7-0=7

„Egy ember nagy vacsorát készített, és sok vendéget hívott meg. A vacsora órájában elküldte a szolgáját, hogy mondja meg a meghívottaknak: Jöjjetek, mert már minden készen van. De azok egytől egyig mentegetőzni kezdtek.” (Lk 14,16-18)

Az ember legősibb kísértése az, hogy saját maga istene lehessen. Ez leginkább abban nyilvánul meg, ahogy az anyagi javainkat (amit egyébként Istennek köszönhetünk), és az időnket (amit Isten teremtett és ad) úgy kezeljük, mintha az a miénk lenne, mi rendelkeznénk fölötte. Sok hívő emberről úgy látszik, hogy bár Istent imádni megy a templomba, valójában Istennek a maradékot adja. Pénzéből és… az idejéből. Isten azt kéri, hogy „Emlékezzél meg a nyugalom napjáról, és szenteld meg azt!” (2Móz 20,8). Megszentelni azt jelenti, hogy az Istentől kapott időmből elkülönítek egy részt Istennek. Előre eldöntöttem azt, hogy amikor eljön az idő, akkor megyek. Akkor is, ha lenne más dolgom. Akkor is, ha mások hívnak magukkal máshová. És akkor is, ha nincs kedvem. Ha nem hozod meg ezt a döntést, akkor a megszentelt nap érdeklődés hiányában elmarad. A te életedből biztosan.

Talán voltál már úgy, hogy számítottál egy esküvői vagy ballagási meghívásra. Még szabadságot is vettél ki rá, de mégsem hívtak meg. Milyen keserű csalódás! Ugyanilyen keserű csalódás, amikor meghívsz valakit, de különféle kifogásokat keresve az illető nem jön el, pedig az ünnepi asztalnál névre szóló, foglalt helye van. És érzed, hogy nem voltál annyira fontos a számára, mint azt gondoltad. Valahogy így bánunk mi Istennel.

Ő az a példázatban szereplő ember, aki vacsorát készít és sok vendéget meghív, de azok egytől egyig kibúvót keresnek: „Földet vettem, kénytelen vagyok kimenni, hogy megnézzem.„Öt iga ökröt vettem, megyek és kipróbálom.” „Most nősültem, azért nem mehetek.” Ugye, talán egyik példázat sem illik ennyire ránk? „Dolgoznom kell itthon is, mert egész héten nem volt időm.” „Olyan jó idő van, inkább elmegyek kirándulni.” „Jöttek hozzám, végre együtt a család és a barátok, azért nem megyek.” …kimeríthetetlen, hogy mi mindennel éreztetjük Istennel azt, hogy hány fontosabb dolog van az életben, mint Ő. Pedig Ő meghív, és számít rád. És keserűség az, amikor azon a helyen nem talál, ahová a meghívód szól. De neked nincs Rá időd. Majd, ha lesz, ott leszel. Mert a maradékot szántad Neki…

Persze, megmagyarázzuk azzal, hogy fontos nekünk Isten, és attól, hogy nem ülünk ott a templomban, még gondolunk Rá. De hát vigasztalja-e az ilyen magyarázat a vőlegényt, akinek visszautasították a meghívását? “Nem ünneplek veletek, mert jobb dolgom is akadt, de gondolok rád…”

7-7=0 Ez az egyszerű képlet kifejezi azt, hogy a hét napjaiból, ha kivonjuk a magunkra szánt időt, megkapjuk azt, ami Istennek marad. Tényleg ezt érdemli tőlünk? Ennyire nem számít? Persze, Ő legyen ott mindig, ha baj van, és legyen kész az áldást két kézzel, bőségesen osztani!

7-0=7 Ez az egyszerű képlet kifejezi azt, hogy Krisztus mit tartott meg önmagának földi életében azért, hogy ami az övé volt, mind a miénk lehessen. A kereszten Isten megsemmisíti önmagát, hogy mindenét nekünk adhassa. Az ember, aki semmit nem akar Istennek adni, mindent megkap Istentől: kegyelmet, békességet, örök életet. Isten időt szán az emberre, aki nem akar időt szánni Istenre. Rá tudod-e szánni cserébe az örök életért hetente azt az egy órát Krisztusra? Mert erre hív vasárnap a harang szava, és amikor megszólal, dönts Krisztus mellett! Az időt ugyanis erre kaptad.

A torony új lakója

Végre, nemcsak a vadgalambok lakják új református templomunk harangtornyát, akik elég hamar ráleltek itt otthonukra, igazolva ezzel a Szentírás szavait: “Még a veréb is talál házat, és a fecske is fészket, ahova fiókáit helyezi oltáraidnál, Seregek Ura, királyom és Istenem!” (Zsolt 84,4)

2019. május 22-én megérkezett a Gombos Miklós harangöntő mester által készített 140 kg-os, É hangra hangolt gyönyörű harang, és el is foglalta méltó helyét Monorierdő legmagasabb pontján. Ott, ahonnan jól hallatszik majd mindenhová Isten hívogató szava. A harang felirata:

“Monorierdői Református Egyházközség harangja, 2019. Dicsőség a magasságban Istennek! Ma, ha az ő szavát halljátok, ne keményítsétek meg szíveteket. Zsid 3,15” 

Bízunk abban, hogy évszázadokon keresztül fogja majd e harang szava hirdetni a megváltást, és közösségre hívni Istennel Monorierdő minden lakóját.

Köszönjük szépen, és Isten áldását kívánjuk mindazoknak az életére, akik anyagilag segítettek abban, hogy e harang 2 millió forintos költsége ilyen rövid idő alatt összegyűlhetett!

Mit eszel?

“Vegyétek, egyétek…” (Mt 26,26)
Sok mindennel etetnek bennünket. Az élelmiszereink tele vannak természetellenes, testidegen anyagokkal, amik beépülve a szervezetünkbe végzik lassú pusztító munkájukat testünkben. Betegségeink nagy részének eredete a táplálkozásban rejlik.
Sok mindennel etetnek bennünket. A média világa tele van hamis hírrel vagy féligazsággal. Felszínes szórakozást kínál vagy alantas ösztönöket táplál. És ez a “táplálék” végzi a maga lassú pusztító munkáját a lelkünkben.Beteg a lélek és a test. Testünket kórok gyengítik, lelkünket indulatok, bűnök uralják. “Én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg ebből a halálra ítélt testből?” (Róm 7,24)
 
De ma, Nagycsütörtökön, az utolsó vacsorára emlékezünk. Jézus halála előtti estén leült a tanítványaival, hogy elfogyassza a páskavacsorát, amelyen a zsidók évszázadokon keresztül a szabadulásukra emlékeztek. És ezt a hagyományos ünnepi étkezést Jézus új tartalommal töltötte fel. “Vegyétek, egyétek, ez az én testem!” – mondta, miközben a tanítványainak adta a kenyeret. Van mostantól olyan táplálék, amely nem rombolja a testet és a lelket, hanem megszabadítja minden nyomorúságából, betegségéből. Ez a táplálék maga Jézus.
 
Mit veszel magadhoz? Mivel táplálod magad testileg és lelkileg? Mert azzá válsz, amit megeszel. Magadhoz veheted magát Jézust. És lassan elkezdesz olyanná formálódni, amilyen Ő volt.

Megtörtént a műszaki átadás

2019. március 14-én megtörtént a templom hivatalos műszaki átadás-átvétele. A kivitelező T-Construct Kft. kifogástalan, lelkiismeretes munkájának köszönhetően hiányosságokat nem tapasztaltunk, ezért jegyzőkönyveztük, hogy a munkálatokat a szerződésben foglaltaknak megfelelően végezték el.

Már csak a templomszentelés áll előttünk. 2019. június 1-jén 15 órakor ünnepi istentiszteleten veheti birtokba a gyülekezet az Úr ki nem érdemelt nagy ajándékát. Dicsőség legyen Neki!

Akarsz-e meggyógyulni?

“Jeruzsálemben a Juh-kapunál van egy medence, amelyet héberül Betesdának neveznek. Ennek öt oszlopcsarnoka van. A betegek, vakok, sánták, sorvadásosak tömege feküdt ezekben, és várták a víz megmozdulását. Mert az Úr angyala időnként leszállt a medencére, és felkavarta a vizet: aki elsőnek lépett bele a víz felkavarása után, egészséges lett, bármilyen betegségben is szenvedett. Volt ott egy ember, aki harmincnyolc éve szenvedett betegségében. Amikor látta Jézus, hogy ott fekszik, és megtudta, hogy már milyen hosszú ideje, megkérdezte tőle: Akarsz-e meggyógyulni?” (Jn 5,2-6)

38 év bizony nagy idő! Ennyi idő alatt már hozzá lehet szokni a tehetetlenséghez, az emberek apátiájához, a kiszolgáltatottsághoz. Bele lehet kapaszkodni – jobb híján – babonás hiedelmekbe, s várni, hogy majd egy angyal leszáll és segít. Talán. Egyszer. Ha lesz, aki odasegít. De a várakozással már nem párosul a remény. 38 év nyomorúság elég ahhoz, hogy mások gyógyulását, sorsának jobbra fordulását irigységgel szemléljem, saját gyötrelmeimet pedig már önazonosságom forrásának tekintsem, és igazából már csak szavak szintjén akarjak szabadulni belőlük. A szenvedés, az önsajnálat már életem része, megtanultam együtt élni velük. Attól vagyok, aki vagyok: a fájdalmak hordozója, beteg ember, akin nincs, aki segítsen, aki mindig utolsó a sorban. Akinek élete legnagyobb tervei örök vágyálmok maradnak, akinek az egészség, a boldogság, a biztos megélhetés, a siker, a harmónia csak utópia. És miközben a sebeimet nyalogatom, Valaki odalép hozzám, s tapintatlanul megkérdezi: “Akarsz-e meggyógyulni?” Hát…, nem is tudom. Akarok? Akkor megszűnök annak lenni, aki vagyok: önsajnálatom tárgya. Jobban szeretem az akadályokat látni, mint a lehetőségeket. Hogy mit miért nem lehet megtenni, s nem azt, hogy mit hogyan lehetne. Számomra a pohár mindig félig üres, és nem pedig félig tele.

“Akarsz-e meggyógyulni?” Miből is? Testi betegségemből?  Vagy a lelkiből, amiből fakad a testi? Persze, rávágom gondolkodás nélkül, hogy “akarok”. Meg akarok szabadulni a rossz szokásaimtól, az indulataimtól, amik keserítik az életemet, rombolják egészségemet, megrontják emberi kapcsolataimat. De rögtön látom, hogy ez miért nem megy. És az okot mindig másban találom meg. Nincs emberem. Nincs, aki segítsen. Magamra vagyok utalva, és erről a családom tehet, a főnököm, a polgármester meg a miniszterelnök. A csillagok kedvezőtlen együttállása meg a rossz széljárás. Akarok én jobb ember lenni, de hát nem megy, mert a világ is ilyen és nekem alkalmazkodnom kell. Maradok tehát a kaptafánál, fogadjon el mindenki olyannak, amilyen vagyok: egy olyan embernek, aki a gyógyulni akarás látszatát akarja ugyan fenntartani, de nagyon is megbékélt az állapotával. Sőt – félelmetes kimondani! – de meg is szerette ezt az állapotot. Tökéletesen beleilleszkedek egy beteg világba.

Hosszú idő óta ebben élek. Mások hibája miatt szenvedek, mások gyarlóságai, bántó szavai és istentelensége gerjeszt haragra vagy kelt bennem szomorúságot. Meg kellene változtatni ezt a rosszul összerakott világot! Hogy az olyanok, mint én, lehetőséghez jussanak, s végre elsők legyenek a sorban! De, amikor szemcsés a tévé képe, nem biztos, hogy az adásban van a hiba. Lehet, hogy az én készülékem a hibás? Lehet, hogy az a valódi betegségem, hogy nem akarok meggyógyulni?

Nem kell, hogy identitásom a saját kínjaimban gyökerezzen. Volt Valaki, akiről tudom: “Megvetett volt, és emberektől elhagyatott, fájdalmak férfia, betegség ismerője.” (Ézs 53,3) És mi mindnyájan úgy gondolkodtunk Róla, ahogyan magunkról szoktunk: “azt gondoltuk, hogy Isten csapása sújtotta és kínozta. Pedig a mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze. Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen, az ő sebei árán gyógyultunk meg.” (Ézs 53,4-5) Meggyógyultunk – így, befejezett múlt időben! Meggyógyultam én is. Akkor miért élek úgy, mintha beteg lennék? Talán azért, mert amikor ez a “fájdalmak férfia” hozzám lép és kérdez, igazából nem akarok meggyógyulni…