülhették. Aztán, amikor hazaértek és bekapcsolták a tévé sport híradóját, igencsak meglepődhettek! Ugyanis a maradék két percben és a négy perc hosszabbításban az Inter megfordította a mérkőzés állását: 2-3-ra ők nyertek! A sportkommentátor meg is jegyezte, hogy “Szegény Inter-szurkolók! Lemaradtak a csodáról, és még pénzt is fizettek érte!”

Sokszor ennyin múlik a te életedben is a csoda. Lehet, hogy egy vesztes szériában vagy most, és emberileg nincs remény. Nem lesz jobb az életkörülményed, a házasságod, a munkahelyed, a tanulmányi eredményeid, a gyerekeiddel vagy unokáiddal való kapcsolatod, az egészséged, a tartozásaid pedig soha nem lesznek kifizetve. Kilépsz az adott helyzetből, elválsz vagy munkahelyet vagy iskolát váltasz, esetleg fölösleges adósságba hajszolod magad. Pedig “Jó csendben várni az Úr szabadítására.” (JSir 3,26)

Volt a Bibliában egy szereplő, Ábrahám, aki ugyanígy érezhette magát, amikor majd 100 évesen kapott ígéretet az Úrtól a gyermekáldásra, ami addig nem jött össze. Mégis „reménység ellenére is reménykedve hitte” (Róm 4,18), hogy Istennek semmi sem lehetetlen. Az az Ábrahám, aki feladta a múltját, gazdaságát, családi kapcsolatait, bálványait egy teljesen nonszensznek tűnő ígéretre hagyatkozva, amit egy addig ismeretlen, láthatatlan Istentől hallott. És elindult az ismeretlen felé.

Igen, van, amikor ahhoz kell a hit, hogy elindulj, van, amikor ahhoz, hogy maradj. Isten mindig arra hív, ami nagyobb hitet kíván, amiben nagyobb bizalomra van szükség Őbenne. Indulás és maradás között egy tudatos döntés a hit. Ezen az egyszerű mozzanaton múlik az, hogy milyen csodákat élsz át az életben… és hogy mi vár rád a halálod után! Az emberek többsége nem hozza meg ezt a döntést, túl magas ez a küszöb. Inkább saját erejükből akarnak boldogulni, menni akarnak, mikor maradni kéne és fordítva. A földi életben sok csalódás és kudarc, a halál után pedig kárhozat a következménye ennek a döntésnek.

De miről is kell dönteni? Mi az, amiben hinnünk kellene? Mi a megmentő hit tárgya? Mit is mond Jézus, hogy szól az első igehirdetése? „Térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban!” (Mk 1,15)  Itt van hát a lényeg: az EVANGÉLIUM. Abban kell hinni! Az evangélium előzménye, hogy elromlott a világ, amit Isten jónak teremtett. És arról szól, hogy Isten hogyan állítja helyre ezt a megromlott világot. Jézus Krisztus halála és feltámadása által megigazít bennünket, tehát felment az ítélet alól, semmissé teszi eddigi rossz döntéseinket, ártatlannak nyilvánít bennünket. Olyannak, mint a legnagyobb hithőst, Jézust! Ha hittel elfogadod.

És nemcsak helyre állít, hanem a helyedre állít. Nem lehet, hogy a boldogtalanságod, a békétlenséged abból fakad, hogy nem vagy a helyeden? Mert nem mersz oda elindulni…, vagy mert nem maradtál ott. Tedd mérlegre az életed: az a te utad, ahol jobban Istenre kell hagyatkoznod! Tehát indulj…, vagy maradj!

 

Hittanévnyitó istentisztelet

“Mi tehát a zsidó előnye? Vagy mi a körülmetélés haszna? Minden szempontból sok! Elsősorban az, hogy Isten rájuk bízta igéit.”  (Róm 3,1)

“Hiszen te Istenednek, az Úrnak szent népe vagy. Téged választott ki Istened, az Úr valamennyi nép közül, amely a földön él, hogy az ő tulajdon népe légy. Nem azért szeretett meg, és nem azért választott ki benneteket az Úr, mintha valamennyi népnél nagyobbak volnátok – hiszen a legkisebbek vagytok valamennyi nép között –, hanem azért, mert szeret benneteket az Úr, és megtartja azt az esküt, amelyet atyáitoknak tett. Ezért hozott ki benneteket az Úr erős kézzel, és ezért váltott ki a szolgaság házából, Egyiptom királyának, a fáraónak kezéből.” (5Móz 7,6-8)

Szeretett Gyülekezet!

Egyre többet hallani az élménypedagógiáról, amelynek során nem lexikális tudás fejlesztésével, hanem élmények által szerez ismeretet az ember. Az élmény és a tanulás összefügg. Valahogy azt érzem (és bizonyosságom, hogy Istentől van ez az érzés), hogy a hittannal kapcsolatban is ez a megfelelő irány. A bibliaismeret önmagában kevés: élményre van szükség, valóságos érzésre, Isten valós tapasztalatára. De milyen élmény/érzés lehet az, amit nekünk át kellene adnunk? Közelebb jutunk a válaszhoz, ha fölteszem a kérdést: Milyen érzés kiválasztottnak lenni?

Nyilván rossz érzés, ha mondjuk szemétszedésre választanak ki. De milyen jó, ha az év végi jutalom kirándulás résztvevői közé választanak! Vagy valami olyan dologra, ami jó, és sokaknak nem adatik meg. Vagy valami fontos dolgot bíznak rád. De miért is választanak ki? Szemétszedésre biztosan azért, mert okot adtál rá. Jutalom kirándulásra pedig a jó tanulmányi eredményed miatt. Egy megbízatásra pedig alkalmasnak találnak. Tehát tettél érte valamit.

Én magam is tanulok, a hitoktató, a lelkész is halad egy úton (majdnem úgy, mint az orosztanárok régen, akik csak néhány leckével jártak a tanulók előtt). Minél többet ismerek meg Istenből, annál inkább megerősödik bennem, hogy a kiválasztottság érzését, drága ajándékát kell megismertetnünk. A szívre kell hatni az ész helyett. Mert keresztyénnek lenni másság, kiválasztottság, valami magasztosság, és ezt fontos érezni, érteni. Azért is jövünk át a gyülekezeti terembe a hittanórákon. Nem a katedra felé nézve ülünk, hanem körbe egy asztal körül, és közösséget alkotunk, a “tanár” a diákokkal. Hittanórán lenni valami más, mint a többin.

Kiválasztottak vagyunk arra, hogy Isten szent népe legyünk, maga a “szentség” szó is ezt jelenti. A hittanórák erről szólnak, és nem morális tanítást akarnak elsősorban adni. Az majd csak ebből következik, mert meglátszik az életünkön is az, hogy kiválasztottak vagyunk. Mert kiválasztottként más vagy beszédben és magatartásban, gondolkodásban.

Kiválasztottak vagyunk az örök életre! Azt hiszem, nincs más tantárgy, ahol ez lenne a mondanivaló.

De miért is választott ki Isten? Miért pont minket? Hát, nem a jóságunk miatt (ez látszik a hittanórákon is). Nem azért, mert megérdemeljük. Sőt, lehet, hogy épp a legalkalmatlanabbak vagyunk erre.

Választás közeleg: egy politikai választáson a szakértelem meg a lehetséges politikai következmények mérlegelése után választunk. Isten viszont nem mérlegel. Mert Ő SZERETETBŐL választ, nem képességek és méltóság alapján.

Két szó is szerepel az eredeti héberben: az egyiknél („Nem azért szeretett meg, és nem azért választott ki benneteket az Úr, mintha valamennyi népnél nagyobbak volnátok”) azt jelenti: kötődik, ragaszkodik.

Milyen csodálatos, hogy Isten ragaszkodik az emberhez! Ahhoz az emberhez, aki kiszakította magát az Ő karjai közül. Mit jelent a ragaszkodás? Szüleid ragaszkodnak hozzád: a végsőkig elmennek értetek. Ha beteg lennél, és szervátültetésre lenne szükséged, örömmel kés alá mennének. Mert ragaszkodnak ahhoz, hogy te életben maradj, akár életük árán is.

Isten így ragaszkodik az emberhez: a végsőkig elment, a legnagyobb mélységbe, a pokolba szállt le, amikor vállalta, hogy emberi testet ölt magára Krisztusban és sebezhetővé teszi önmagát, hogy bennünket megmentsen. Mert ragaszkodik ahhoz, hogy életben maradjunk.

A másik szó („hanem azért, mert szeret benneteket az Úr, és megtartja azt az esküt, amelyet atyáitoknak tett.”) azt jelenti: szerelmes, vágyakozik. Milyen furcsa, nem? Isten szerelmes az emberbe! Milyen az, aki szerelmes? Rózsaszínben látja a másikat. Csak a jót látja benne. Hát Ő is ilyen! Nem tulajdonít nekünk bűnt. Olyannak lát, mint Krisztust. Tökéletesnek és alkalmasnak.

Isten a szeretetén túl azért is választ ki bennünket, mert megtartja ígéretét. Ő megígérte, hogy lehetőséget ad az embernek visszatérnie Őhozzá. Ma az ígéret súlytalan fogalom. Hány beteljesületlen ígéretet tesznek politikusok, tanárok, szülők.

Az ígéret: elhatározása valaminek a megcselekvésére, amit azonban a körülmények vagy épp a szándék megváltozása semmissé tehet. Isten ígérete: biztos cselekvés, ami idővel biztosan megtörténik. Az örök élet nem illúzió! Már a miénk, mert Isten jövőre vonatkozó ígéretét már a mában is valóságként élem meg. Innen fakad a keresztyén öröm.

Kiválasztottnak lenni: megbízatás. Ez is egy érzés, a kiváltság érzése, hogy valami fontos dolgot (sőt, a legfontosabbat) kell elvégeznem: Isten szavát továbbadnom. Ránk bízta igéjét az Úr, ezért vagyunk hitoktatók, lelkészek.

De nemcsak ránk, hanem egész egyházára: mindenki kiválasztott! És ha nem él ezzel a kegyelemmel, hanem visszaél vele, nem adja tovább, ami rá van bízva, akkor nem maradhat fenn az egyház, nem lesz erkölcs, nem javul a világ, pusztul az egyház.

Ez a megbízatás nem csupán hitoktatói feladat. Ha ti, szülők, nagyszülők nem adjátok tovább, mi hiába dolgozunk. Döbbenetes élmény volt, amikor a Bibliahéten megkérdeztem a gyerekektől, hogy “ki tanított imádkozni; kitől hallottál először Istenről?”, és sokan azt válaszolták: “Tibor bácsitól.”.

Tudjátok, a hittan nem pótolja azt, amit nektek, szülőknek, nagyszülőknek kell átadni! Istentelen, diktatórikus rendszerek dőltek meg azért, mert eleget tettek a keresztyének ennek a megbízásnak.

Philip Yancey „Meghökkentő kegyelem” című könyvében lehet olvasni arról, amit ő maga személyesen átélt, amikor a széteső Szovjetunióban tett látogatást. 70 éve alatt nem sikerült eltörölni a keresztyén hitet, pedig mindent megtett a hatalom ennek érdekében. Tiltott volt a hitoktatás, hátrányosan megkülönböztették azokat, akik egyháztagok voltak. Az egyházat a templom falai közé szorították be…, már amelyik templomot nem rombolták le. Ugyanis minden 100 templomból 98-at megszüntettek. 380.000 papból csak 172 maradt. Mégis, amikor beköszöntött a rendszerváltás, a keresztyénség olyan újjáéledését tapasztalta Yancey, amire amerikaiként is csak irigykedve tudott tekinteni.

Tényleg hihetetlenül vallásosak, ezt 10 évvel ezelőtt személyesen tapasztaltam. A Vörös teret – ahol Lenin mauzóleuma is van – minden reggel egyházi énekek töltik be. Reggelente úgy sorakoznak az emberek a templomajtók előtt, mint nálunk a pékség előtt. Mielőtt munkába mennek, imádkoznak a templomban.

Hogyan lehetséges ez a túlélés, feltámadás? Úgy, hogy voltak egyszerű emberek, akik éltek a kiválasztottságukkal és eleget tettek a NAGY MEGBÍZÁSNAK! A hitüket újra szabadon és lelkesen gyakorló orosz emberek elmondták, hogy a hit dolgaira idős nagymamájuk, a „bábuska” tanította őket. Az egyházat porig romboló állam nem tulajdonított nagy jelentőséget ezeknek az idős asszonyoknak: söprögessenek csak nyugodtan, árulják a gyertyát, ragaszkodjanak a hagyományaikhoz, míg szép lassan ki nem halnak.

Csakhogy a bölcsőt is ezek az öreg kezek ringatták! És akik ma templomba járnak, mind elmondják, hogy valamikor a nagymama bölcső mellett elsuttogott történeteiből és énekeiből hallottak ezt-azt Istenről még kisgyermekként.

Érzed-e, hogy mekkora hatalom van ebben a megbízásban? És mekkora felelősség? Ma van hitoktatás, de nem biztos, hogy mindig lesz. És akár van, akár nincs, a család felelősségét, a keresztyén ember megbízatása nem váltható ki semmivel. Elsősorban ez a küldetésünk. Isten ránk bízta igéit. Éljünk ezzel a kiváltsággal, hogy ne legyen ítéletben részünk!

Ítélkezési szünet

„Ezért nincs mentséged, te ítélkező ember, mert amiben mást megítélsz, abban önmagadat ítéled el, hiszen ugyanazokat teszed, miközben ítélkezel.” (Róm 2,1)

Mind ítélkező emberek vagyunk. Az ősi kísértésnek engedve Isten bírói székébe ülve azt gondoljuk, hogy el tudjuk dönteni, mi a jó és mi a rossz, illetve ki a jó és ki a rossz. Pedig objektív ítéletet hozni egyedül Isten képes, és csak Neki van ehhez joga. De mi a saját istenünk akarunk lenni, ezért ítélkezünk. A 7 milliárd isten világában élünk.

Nincs mentségünk, mert amiben elítélünk másokat, és egy-egy hibájuk alapján minősítjük, sőt, kárhoztatjuk őket, ugyanazok a hibák bennünk is ott vannak. Freud, a pszichoanalízis atyja projekciónak (kivetítésnek) nevezte azt az erkölcsi tornamutatványt, amikor a bennünk lévő hibákat másra vetítjük és bennük gyűlöljük, tulajdonképpen önmagunkat.

Hogy ez mennyire így van a te életedben is, gondold csak végig: Vajon a saját gyermekeidnek nem azok a hibái bosszantanak leginkább, nem azokat bocsátod meg legnehezebben, amit épp tőled örököltek? Még füledben csenghetnek a saját szüleid mondatai egy-egy kamaszkori kitörésed után: „Remélem, majd a saját gyerekeidtől ugyanezt visszakapod!” Hát lehet, hogy most visszakaptad, és a benned lévő hibáért őket ítéled el.

Vajon a házastársaddal nem azért veszekszel-e, mert éppen annyira nincs türelme hozzád, mint neked őhozzá?

Vajon a munkahelyeden nem éppen azt, a kollégád által elkövetett hibát szeretnéd, hogy kiderüljön, amit a múltkor te is tettél, csak nem derült ki? Mert mindent megtettél, hogy ne derüljön ki, de most jó lenne, ha őt viszont elmarasztalnák, hogy te tündökölhess.

Vajon a közélet szereplőit nem azért szidod, sőt, gyűlölöd egyiket-másikat, mert megteszik azokat a dolgokat, amiket az ő helyükben te is megtennél? Rokonoknak adják a közpénzes munkákat, meg magán-repülőgéppel járnak… Te az ő helyükben biciklivel járnál és ismeretleneknek vagy az ellenségeidnek adnád a „zsíros” munkát? Ugye, hogy nem. Mégis, a benned lévő hibáért kárhoztatod őket.

Átjárja az ítélkezés szelleme egész életünket a családtól a közéletig. De a bűn az bűn, és nincsen igaz ember egy sem. Mind vétkesek vagyunk, csak a saját vétkünket másra akarjuk vetíteni. Ősi vágya ez az embernek. És az ige azt mondja, hogy nincs mentségünk. Vagy mégis?

Az Ószövetségben olvasunk olyanról, hogy a közösség egy kecskebakra helyezte a kezét, ezáltal jelképesen ráhelyezték vétkeiket, és a bakot ezután feláldozták. Ez volt a „bűnbak”.

Olyan jó lenne, ha elhinnéd: a benned lévő bűnt is rávetítheted másra, de nem a családtagodra vagy bármely más emberre, hanem Jézus Krisztusra. Isten Rá vetítette ki az egész emberiség bűneit, és helyettünk Őt ítélte el a kereszten. Ha ezt tényleg elhiszed, akkor az felszabadít az ítélkezés alól. Többé már nem ítéled el a másik embert, mert az ítélkezés gátja a kegyelem továbbadásának, és megkeseríti életünket, kapcsolatainkat. Ezért olyan kegyetlen a világ, mert kevesek számára igazság mindez. Te tartozz a kevesek közé! Éld át az ítélkezéstől mentes, és ítélettől már nem félő szabadság boldogságát!