Az Isten országa központú imádság

Miután elbocsátották őket, elmentek az övéikhez, és elbeszélték, mit mondtak nekik a főpapok és a vének.    Ahogy ezt meghallották, egy szívvel-lélekkel felemelték szavukat Istenhez, és ezt mondták: Mindenható Urunk, te teremtetted a mennyet és a földet, a tengert és mindent, ami azokban van,  te mondtad a Szentlélek által a mi atyáinknak, a te szolgádnak, Dávidnak szájával: Miért dühöngenek a pogányok, és gondolnak hiábavalóságot a népek?    Felkeltek a föld királyai, és a fejedelmek összegyűltek az Úr ellen és az ő Krisztusa ellen.    Mert ebben a városban valóban összegyűlt Heródes és Poncius Pilátus a pogányokkal és Izráel népével a te szent Szolgád, Jézus ellen, akit felkentél,    hogy véghezvigyék mindazt, amiről a te kezed és tanácsod előre elhatározta, hogy megtörténjék.    Most azért, Urunk, tekints az ő fenyegetéseikre, és add meg szolgáidnak, hogy teljes bátorsággal szólják a te igédet!    Nyújtsd ki kezed gyógyításra, hogy jelek és csodák történjenek a te szent Szolgád, Jézus neve által!    Miután könyörögtek, megrendült az a hely, ahol összejöttek, és beteltek mindnyájan Szentlélekkel, és az Isten igéjét bátran hirdették.” (ApCsel 4,23-31)

Péter és János meghurcoltatását követően a gyülekezeti imádságról, annak erejéről szól az Ige. Az első alkalom pünkösd után, amikor a Szentírás elénk adja nemcsak az imádság tényét, hanem annak tartalmát is. Ezt olvasva megérthetjük a gyülekezeti imádságaink célját, felfrissülhet, élőbbé válhat. Isten ajándékává válhat. Fegyverré válhat. A gyülekezeti imádságra leginkább úgy tekintünk, mint az istentiszteleti liturgia egy elemére Prédikáció előtt prófétai imát mond a lelkész a bűnbocsánatért és a Szentlélek áradásáért. Prédikáció után papi imádságnak nevezzük azt, amikor közbenjárunk a betegekért, gyászolókért. Csak a Miatyánkot mondjuk közösen. A jeruzsálemi keresztények imádsága valahogy egyikre sem hasonlít.

Péterék elmondják, hogy a Nagytanács (amely Jézust is halálra ítélte) megfenyegette őket, hogy ne hirdessék többé Jézust. Mi lenne a válaszunk arra, ha az államhatalom megfenyegetne? Ha azt mondanák: Nem tarthatunk több istentiszteletet (és nem a járvány miatt)! Ha megtiltanák, hogy beszéljünk a hitünkről? Volt már ilyen történelmi időszak. De a gyülekezetben kirajzolódik Krisztus arca! Nem bosszúvágyat, haragos indulatokat, hanem dicsőítést szült bennük a fenyegetés. A próféták is gyakran így dicsérik az Urat, hogy legyőzzék a félelmet. Így vonulnak dicsőítő énekkel hadba az izraeliták.

Az imádság annak megvallása, hogy Isten a világ Ura (itt szó szerint: a ház ura), tehát minden az Ő hatalmában van. Mi adhatna nagyobb bátorságot a fenyegetésekkel szemben? Ahhoz szól imánk, aki mindennek teremtője, és minden a hatalmában van. A „Mi Atyánk”, az „Urunk” megszólítás nem formalitás, hanem hitvallás tehát. Amikor kimondjuk, jó, ha ez a fejünkben lévő ismeret a szívünkben bizalommá válik.

Hogyan mondja ezt a gyülekezet? Nem csupán közösen, hanem egy szívvel-lélekkel. Vannak még idős testvérek, akik velem együtt mondják az imádságot. Látogatásaim alkalmával vannak, akiknél úgy imádkozom, hogy hagyok időt a sorok után, hogy ő is velem mondhassa. Ez fontos, mert nem kalandozik el a gondolat. Biztos voltál már úgy, hogy az imádság alatt azon gondolkodtál, hogy takarékra vetted-e a gázt a húsleves alatt. De az „egy szívvel-lélekkel” többet jelent, mint közösen mondott imádság. Azt jelenti az itt lévő kifejezés: közös vággyal, heves kívánsággal, szenvedéllyel, indulattal. Egy harcos ima, ami közös szenvedélyből fakad! Így válik fegyverré az ima a fenyegetéssel szemben.

Érdemes azt is látni, hogy mire irányul ez a szenvedélyes imádság! Krisztus országáról szól, amelyet a világ fejedelmei nem tudtak lerombolni a kereszten, sőt valósággal virágzásnak indult. Mindig is üldözni fogják; de amelyet Isten megvéd hatalma által. Sőt, minden az Ő akarata szerint történik, és épp az üldözés által terjed, a gonoszság segítette a megváltást. A Sátán belement Júdásba, és a gonosz tett, az árulás által vitte véghez a megváltást. Isten országa a kereszten nem megdőlt, hanem éppen ott alapíttatott meg!

Isten országa van tehát a középpontban, szenvedéllyel vágyják azt. Sugárzik a szenvedély ebből az imádságból. Milyen jó lenne, ha nálunk is ez a szenvedély fűtené az imáink szavait!  Milyen jó lenne, ha a küzdelem eszközeként gondolnánk rá! A háborúban a fegyver nem a katona utolsó gondolata, hanem az első, mert ez az egy esélye van a győzelemre. Mi meg úgy vagyunk az imádsággal sokszor, hogy amikor már semmi nem működik, kipróbáljuk azt is. „Jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod” – minden imádságunknak ilyennek kell lennie: vágyni Isten hatalmának és dicsőségének valóságos megjelenését, ugyanakkor megnyugodni akaratában. Megsemmisülni, feloldódni jelenlétében és békességre lelni. Ahogyan Jézus imádkozott a Gecsemáné kertben a halálfélelemmel való küzdelmében: “Atyám! Ha lehetséges, múljon el tőlem ez a pohár, de ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem amint te.” És megsemmisítette önmagát az Atya jelenlétében és akaratában.

Érdekes, hogy a gyülekezet nem a fenyegetés megszűnéséért imádkozik, hanem azért, hogy annak ellenére is legyen bátorsága az apostoloknak hirdetni az igét. Mondhatjuk: nem a teher megszűnését kérik, hanem erőt hozzá. Azt kérik, hogy Isten igéjét ne némítsa el semmilyen üldöztetés vagy fenyegetés. Ez mindennél fontosabb. Jól tudják, hogy az egyház fennmaradásának záloga abban van, ha az evangélium torzításmentesen és az elrettentéseknek ellenállva terjedhet. Viszont ahhoz, hogy teljesen megértsük az igét, muszáj vagyok elmondani itt is, hogy ez a görög szó nemcsak azt jelenti, hogy „nyíltan, aggodalmaskodás” nélkül hirdessék az igét. Hanem azt is, hogy „örvendező bizalommal”. A legfontosabb dolga volt a gyülekezetnek az igehirdetésért imádkozni. Az igehirdetők bátorságáért, és azért, hogy megjelenjen benne a személyes örvendező bizalmuk is Isten iránt.

Gyerekkorom egyik legkínosabb emléke egy iskolai „Ki mit tud?”-hoz kötődik. Egy saját stand-up számmal indultam, de a lámpaláz miatt ugyan nem némultam el, de a hangsúlyaim, hanghordozásom inkább egy gyászbeszédhez hasonlítottak. Nem a vicc, hanem a félelem sugárzott belőlem. Nem is nevetett senki.

Hálás vagyok Istennek, amikor imádkoztok értem, az igehirdetésemért, hogy ne legyen hiteltelen, hanem erő és tűz áradjon belőle. Mert tudjátok nyilván, hogy nekem is vannak terheim, de nem a frusztrációmat kell kiöntenem rátok, hanem az erőt, amely az igehirdetésből nemcsak rajtam keresztül, hanem rám is árad. De az ige nemcsak a lelkészekről szól, hanem minden keresztényről, hiszen mindenkit tanúságtételre hívott el az Úr. Imádkoznunk kell azért, hogy amikor Istenről beszélsz, akkor ne érezzenek benned bizonytalanságot vagy félelmet…, meg ne is némulj el. Ne azt érezzék, hogy a világnézetedet osztod meg, hanem sugározzon belőled a szenvedély, a tűz, az erő. Nem elég elmondani az evangéliumot, annak „radioaktívvá” is kell benned válni! A Lélek vonja hatása alá a szívedet, a szíved pedig a szádat.

Aztán, van még egy érdekes motívuma ennek az imádságnak. Azt kérik: „Nyújtsd ki kezed gyógyításra”. Kálvin írja: „Amikor egy csoda ennyire felizgatta az ellenséget, hogyan kívánják a szent emberek, hogy mindennap újabbak történjenek?” Azért, mert semmi másra nem tekintenek, mint Isten dicsőségére. Csakis az áll előttük, hogy Isten országának energiái kiáradjanak, hassanak. Isten ereje csodákban mutatkozzon meg, ami a hívőknek mindig kívánatos akkor is, ha az ellenfeleik rájuk törnek is, és az egész pokol dührohamot kap is.

Igen, amikor imádságunk központjában Isten országa van, akkor számíts rá, hogy jelek és csodák, gyógyulások történnek Jézus neve által! Ilyen hát az Ige szerinti gyülekezeti imádság: Isten országa van a központjában, egy szívvel-lélekkel mondjuk, és azt a vágyat jeleníti meg, hogy Isten országa valósággal megjelenjen közöttünk. Ez nem valamilyen végidők várását és sürgetését jelenti, hanem Isten erejének jelenidejű megtapasztalását.

John Miller teológus különbséget tesz „karbantartó” és „harcos” imaalkalmak között. A karbantartó imaalkalom rövid, mechanikus, és kizárólag a gyülekezeten belül jelentkező fizikai és személyes szükségletekkel foglalkozik. “Uram, add, hogy nyerjünk a pályázaton! Add, hogy felépíthessük a gyülekezeti házunkat!” Ismerős, ugye? De a harcos imádkozás három fontos ismertetőjegye: kérjük Isten kegyelmét, hogy megvallhassuk bűneinket és megalázzuk magunkat; buzgó könyörgés az egyház virágzásáért; sóvárgás Isten után, hogy megismerjük őt, megláthassuk arcát és dicsőségét. Hát igen. Más dolog a csatalovat az istállóban csutakolni, és más dolog dárdával a kézben a harcmezőn nyeregbe ülni. És az ilyen imádság nem marad következmény nélkül: Miután könyörögtek, megrendült az a hely, ahol összejöttek, és beteltek mindnyájan Szentlélekkel, és az Isten igéjét bátran hirdették.”

A hely megrendülése önmagában semmit sem ért volna, de általa Isten tudatja, hogy velük van, hogy jelen van! Az Isten országát középpontba helyező imádság hegyeket mozdít ki a helyükről, felforgatja a világot. Ott, abban a helyiségben kezdődik a keresztény világ megszületése. Ott kezdődik a harc, amely minden diktatúrát legyőzött a történelemben. „ha ketten közületek egyetértenek a földön bármely dolog felől, amit csak kérnek, megadja nekik az én mennyei Atyám. Mert ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.” (Mt 18,19-20)

Egy újabb „kis pünkösdöt” élnek át a gyülekezet tagjai. Vannak viták arról, hogy ha egyszer betöltekeztünk Szentlélekkel, akkor lehet-e újból. Itt arról olvasunk, hogy lehet: újból átélik, megrázza őket, hatalma alá veszi a Lélek őket. Mert az ember nem mindig érzi valóságként Istent. De amikor Istent helyezed a központba imádságaidban, akkor leszáll köréd az Isten országa, és igen: fizikális hatásai lehetnek! Ott gyógyulás lehet. Ott bátorság gyúl a szívedben. Ott él az Ige. Mert az Úr valóságos megjelenése bátorságot ad: szembenézni a veszteséggel, a nehézségekkel, a próbatételekkel, a fájdalommal, a szenvedéssel. És ennek ellenére hirdetni, hogy jó az Úr! Szoktál ilyet átélni? Vágyjál rá! Ez az Isten országa központú imádság lényege. Imádkozzunk közös szenvedéllyel, szívvel-lélekkel Isten országáért, és várjuk, hogy megrendüljön a hely! Mondjátok utánam az imádságot, annak minden sorát átélve!

 

Isten csodálatos terve

Textus: ApCsel 3,11-16; Zsolt 139,13-14

Kedves Testvérem, Istennek van egy csodálatos terve az életeddel! Nem, nem tévesztetted el a házszámot vagy az időpontot, és nem egy motivációs tréner előadására ültél be. De az üzenet nagyon is a helyén van, neked szól. És mi más motiválhatna bennünket az életben a boldogság keresésére vagy a szenvedések elhordozására, mint az, hogy ezekkel együtt, úgy ahogy vagyunk, egy nagy, természetfölötti elgondolás részesei vagyunk? Egy nagy, világtörténelmet átívelő történet nélkülözhetetlen szereplői vagyunk.

A textusunk arról szól, hogy Istennek tényleg van egy csodás terve, és e terve felismeréséért magasztalja a zsoltáríró Istent. „Bizony te alkottad veséimet” – tesz bizonyságot Dávid. Az „alkottad” szó helyén az eredeti héberben egy olyan kifejezés áll, ami azt jelenti: megalapítottad, megalapoztad. Más dolog megalapítani, mint megalkotni. Az azt jelenti: konkrét okból, határozott céllal és rendeltetéssel létrehozni valamit. A vese pedig nem a kiválasztás szerve a héber képes nyelvben, hanem az érzelem központja a személyiség. Tehát Isten határozott célra alkotta meg személyiségünket.

Személyiségünket, amely egyedi, különleges. „Magasztallak, hogy oly megrendítően csodálatos lettem.” „Csodálatosan megkülönböztettél”, ahogy a régi Károli is fordítja az eredeti nyelvet követve. Igen, szabad, sőt kell Istent dicsőíteni önmagunkért. Nem beképzeltség ez, hiszen Istent magasztaljuk azért, hogy minden alkotása – így te is, én is – rendkívüli, egyedi. A gyermekeink is, nemcsak akkor, ha kitűnő bizonyítványuk van. Nem abban mutatkozik meg a rendkívüliség, hogy emberi elvárásoknak megfelelünk-e vagy sem.

És Isten az Ő rendkívüli teremtményeit rendkívüli gondviseléssel veszi körül. „te formáltál engem anyám méhében”, – te „takargattál”, oltalmaztál, körülfogtál, mint a magzatvíz. És ma is, mint a levegő. Olyan csodálatosan fogalmazza meg Pál apostol az areopágoszi beszédében, hogy „benne élünk, mozgunk és vagyunk”. Csoda az élet! Tudtad-e, hogy tested kb. 37,2 billió sejtből épül fel? És hogy minden egyes sejtedben ott van a rád vonatkozó egyedi tervet hordozó DNS 180 cm hosszú spirálja? Minden egyes sejtedben ott van Isten rád vonatkozó terve!

És azt tudtad-e, hogy matematikailag sokszorta nagyobb esélye van a telitalálatos lottószelvénynek, mint annak, hogy egy gyermek egészségesen szülessen meg? Persze, ez ne ösztönözzön senkit arra, hogy családalapítás helyett inkább lottózzon. Mert igen, csoda az élet, és ez készen áll nekünk! Ebben a csodában részesek vagyunk mind, akik élünk. Mégis azon csodálkozunk, ha valaki fogyatékkal születik.

A múlt héten videókat néztünk a feleségemmel sziámi ikrekről. Olyan gyerekekről láttam felvételeket, akik a fejüknél nőttek össze, s egyikük életébe került a másik megmaradása. Fölvetődik az emberben a kérdés, hogy Isten miért engedi meg az ilyen gyerekek megszületését? Hát, éppen ezért, hogy lássuk: ilyen esélyek mellett az a csoda, hogy egyáltalán bárki is egészséges gyermeknek ad életet!

Az élet Isten ajándéka. „megformálta az ÚR Isten az embert a föld porából, és élet leheletét lehelte az orrába. Így lett az ember élő lélekké.” (1Móz 2,7) Az élet nemcsak biológiai lét, hanem Istennel való lét, Istennek való lét. Az Éden ennek volt a helye, szimbóluma. Mivel azonban az ember Isten nélkül akart élni, azt az életet választotta, ami céltalanná válik, beteg, és ami a halálba torkollik. Persze, pórbál ezen változtatni erejével, kegyességével… de hiába. Viszont Isten terve attól még él, és ez jó hír!

A jeruzsálemi templom legdíszesebb kapujában ott fekszik a toprongyos, béna koldus. Vajon mit szólt volna hozzá, ha odamegy valaki hozzá mosolyogva ezzel az üzenettel, amivel a prédikációt kezdtem: „Istennek van egy csodás terve az életeddel!” „Csodás terve?! Nézz rám!” Életünk nem az egészség csodájáról, hanem a betegség hétköznapiságáról szól. Mennyi beteg emberrel vagy gyászolóval beszélgettem a héten! És milyen nehéz bármi biztatót is mondani! Hogyan mondhatunk ilyen üzenetet? Mondhatok-e ilyet, akár innen, a szószékről? Hisz’ lehet, hogy te is kiszolgáltatott vagy, mint az a koldus. A te életed sem egy csodás terv kibontakozásáról szól, hanem a fájdalomról, a veszteségekről, a túlélésről. Hamis önáltatásnak tűnik ez az egész.

Péter és János nem mond semmit, sőt, elismerik, hogy semmijük nincs, amivel segíthetnének… emberileg. „A názáreti Jézus Krisztus nevében kelj fel és járj!” – és a béna elkezd ugrándozni. A szemtanúkban pedig azonnal fölgyullad a hamis reménység, hogy az ember mégiscsak képes úrrá lenni a betegségeken. Igen, vannak ma is, akik azt hiszik, hogy az emberben ott van (az emberben VAN OTT) a lehetőség, a képesség, a csoda, a humánum, a jó. De sajnos, ez nem így van! A humanista gondolkodás csődje volt az I. és II. Világháború. Addig azt hirdették a felvilágosult emberek, hogy az ember alapvetően jó, képes rá, hogy jót tegyen és akarja is tenni. Aztán a két világégés megmutatta, mi lakozik az emberi szívben valójában.

Péter rögtön mondja is: „Miért néztek úgy ránk, mintha saját erőnkkel vagy kegyességünkkel tettük volna azt, hogy ő járjon?” Amikor gyógyulást, csodát láttok, az nem emberi tehetség vagy vallásos kegyesség érdeme. Mert mire voltatok eddig is képesek? Rossz döntéseket hozni, Isten ellen lázadni, a bűnöst szabadon engedni, a szentet meg keresztre feszíttetni. Erre vagyunk képesek. Péterben is élt még a friss emlék, amikor őtőle is csak annyi tellett, hogy háromszor megtagadja Jézust a főpap udvarában. A kudarc, a betegség kódolva van a génjeinkben, a pusztulás a sorsunkban, a gyógyulásnak, menekülésnek pedig nincs matematikai esélye.

De Istennek volt egy csodás terve az életünkkel! Mert Isten soha nem improvizál, nem ötletszerűen cselekszik. A katasztrófát ugyanis csak úgy élheti bárki is túl, ha előre eltervezett módja, mondjuk így: protokollja van a menekülésnek. Az 1960-as 70-es években a Holdra indított Apolló űrhajók hordozórakétájának tetején volt egy mentőtorony-rakéta, amit azért terveztek oda, hogy ha bármi balul sülne el az indításkor, akkor az leválasztja az űrkabint a rakétáról, és biztonságban visszajuttatja az űrhajósokat a földre. Előre eltervezett menekülési mód.

Miért mondom ezt? Péter nemcsak a sántát emelte föl, hanem később levelet is írt: „tudva, hogy nem veszendő holmin, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg atyáitoktól örökölt hiábavaló életetekből, hanem Krisztusnak, a hibátlan és szeplőtelen báránynak a drága vérén. Ő ugyan a világ teremtése előtt ki lett választva, de az idők végén jelent meg értetek,” (1Pt 1,18-20) Kis-Ázsiába írta ezt Péter, bemutatja olvasóinak, hogyan illeszkedik a szenvedés Isten tervébe. Visszhangzik benne az ékes-kapui koldus gyógyításának emléke, és megmutatja: nem ezüstben és aranyban van a menekülés. Isten terve volt az idők kezdete előtt, hogy Jézust rendelje menekülésünkre, hogy az Ő neve által legyen gyógyulás, szabadulás. Beletervezte a menekülést már a teremtésbe, hogy ha az ember engedetlensége miatt balul alakulnak a dolgok, akkor is célba érjen az Ő terve.

És itt Péter is azt mondja, hogy az Ő neve, a benne való hit hozott gyógyulást ennek az embernek. Az evangéliumban benne van a gyógyulás isteni ereje! Ha már a sziámi ikreket hoztam példának: Csókai András professzor is azt mondta: az orvos csak eszköz, a gyógyulást Isten adja. Ahogyan az élet csoda, ugyanúgy minden gyógyulás is Isten csodája, amit Jézus neve által tesz. Mert Jézusban van elkészítve a beteg világ gyógyulása, megmenekülésének esélye, és Isten csodás tervének biztosítéka.

Tudom, hogy ez a történet ugyan nagy ígéretet hordoz, de mégis frusztráló lehet. Mert jó, hogy ez a koldus meggyógyult, de te, vagy a szeretted nem. Jó, hogy számára kibontakozott az a csodálatos terv, de nálad ez nem működik. Sok keresztény filmet láttam, ami happy enddel végződik. Isten meghallgatja az imádságot, és minden jóra fordul. Isten terveivel szemben is van bennünk egy hollywoodi igény. És ez a történet is mintha ezt táplálná. Épp ezért szeretem azokat a történeteket – bár kevés van – ahol a beteg mégsem gyógyul meg annyi imádság következtében, de a film mégis túlmutat a gyógyulás ideig-óráig tartó igényén, és attól sokkal nagyobbra, többre mutat.

„Istennek csodás terve van az életeddel!” Vajon mit gondolt erről József a Potifár egyiptomi börtönében töltött évei alatt? Mit gondolt erről Mózes, aki 40 évig bujkált a pusztában? Vagy Dávid, aki életre-halálra menekült barlangok mélyén rejtőzködve Saul vérszomja elől? Jób, aki kitaszítva a városkapuban, cserépdarabbal vakargatja fekélyes testét, miután mindenét elveszítette? Jeremiás, aki Isten szavát hirdette, nagy ígéretet kapott Istentől, aztán ciszternába vetik, kalodába zárják, honfitársai Egyiptomba hurcolják, és ott hal meg dicstelenül? És Jézus, aki a kereszten azt mondja: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem…”?

Bizony, nem sikertörténetek sorozata a Biblia! Mert az egész világ átok alatt van, a sikert eljátszottuk már rég, együtt vajúdunk mi is a teremtett világgal. Épp ezért csoda az élet, csoda az örök élet! Mert nem emberi erővel, nem vallásosság által, hanem sok szenvedésen, Krisztuson át vezet az út oda. Így lesz az emberiség kudarca mégis diadallá. Mert mindennel együtt, amit átélsz és szenvedsz, mégis egy nagy történet része vagy, amely ugyan nem ebben a világban, de happy enddel végződik. És így ragyog fel Isten dicsősége Krisztus szenvedése által, s így valósul meg csodás terve életeddel minden szenvedésed után.

Hidd el: egyedül Isten képes arra, hogy életed sötét építőkockáiból egy világos képet alkosson! „Minden, mi történik velem, csak áldást rejt, mert Isten hibát sose ejt!”

Ámen.

(Elhangzott: 2020. június 28-án)

Te kinek tartod az Emberfiát?

„Amikor pedig Jézus Cézárea Filippi környékére ment, megkérdezte tanítványait: Az Emberfiát kinek tartják az emberek? Ők pedig azt felelték: Némelyek Keresztelő Jánosnak, mások Illésnek, megint mások Jeremiásnak vagy valamelyik prófétának. És ti kinek tartotok engem? – kérdezte őket. Simon Péter pedig így válaszolt: Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia. Jézus pedig azt mondta neki: Boldog vagy, Simon, Jóna fia, mert ezt nem test és vér jelentette ki neked, hanem az én mennyei Atyám. De én is mondom neked, hogy te Péter vagy, és én ezen a kősziklán építem fel az egyházamat, és a pokol kapui sem vesznek rajta diadalmat. És neked adom a mennyek országának kulcsait: amit megkötsz a földön, a mennyekben is kötve lesz, és amit feloldasz a földön, oldva lesz a mennyekben is.” (Mt 16,13-19)

Az ókeresztény időkben a keresztséghez egy egyszerű hitvallást kellett tenni: „Jézus Krisztus Isten Fia, Megváltó!” E hitvallás görög szavainak kezdőbetűit összeolvasva az IHTÜSZ szót kapjuk, ami görögül azt jelenti, hogy „hal”. Ezért ősi szimbóluma a kereszténységnek az egy vonallal rajzolt hal, amit talán ma legtöbbször autók hátulján láthatunk. Ma egy karosszériadísz az, ami az ókereszténység életveszélyes hitvallása volt, hiszen, aki ezt nyilvánosan megvallotta, annak volt esélye a gladiátorok között találnia magát a Kolosszeumban.

Ez a mondat majdnem ebben a formában legelőször Péter szájából hangzott el. Nem egyszerű válasz egy kérdésre, hanem a biztos meggyőződés hitvallása. Azé a meggyőződésé, ami a boldogság alapja, ami erőssé és ellenállóvá tesz minden támadással szemben, ami felülemel minden kudarcon, megvigasztal minden gyászunkban. Azé a meggyőződésé, ami végül is nem a mi döntésünkön, hanem a mennyei Atya kijelentésén alapul.

És amiért az életünket sem drága félteni. Van-e ma olyan eszme, cél, elv, hit, nézet, ügy, amire az emberek hajlandók lennének az életüket feltenni vagy éppen érte adni? És amiért tényleg érdemes is ezt az áldozatot meghozni? Nem igazán látunk ilyet. Változó nézetek és ideológiák szele sodorja a világot ide-oda. Nyilván csak olyanra teszi fel az ember az életét, amit az életénél is fontosabbnak gondol, s ami a legszilárdabb bizonyosság. Mert bizonytalanra csak keveset vagyunk hajlandók feltenni, az életünk pedig a legtöbb, amit adhatunk.

Péternek bizonyossága volt az, amit ott, Cézárea Filippiben megvallott. Akkor még nem gondolta, hogy ezért majd az életét is oda fogja adni. Akkor még csak egy olyan hitvallás volt ez, ami különbözött az átlagember véleményétől. Az életénél is drágábbá akkor vált, amikor először találkozott a feltámadt Krisztussal, és minden kétsége szertefoszlott afelől, hogy hitvallásának alapja esetleg mégsem felel meg a valóságnak.

Lehet, hogy te is kereszténynek vallod magad. Lehet, hogy a te autód hátulján is ott van az a hal. Lehet, hogy egyháztag vagy, gyülekezetbe jársz, szolgálsz, imádkozol, Bibliát olvasol, kegyes életet élsz. Kérdés, hogy a legfőbb valóság számodra Krisztus, mint megváltó, aki feltámadt a halálból? Az egyetlen, akiért még az életed sem drága? Van-e ennyire szilárd alapja ez az életednek?

Ahogyan Péter esetében a hitvallástól hosszú út vezetett a teljes önátadásig, ugyanúgy nálad is így van ez. Amíg nem találkozol Krisztus halál fölötti hatalmának valóságával, amíg nem tapasztalat az életedben az Ő jelenléte és ereje, addig Ő egy világnézet vagy vélemény marad az életedben, ami ugyan különbözik a többségétől, de a pokol kapuinak még nem áll ellen, s ha úgy adódik, mindenestül feladod, megtagadod. Még nem ad vigaszt, nem bátorít, nem gyógyít. De ahogy átéled egyszer az életben, hogy Krisztus személye nem definíciót jelent, hanem ma is valós tapasztalatot, akkor megérted, hogy nemcsak a véleményed különbözik már a világtól Krisztussal kapcsolatban, hanem te magad is teljesen különböző vagy. Mert a Krisztusban való hit összekapcsol téged a mennyek országával, kezedben van annak kulcsa, belépsz annak kapuján, s egyben idegenné válsz e világban. Vállalod-e, hogy jövevényként, idegenként élsz a világban Krisztusért? Válaszod a te hitvallásod.

Koldus a templom kapujában

Péter és János pedig együtt ment fel a templomba az imádkozás órájára, kilencre. Akkor vittek oda egy születésétől fogva sánta embert, akit mindennap le szoktak tenni a templom Ékesnek nevezett kapujánál, hogy a templomba menőktől alamizsnát kérjen. Ez, amikor látta, hogy Péter és János be akar menni a templomba, alamizsnát kért tőlük.    Péter pedig Jánossal együtt rátekintett, és azt mondta: Nézz ránk! Az pedig rájuk nézett, azt remélve, hogy kap valamit tőlük.    Péter pedig azt mondta: Ezüstöm és aranyam nincs, de amim van, azt adom neked: A názáreti Jézus Krisztus nevében kelj fel és járj!    És jobb kezénél fogva felsegítette, úgy, hogy azonnal megerősödött a lába és a bokája,    felszökkent, talpra állt, járt, és bement velük a templomba, járkálva, ugrálva és dicsérve Istent.    És az egész nép látta, hogy jár, és Istent dicséri. Amikor ráismertek, hogy ő az, aki alamizsnáért ült a templom Ékes-kapujában, csodálkoztak és megdöbbentek azon, ami vele történt.”  (ApCsel 3,1-10)

 

Az első keresztény gyülekezet megszületéséről tudósító pünkösdi történet után azt olvastuk: „Mindenkiben félelem támadt, ahogy az apostolok sok csodát és jelet tettek.” Lukács, az Apostolok cselekedetei írója ezek közül kiemel egy olyat, ami átértelmezi az istentisztelet fogalmát és a templom jelentőségét. A Lélek kiáradásával a gyülekezet és a templom már nem a közös vallásgyakorlat helyszíne, hanem Krisztus munkájának, erejének valóságos tapasztalatának terepe.

Talán a mi egyházfogalmunk is közelebb áll az Ószövetséghez: a gyülekezet az azonos vallást gyakorlók közössége, a templom pedig a vallásgyakorlat helyszíne. Az ékes-kapui koldus története azonban más megvilágításba helyez mindent, hogy miről is szól az istentisztelet. És hála legyen az Úrnak, hogy ma is meg akar ajándékozni bennünket! Mert az egyháztagság, az istentisztelet a csodából fakadó ajándék, nem pedig vallásos kötelesség.

Ehhez nézzük meg: Hogyan ment ez a koldus a templomba? Mi történt ott vele? Mi lett ennek a következménye? Lépjünk be a történetbe és engedjük, hogy Isten Lelke megérintsen, formáljon, gyógyítson bennünket! Engedjük, hogy csodát tegyen!

Ez az ember nem ment a templomba, hanem vitték. Születése óta sánta: tehát nem sok jó nézett ki neki az életben születésétől fogva. Mindennap le szokták tenni a templom legdíszesebb kapuja elé, hogy kolduljon. Mekkora kontraszt: a díszes templom és előtte a nyomorult, szakadt ruhás, sorvadt lábú koldus! Nincs társadalombiztosítás meg szociális háló. Teljesen kiszolgáltatott az emberek jóindulatának, könyörületének. A templomban az emberek segítségét reméli, nem Istenét. Napjai a túlélésről szólnak és nem a változás reménységét hordozzák.

A templomban a maguk erejéből járó emberek szokásból voltak ott. Csodára nem számítottak. Te hogy vagy itt? Jöttél vagy hoztak? Tudod, neked sem sok jó nézett ki születésed pillanatában, sőt, most sem! Mert csak a romló egészség, a fogyatkozó erő, az élet sérülékenysége, a halál biztos az életben. Napjaid a létfenntartásról, a túlélésről szólnak. Kiszolgáltatott vagy az embereknek, a körülményeknek. Gyakran másokhoz képest csak a kontrasztot látod, hogy mekkora a te nyomorod, a betegséged, elesettséged, kudarcod, fájdalmad. Változást nem remélsz, pláne csodát nem. És főleg itt, a templomban nem.

Miért is várnánk, nem? Hát gyakrabban vannak rosszul az emberek egy istentiszteleten, mint amennyiszer gyógyulnak. Egy lelkipásztortól kérdezték, miután már zsinórban a harmadik vasárnap jött a mentő az istentiszteletre rosszullét miatt, hogy „Hozzátok nem gyógyulni járnak az emberek?”  Vajon lehetne máshogy ez? Tényleg jöhetnénk úgy ide elesettségünkben, hogy drasztikus változást, csodát, gyógyulást éljünk meg? Tényleg jöhetnék ide bottal úgy, hogy anélkül mennénk haza? Betegen, hogy egészségesen távozzunk? Igen, jöhetnénk…

De mit mondunk mi? A beteg ember maradjon otthon! Ahogyan a jeruzsálemi templomba is csak egészségesek mehettek be. Nincs hitünk a csodában…, pedig, ugye, átéltük már!

A jeruzsálemi templomban nem történt még csoda. Nem is voltak felkészülve rá, megdöbbentek, ami történt. Péter és János is megy a templomba, de számukra nem kérdés, hogy csoda történhet, ha Isten úgy akarja. A koldus tőlük is anyagi segítséget kér, de a szemükbe nézni nem mer. És itt kezdődik a gyógyulás folyamata. Péter azt mondja: „Nézz ránk!” És szégyen van a koldus tekintetében, hisz’ a betegséget Isten büntetéseként fogták fel. „Nincs mit szégyellned. Te sem vagy nyomorultabb, mint mi. Nekünk sincs az, amit te kérsz tőlünk. DE!”

És ez a „de” a fordulópontja a történetnek. „DE abból a gazdagságból, ami nekem van, tudok adni neked, és én mégsem leszek szegényebb.” Ez a „de” az a plusz, ami felülemel a megszokáson, ami kaput nyit a csodának; ami nemcsak ennek a koldusnak nem volt meg, hanem az összes többi templomban lévő embernek sem. A keresztyén hit erről a többletről szól, ami teljessé teszi fogyatékos életünket.

Mert mindannyian fogyatékkal születünk, ahogy ez a koldus. Szívünk vakságával, mellyel nem látjuk Istent. Testünk bénaságával, amellyel képtelenek vagyunk Istennek engedelmeskedni. Szánk némaságával, amellyel nem dicsérjük Istent, nem teszünk bizonyságot Róla. Süket fülekkel, amellyel nem halljuk, ha Isten szól hozzánk. Torz lélekkel, amelyben ott üvölt az az Isten alakú űr, s amíg Ő be nem tölti önmagával, fogyatékosok is maradunk. Életünk a halál felé tart, s addig is csak túlélésre játszunk.

DE! Amikor Ő, az ÚR belép az életünkbe, megérint, ott hirtelen minden fogyaték megszűnik, minden hiány betöltődik, a beteg lélek meggyógyul és teljessé lesz. Mert ez a DE a názáreti Jézus Krisztus neve. „A názáreti Jézus Krisztus nevében kelj fel és járj!” Nem mágikus erő van ebben, hanem gyógyulás. És ez a „de” szembe fordít régi, beteg önmagunkkal is. Ezt ígérte a próféta 700 évvel korábban: „Akkor kinyílnak a vakok szemei, és megnyílnak a süketek fülei.    Akkor majd ugrándozik a sánta, mint a szarvas, és ujjong a néma nyelve, mert víz fakad a pusztában, és patakok fakadnak a kietlenben.” (Ézs 35,5-6) Ez a jele, hogy Isten országa elközelített, hogy a Messiás megérkezett, s az Ő neve csodát tesz.

A Jézus nevében való cselekvés másokért való cselekvés, önmagunk dicsőségéről való lemondás; a saját képességben való bizalom feladása; az eredményeknek önmagunknak tulajdonításától való tartózkodás, a kudarcoktól való felszabadulás.

Jézus nevének használata nem varázslás, hanem az Ő hatalmának és akarata szabadságának teljes elismerése, és annak való alárendelésünk. Az Ő érdemének és a mi méltatlanságunk elismerése. Ezért kérünk, imádkozunk Jézus nevében. Ott nincsenek csodák, ahol Jézus nevével nem élnek, hanem visszaélnek. Ott a betegség terjed és a gonoszság hatalmasodik. Láthattuk ezt az egyháztörténelem lapjain, amikor a keresztesháborúk idején Jézus nevében bizony nem gyógyítottak, hanem embereket öltek. Vagy amikor Jézus nevére hivatkozva a maga földi hatalmát építette az egyház; vagy ha Jézus nevére hivatkozva nem evangéliumot hirdetnek, hanem moralizmust, politikát vagy tévtanokat.

Itt megtörténik az, amire senki nem számított. Azt kapta ez a koldus, amit soha nem mert kérni. Azt kapta, amire valóban szüksége volt, és az nem arany és ezüst. Nem a létfenntartáshoz szükséges pénzt, hanem nyomorúságos élete megszüntetéséhez szükséges életerőt kap. De ehhez kellett az is, hogy ő ezt nem utasította vissza!

Egy alkoholista koldus, ha kéreget, akkor pénzt kér, hogy újabb üveg italt vehessen. Nem azzal segítünk neki, ha ítélkezünk fölötte, hanem ha azt mondjuk: „Nézz rám! Én is lehetnék ilyen.” Mert bizony szűk lehet a mezsgye az egzisztenciális biztonság és a züllés között. Azzal sem segítünk, ha pénzt adunk, hanem ha segítünk neki elindulni, az első lépést megtenni azon az úton, aminek elején ki kell mondja: nem pénzt kérek, hanem gyógyulást. Új lelket. Új életet. Új identitást. Mert a betegség, a függőség, a nyomor, identitásunk részévé tud lenni. Sok ilyen bélyegünk lehet, ami kifejezi önazonosságunkat. Rád mutatnak: ő az a férfi vagy nő, aki megcsalta a házastársát. A szomszéd, aki állandóan ellenségeskedik. A munkatárs, aki állandóan hibázik, mószerol, nyalizik a főnöknek, vagy kihúzza magát a munka alól. Az anya, akit mindig beteg gyermekével látunk csak. Az idős néni, aki mindig elesik az utcán. Ő az, aki sohasem köszön vissza. Ő az, aki mindig panaszkodik. Ő az, akit már korán reggel ittasan látunk. …mennyi bélyeg, mennyi megaláztatás! Neked nincs ilyen? Dehogy nem! Csak talán el sem gondolkodtál még rajta. És ezeknek a bélyegeknek van valóságalapja.

És Jézus ebben gyógyít, ebben tesz csodát. Hiszen a Szentlélek, a megtérés (amelynek pecsétje a keresztség) új identitást ad nekünk. A kereszt kereszténnyé tesz. Ezt az embert mindenki úgy ismerte, hogy „ő az a béna, aki a templom kapujában szokott ülni.” Még a nevét sem tudták. Milyen megbélyegző ez! Mégis, ez volt ő maga.

De Jézus neve által, amely magában hordozza az érted hozott áldozatát is, új emberré lett, és lehetsz te is. Meggyógyulhatsz, megszabadulhatsz a bélyegeidtől, betegségedtől függőségedtől, nyomorúságodtól. És ez az öröm vezet a templomba. Mert nemcsak a tanítás helye (Péter és János ezért ment oda), hanem a gyógyulásé…, és az örömé.  Ez a béna önerőből nem tudott bemenni a templomba, de Jézus neve képessé tette őt erre. Ezért az ugrándozás, a dicséret. És évek múlva már nem bénaként mutogathattak rá, hanem mint arra az emberre, aki olyan örömmel dicsőít a templomban. Jézus gyógyítása az, hogy megszabadít megbélyegzett állapotunkból is.

Az istentiszteletünk a hála kifejeződése és kerete, amiért mi sem lehetnénk itt önerőből, de Jézus neve által igen. Az a gyülekezet tud őszintén örülni, amelyik átélte ennek valóságát. Én is azt mondom nektek: Ezüstöm és aranyam nincs, de amim van, azt adom nektek: a názáreti Jézus Krisztus nevében keljetek fel, és dicsérjétek az Urat!

Ámen.

Emberi méltóság

“Ha látom az eget, kezed alkotását, a holdat és a csillagokat, amelyeket ráhelyeztél, micsoda a halandó – mondom –, hogy törődsz vele, és az emberfia, hogy gondod van rá? Kevéssel tetted őt kisebbé Istennél, dicsőséggel és méltósággal koronáztad meg.” (Zsolt 8,5-6)

Ha közvélemény-kutatást tartanánk arról a kérdésről, hogy mi számít ma a legnagyobb értéknek, akkor az emberi méltóságot bizonyosan a legnagyobb értékek közé sorolná a válaszadók nagy többsége. A legérzékenyebb és legfájdalmasabb pont, amikor ebben sértik meg az embert. Ha a pénze elvész vagy a háza leég, azt is könnyebben feldolgozza az ember, mint ha megalázzák, semmibe veszik, tudatosítják vele értéktelenségét. Az emberi méltósághoz való jogot senki sem vitatja. Erre épül az Alkotmány, e jog csorbulása ellen jönnek létre jogvédő szervezetek, civil kezdeményezések. Méltán kelt közfelháborodást, amikor arról hallunk, hogy egy iskolában néhány “vagány” gyerek megalázva társát, embertelen viselkedésre kényszeríti őt. A legnagyobb bűn az emberi méltóság megsértése, mert az az emberi lét, élet elleni vétek. Az élettel együtt adatik a méltóság, s ezt próbálja társadalmunk védeni törvényekkel.

Ma az emberi méltóság megadásának szélsőséges formája tapasztalható: az individualizmus, amely szerint méltóságunkhoz hozzátartozik az is, hogy szabadon határozzuk meg identitásunkat. Olyan normát, erkölcsi mércét követek, amilyet akarok, határt csak az szab, hogy mások emberi méltóságát ne sértse. Olyan neműnek tartom magam, amilyennek akarom, függetlenül biológiai adottságaimtól. És hogy mit tegyek az életemmel, arról egyedül csakis én hozhatok döntést, senki más. Az emberi méltóság tengelyén forog az egocentrikus világ.

Furcsa és ellentmondásos dolog ám, de éppen ezzel a szélsőséges méltósággyakorlással, individualizmussal foszlik semmivé az ember valós méltósága! Miközben mindenki az emberi méltóság individualista jogáért és birtoklásáért küzd, aközben éppen valódi emberi méltóságától fosztják meg. Vannak pillanatok, amelyek könyörtelenül leleplezik ezt. Amikor észrevesszük, hogy igazából a mi jogainkat biztosító és védelmező társadalom számára nem emberek vagyunk, hanem csak számok a rendszerben. Amikor érzékeltetik velünk, hogy a civilizáció könnyen pótolható elemei vagyunk csupán. Amikor kiderül, hogy minden propaganda ellenére nem a méltóságunk a fontos, hanem a pénztárcánk vagy a bankszámlánk, a fogyasztói potenciálunk. Emberi méltóságunk biztosítása által működteti a mindenkori rendszer a fogyasztás kíméletlen, méltóságot végül is nem ismerő gépezetét. Politikai pártok, kormányok működnek úgy, mintha az emberi méltóságra alapoznák döntéseiket, miközben a hétköznapokban éppen az ellenkezője tapasztalható: láthatatlanok vagyunk problémáinkkal, fáradtságunkkal, betegségeinkkel, küzdelmeinkkel együtt. Méltóságunkkal együtt.

Egy bolti dolgozó összeesik, meghal a munkahelyén, de a bolt nem zár be, mert nem a méltóság a fontos, hanem a fogyasztás, a profit, ami nem szenvedhet csorbát egy kis időre sem. Egy posta vezetője főbe lövi magát, megfosztja magát méltóságának utolsó maradványától, a biológiai életétől, de a postát másnap kinyitja a vállalat vezetője az emberi méltóság részét képező kegyelettel mit sem törődve. Mondván: az élet megy tovább, a fogyasztás megy tovább, annak mennie kell tovább. Csak valakit hátrahagyott. A gép forog, a fogaskerekek közé akadt porszemeket bedarálja, s zökkenőmentesen dübörög tovább. Egy színész meghal az autójában szívrohamban, mert ugyan megállt még utolsó erejével a zebrán, de senkinek nem tűnt fel a lehetetlen helyen parkoló autó, s megállva, odamenve megnézzék, nincs-e szükség segítségre. Ennyik vagyunk hát, porszemek, amiket időnként modern bálványistenünknek, a fogyasztás istenének szemébe fúj a szél. A méltóság szele.

De mégis azt érezzük, hogy jár nekünk ettől valami több. Valami, ami mégiscsak másként értelmezendő és több, mint az alkotmányos emberi méltóság. Mert ezt a vágyat táplálta belénk a Teremtő, Aki valódi méltóságra emelte teremtményét, az embert, és csak egy kicsivel tette Önmagánál kevesebbé. Amikor derült éjszakán felnézünk az égre, akkor a csillagok milliárdjaival borított végtelen égbolt alatt érezhetnénk csak igazán, hogy egy porszem (sem) vagyunk a gépezetben. Semmilyen kozmikus hatása nem lenne az eltűnésünknek, a világ működne tovább, a csillagok a helyükön maradnának, a bolygók tovább haladnának pályájukon. Mégis, élünk és vagyunk. Mert a világ Teremtőjének gondja van erre a porszemnél is kisebb lényre, akire minden teremtményétől nagyobb méltóságot ruházott; aki köré teremtette meg ezt a világot, hogy gyönyörködjön annak Alkotójában, és értékelje a Tőle kapott méltóságának hatalmas voltát.

De az igazi értékünket nem az égbolt, hanem a kereszt látványa adja. A kereszté, ahol visszaállítja Isten ezt az önként elveszített, eldobott méltóságunkat. Igen, a méltóságunkat, amit individualizmusra cseréltünk, amit sárba tiport a társadalom, és amit mások esetében mi is gyakran semmibe veszünk. “Aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyan ne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?” (Róm 8,32) Csak egy olyan világban lehet valódi méltóságod, ami nem körülötted, hanem Krisztus körül forog, aki Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és emberként élt; megalázta magát, és engedelmes volt mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.” (Fil 2,6-8) Csak egyetlen helyen kaphatod vissza az értékedet, amit talán örökre elveszettnek hittél: a kereszt tövében, ahol az önmaga méltóságáról lemondó Isten visszafogad és méltóságra emel újra. Ahol – egy üzletlánc szlogenjével ellentétben – tényleg érezheted, hogy fontos vagy. Úgy, ahogy vagy. Keresztyénnek lenni ezt jelenti: Istentől kapott emberi méltóságodban élhetsz, amit senki és semmi nem vehet el tőled.