Tekintélyelvtelenség

“Amikor Jeremiás elmondta az egész népnek Istenüknek, az Úrnak minden igéjét, amelyet Istenük, az Úr üzent nekik, mindezeket a szavakat, így szólt Azarjá, Hósajá fia meg Jóhánán, Káréah fia és valamennyi kevély ember Jeremiáshoz: Hazugságot beszélsz! Nem üzente veled Istenünk, az Úr, hogy ne menjünk Egyiptomba, hogy ott lakjunk mint jövevények. Bárúk, Nérijjá fia izgat téged ellenünk, hogy a káldeusok kezébe juttasson bennünket, és halálunkat okozza, vagy pedig fogságba vitessen Babilóniába. Nem is hallgatott Jóhánán, Káréah fia, sem a csapatparancsnokok, sem az egész nép az Úr szavára, hogy maradjanak Júda földjén.” (Jeremiás 43,1-4)

Jeremiás prófétát egy nemzeti katasztrófa idején kérdezi a nép. Kr. e. 597-ben a babiloniak elfoglalják Jeruzsálemet, a lakosság elitjét deportálják, a nincsteleneket otthagyják. Ez a maradék nép még azt is átéli, hogy a Nebukadneccar babiloni király által kinevezett júdai helytartó merénylet áldozata lesz, így joggal félnek a leigázó csapatok visszatérésétől és bosszújától. Persze, ennek a történelmi katasztrófának megvoltak az okai. Isten évszázadokon keresztül figyelmeztette a népét prófétákon keresztül, hogy bálványimádó életük, az Úrnak való hátat fordításuk következményekkel fog járni. De ők nem foglalkoztak ezzel.

Most, ezekben a nehéz időkben úgy tűnik, visszatért a józan ész. Végre, megkérdezik a prófétát, hogy mit üzen Isten, mit kell tenniük, hogy elkerüljék a még nagyobb bajt. Még azt is megfogadják, hogy bármi legyen is a válasz, aszerint fognak eljárni. De mégsem így történik. Jeremiás azt hirdeti, hogy a helyes, Isten szerinti döntés az, ha nem menekülnek el, hanem az országban maradnak, és akkor a babiloniak megengedik, hogy otthon éljenek és gazdálkodjanak. A júdaiaknak viszont nem tetszett ez a válasz. Nekik kész elgondolásuk volt a megoldásra: Egyiptomba menekülni. Ezt szerették volna megerősíttetni Isten által is. Mivel saját tervük nem nyert helyeslést Isten igéje által, kétségbe vonták Jeremiás szavainak isteni ihletettségét és hazugságnak titulálták azt. A prófétának nem volt tekintélye a nép előtt, így Istennek sem volt.

Változnak az idők, de vannak visszatérő jelenségek. Ma ugyanazokat a tekintélyt nem tisztelő időket éljük, mint Jeremiás idejében. Nincs tekintélye a tanárnak, a miniszterelnöknek, a lelkésznek, Istennek. Senkinek. A tanár a tekintélynélkülisége miatt tanítani és fegyelmezni képtelen, az osztályokban két-három évtizeddel ezelőtt még elképzelhetetlen káosz uralkodik. A miniszterelnök dolgozószobájának ablaka előtt lehet obszcén szavakat skandálni büntetlenül. Mert neki sincs tekintélye, éreztetni kell vele is, hogy csak olyan ember mint bárki, el lehet küldeni melegebb éghajlatra. A lelkész tekintélye a KSH foglalkozáskörökben végzett presztízsfelmérése szerint a 65. helyen áll (1988-ban még a 6. helyen volt). Ebből kifolyólag az általa hirdetett szónak, a Bibliának sincs tekintélye.

Tekintély nélkül viszont lehetetlenné vagy nagyon nehézzé válik a vezetés, az irányítás, a nevelés. Ha minden tekintély megkérdőjeleződik, akkor csak önmagam tekintélye marad: az a helyes, amit én annak tartok. És végül is tényleg ebben élünk. Azóta sem tudunk nemet mondani az ősi kísértésre, amely szerint a saját istenünkké válhatunk, s megmondhatjuk, sőt egyedül mi tudhatjuk, hogy mi a jó és mi a rossz. Úgy vannak sokan még a keresztyének között is, hogy a Biblia igazsága csak addig igazság, amíg az visszhangozza a saját véleményüket. De ahogy azzal ellentétes kijelentést olvas vagy hall egy prédikációban, rögtön idejét múltnak, nem aktuálisnak, tehát ma már nem relevánsnak tekinti. Így lehet bűnöket legalizálni a Biblia alapján, kegyelem és megtérés helyett a bűnt mint Istennek tetsző dolgot gyakorolni.

Vannak olyan telefon-internet-kábeltévé előfizetési csomagok, amiket igény szerint lehet módosítgatni. Miből mennyi legyen benne, attól függően, hogy telefonálni vagy internetezni szoktunk többet. A Bibliára is szeretnének sokan így tekinteni, és annak igéiből összerakni egy nekik tetsző, liberális istent. Egy olyan isten legyen, aki csupa szeretet, de nem beszél az igazságosságról. Aki csupa kegyelem, de nem beszél arról, hogy “eredj el, és többé ne vétkezz.” Aki csak a választás szabadságát adja az embernek, de nem beszél a rossz választása okozta várható katasztrófáról. Aki önmagát is, csak mint alternatívát mutatja fel, és nem beszél a kizárólagosságáról, hogy “Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csak énáltalam.” (Jn 14,6) 

A Biblia azonban nem előfizetési csomag, amit igény szerint alakítgathatunk. Igéje minden időkre aktuális, releváns. Mert Isten tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. És arra hív téged is, hogy fogadd el feltétel nélkül a tekintélyét. Hallgasd és kövesd akkor is, ha nehéz, ha nem ésszerű, ha kényelmetlen, ha mást szeretnél hallani! Miért? Mert nem tudsz jól dönteni Nélküle, és ezt már annyiszor meg is tapasztalhattad. Mert meg akar védeni a katasztrófától, amit a saját tekintélyed követése okoz az életedben.

Átformáló találkozás

Jézus így szólt hozzájuk: Töltsétek meg a vedreket vízzel! És megtöltötték színültig. Majd ezt mondta nekik: Most merítsetek, és vigyetek a násznagynak! Ők pedig vittek. Amikor a násznagy megízlelte a vizet, amely borrá lett, mivel nem tudta, honnan van, csak a szolgák tudták, akik a vizet merítették, odahívta a vőlegényt, és így szólt hozzá: Minden ember a jó bort kínálja először, és amikor megittasodtak, akkor a silányabbat: te pedig mostanáig tartogattad a jó bort.” (Jn 2,7-10)

Jézus első csodáját – amit némi hezitálás után, anyja unszolására vitt véghez – nem bűvészmutatványként tette, hogy elkápráztassa vele a násznépet. Ott volt a meghívottak között anyja révén, de feltűnést semmiképpen nem akart kelteni. Aztán mégiscsak a szükség úgy hozta, hogy meg kellett tegyen valamit, amire csak ő volt képes, és ezzel a figyelem középpontjába került. És ennek az első csodának a híre 2000 év óta üzenetet hordoz, mint valami távoli univerzumból érkező rádiójel. Ez az üzenet a változás csodáját hirdeti, sőt, teszi.

Változás. Pártok tűzik zászlajukra jelszóként, emberek vágynak rá, mint életük egyetlen esélyére. És tényleg sokszor érezzük, hogy csoda kell hozzá. Mert vannak körülmények, amik megváltoztathatatlannak tűnnek, vannak emberek, akik javíthatatlanok vagy reménytelenek, céltalanok vagy befásultak maradnak. Talán épp te is ilyen vagy. Sem a körülményeid, sem önmagad változásához nem fűzöl sok reményt. Az üzenet ma ezért épp a változás lehetőségét hirdeti, de ehhez találkoznod kell valakivel.

Vannak emberek, akik hatással vannak ránk, átformálják a véleményünket, segítenek a körülményeink javításában, de alapvető, gyökeres változást előidézni ember nem képes. Jézus a vizet borrá változtatta. A színtelen, szagtalan, jellegtelen, egyébként az élethez nélkülözhetetlen vizet tette színes, zamatos, megvidámító itallá. Ma ugyanerre a csodára lenne szükséged: hogy a beszürkült, pesszimista, csüggedéssel és rossz szokásokkal teljes, az átlagból semmilyen módon nem kimagasló életed megváltozzon. Színessé, üdévé, “zamatossá”, derűlátóvá, önmagadat és másokat megörvendeztetővé legyen. Ehhez kell találkoznod azzal a Valakivel, aki ezt a változást, ezt a csodát egyedüli módon meg tudja tenni.

Ma is egyedül Jézus az, aki az ember számára lehetetlenre is képes. Mert sem másokat, sem önmagadat nem tudod alapvetően megváltoztatni. Amikor Mária látta, hogy elfogyott a lagziban a nedű, akkor tudta, hogy nincs lehetőség a sarki non-stop üzletbe kiszaladni borért, de azt is tudta, ki az egyetlen, aki valamit tehet, ezért neki szólt. Ma is, amikor nincs emberi lehetőséged, tudd, hogy van valaki, aki ma már ugyan nem látható testben, de elérhető, megkérhető a változtatásra! És Ő tényleg megteszi: megváltoztat téged, mert te vagy az, aki leginkább változásra, átalakításra szorulsz, nem pedig a körülményeid. Új célt ad az életednek, új értékrendet és látásmódot, új erőt, új kapcsolatokat.

Hogy ezt milyen módon teszi? Nem tudjuk. A víz borrá vált, valahol a kővedrek és a násznagy között félúton. Jézus ma is ilyen megmagyarázhatatlan és előlünk rejtett módon cselekszik. De cselekszik, és ez a lényeg! Légy készen a Vele való találkozásra, s ne lepődj meg, ha csoda történik az életedben!

Aki a harangért szól

2018. december 9-én, advent 2. vasárnapján jótékonysági koncertet tartott gyülekezeti termünkben az évente Budapesten megrendezett Református Zenei Fesztivál rendszeres fellépője, az Invocatio Musicalis zenekar. Négy évvel ezelőtt a gyülekezeti ház építését támogatták, most a harang megöntésének költségeihez járultak hozzá.

A kb. 80 fős közönség láthatóan nagyon élvezte a nagyrészt református énekfeldolgozásokból álló műsort.  Fuvola-gitár-dob felállásban játszotta a Kollár Attila vezette csapat az újszerű zenei köntösbe öltöztetett egyházi énekeket, de saját szerzeményekkel is megörvendeztették a közönséget. Nemcsak a szűnni nem akaró taps, hanem a koncert végén megvásárolható CD-k fogyása is jelezte, hogy fogékony a monorierdei közönség erre a fajta muzsikára. A zenekar az eladott lemezekből származó bevételt is a harangöntésre adományozta. Ezúton is köszönjük nekik, hogy azon túl, hogy egy nagyszerű zenei élménnyel ajándékozták meg a gyülekezetet, anyagilag is jelentősen hozzájárultak e cél megvalósításához! Ígéretük szerint a felépült templomban is számíthatunk majd rájuk. És köszönjük szépen mindazoknak, akik eljöttek és adományaikkal gyarapították az esemény bevételét!

Ahogyan az Invocatio Musicalis minden lemezborítóján is szerepel: Soli Deo Gloria!

Tovább olvasás…

Isten vezetése

“Miután meghallgatták a királyt, elindultak, és íme, a csillag, amelyet láttak napkeleten, előttük ment mindaddig, amíg odaérve meg nem állt a hely fölött, ahol a gyermek volt. Amikor ezt látták, igen nagy volt az örömük. Bementek a házba, meglátták a gyermeket anyjával, Máriával, és leborulva imádták őt. Kinyitották kincsesládáikat, és ajándékokat adtak neki: aranyat, tömjént és mirhát. Mivel azonban kijelentést kaptak álomban, hogy ne menjenek vissza Heródeshez, más úton tértek vissza hazájukba.” (Máté 2,9-12)

Halloween a keresztyén iskolában, grincsfa a templomban, homoszexuális jogokért küzdő keresztyének… Tényleg erre vezet bennünket Isten?

A Máté evangéliumában olvasható karácsonyi történetben a napkeleti bölcsek felismerték Isten vezetését. Miután megtalálták Jézust, álomban kijelentést kaptak arról, hogy ne menjenek vissza Heródeshez. Indokot nem kaptak, csak utasítást, amit figyelmen kívül hagyhattak volna. Ha így tettek volna, akkor Jézust nem tudta volna időben kimenekíteni a családja Egyiptomba, s ő is Heródes vérengző katonáinak áldozatává lett volna. Akkor nincs evangélium, nincs megváltás, és erről a történetről sem tudnánk semmit, akkor nem lett volna mit ünnepelni az elmúlt napokban. Persze, nyilvánvalóan Isten akarata célba ért volna máshogyan, de mégis hátborzongató az, hogy az üdvtörténet tervszerű továbbhaladása néhány, idegen kultúrát képviselő, fura öltözetű keleti csillagjós engedelmességére volt bízva. És ők engedelmesek voltak. Megértették Isten vezetését, felismerték, hogy kivel nem szabad közösséget vállalni, sőt, találkozni sem. És kikerülték a gonoszt, más úton tértek hazájukba.

Milyen jó lenne, ha ma is így vezetne Isten! – gondolhatják sokan. De hát vezet! Ott van Isten teljes, mindent átfogó kijelentése a kezünkben, amit Bibliának nevezünk. Ez több, mint vezérlő csillag, több, mint álom. Jézus Krisztusról tesz bizonyságot, akit megismerve és követve nem téveszthetünk célt. A napkeleti bölcsek először saját fejük után indulva jutottak el Jeruzsálembe. Mert hát király mégiscsak biztosan a palotában születik. De rossz címre vitte őket a józan eszük, a racionális gondolkodásuk. És Heródessel, magával a megtestesült gonosszal találkoztak Jézus helyett. Még jó, hogy tényleg felismerték időben, hogy mit, kit kell követni!

Nagyon kevesen követik ma is Isten vezetését. Még az egyházban is sokszor a józan ész, esztétika és humanizmus diktál a vezérlő Ige helyett. Ha valami ártalmatlannak tűnik vagy esztétikailag szépnek, esetleg nemes célnak, akkor Isten igéjét figyelmen kívül hagyva a legtávolabbra kerülünk Jézustól. És észre sem vesszük, hogy rossz ajtón nyitottunk be, és nincs ott Jézus! Vezetés nélkül összekeverjük a szentet és a profánt, a bűnt az engedelmességgel. A bűn elítéléséről azt gondoljuk, hogy a bűnöst is el kell ítélnünk. A bűn elfogadásával és legalizásával pedig azt hisszük, hogy Jézus mindenkit elfogadó szeretetét gyakoroljuk. Az ártalmatlannak hitt, de mégiscsak sátáni szimbólumokat bevisszük az egyházi életbe, s nem jut eszünkbe Jézus figyelmeztetése: „Amikor tehát meglátjátok, hogy „a pusztító utálatosság” ott áll a szent helyen” (Mt 24,15), akkor jön el a vég. Amikor csak azt hirdetjük, amit Jézus mondott a házasságtörő nőnek: „Én sem ítéllek el”, de nem mondjuk tovább: „Eredj el, és többé ne vétkezz!”, sőt, egyenesen jogot akarunk biztosítani a bűnös élet folytatására, akkor már rég nem Isten vezetését követjük, hanem a saját fejünk és érzéseinkre hagyatkozunk. És csodálkozunk, hogy miért van annyi kudarc, miért nincs áldás. Mert Isten ügye ma is a mi engedelmességünkre van bízva!

De Isten ma is vezet. Kövesd azt a „csillagot”, az igét, még akkor is, ha nem oda és úgy vezet, ahogyan kényelmes, szimpatikus vagy ahogyan te gondolnád! És hidd el, az áldás, a jutalom sem marad el!

 

Derengő fények a remény ablakában

Várva vártam az Urat…” (Zsolt 40,2)

Gyermekkorom szép emlékű kis fészke a mi Urunknak hála egy olyan család volt, ami a vidéki kis falvak családjainak egyikeként élt. Több generáció, évtizedek átölelő szeretete, tudása és tapasztalata vegyült el a konyha illatában, az ágynemű tisztaságában, a falak fehérségében, a megpihenést jelentő esték nyugalmában, a ki mondott és ki nem mondott gondolatokban, szavakban. Az emberek figyeltek egymásra. Nem csak a klasszikus család volt gondoskodó és nevelő hatású. A falu széltében hosszában ismerte egymást és egymás népes családját. Egyformán fontos volt tudatni egymással azt, hogy összetartozunk és azt, hogy közösen egymást segítve éljük a mindennapokat. Minden évszaknak meg volt a maga készülődése. Húsvét, szüret, karácsony, farsang, óvodai és iskolai évzárók, ballagások, nemzeti ünnepek. A nagyobb (már nem egy fedél alatt élő) család egy évben többször is összejött disznótor, szüret, kukoricatörés alkalmával is, de az ünnepek környékén egészen biztosra vehettük, hogy lassan, szépen rendezett koreográfia alapján előbb-utóbb minden közeli és távoli családtag tiszteletét teszi, vagy épp mi megyünk látogatóba. Olyannak tűnik gyermeki emlékeim alapján, mintha egy diafilmet néznék vissza a falra kivetítve, tekerve a fény előtt a dia tekercset, kicsit kopott, régi mégis olyan kényeztető a léleknek a vetítőből áradó melegség és jóleső nosztalgikus vidámság mocorog bennem. Előttem vannak az ünnepi szép ruhák, amik ma már nem is olyan fontosak vagy épp túl fontosak lettek. A napokig előkészített finomságok illata, amilyet ma már csak ritkán érzek, ha nagymamám (azok közé tartozom, akiknek megadatott a boldogság, hogy még féltő gondoskodásával öleli magához őt egy nagyszülő) veszi magára valamelyik konyhai feladatot, hiszen a rohanó napok és hetek egymásutánja arra buzdít, hogy egy gyors félkész „finomság” kicsit hazai jelleggel felturbózva pont megfelelő lesz. Sajnos az a készülődés, amit az én régi gondolatbeli diafilmemen őrzök, mára már csak nyomokban sejlik fel egy két olyan helyen, ahol őrzik még a tüzet! A fényét szerte-szétszóró, melegét bárkinek átadó, tekinteteket magára vonzó tüzet, ami a családi tűzhely lángja. Olyan világosság ez, ami akkoriban természetes volt, legyen az bármilyen sorsú család. Keserűség és bánat minden időkben fellelhető, mégis az akkoriak orvosolhatóbbnak tűntek, tűnnek.

Be kell látnom, oly sokakkal együtt én magam is hagytam fakulni a világosságnak ezt a szívet melengető formáját, pedig nekem az Isteni gondviselésnek köszönhetően van olyan szívemnek egyik legkedvesebbje (nagymamám), aki őrzi a tüzet. Segítség nélkül, azonban elfáradnak a tűz vigyázói és végül sajnos kialszanak az olyan régóta égő, ma már leginkább csak pislákoló lángok és nem marad utánuk más csupán a sötétség és a hideg.

Mióta csak az eszemet tudom mindig nagyon vártam a karácsonyt megelőző készülődés időszakát. Kisgyermekként természetesen elvarázsolt időszakként éltem meg. Az évszámok környékén történő elhelyezkedés végett leírom, hogy (koromat sosem titkolom) a ’80-as évek elején születtem. A hajdú-bihari vidék egyik akkor körülbelül 3000 lelket számláló kis falucskája adott otthont családunknak. Így bele gondolva nem is kell annyira nagyon visszatekinteni az elmúlt időben. A gyermeki szív nagyon könnyen magába zár képeket. Vannak olyan visszaköszönő emlékek, amik minden karácsonyi időszakban előbb vagy utóbb felvillannak bennem. Sokszor az emlékezésben talán az legnehezebb, hogy tudatja velünk az emlékben lévő személyek, élmények, érzések hiányoznak! Most kicsit idő utazok és az utazás közben néha belém hasít, mennyi minden hiányzik abból „régi” világból.  Mintha már nem lennének olyanok a telek! Lehet, hogy csak elmém szorgos színes ceruzái vagy a szívemben régóta való tárolás teszi szebbé, mássá azokat. A mindig „idejében” érkező hó lassan takarta be sorra a füstölgő kéményű háztetőket, az udvart, az utat a kerítést, az ablakunkkal szemben álló óriási fenyőt a szomszéd udvarában! Gyermeki szemünk szikrázni látta a havat, vakító fehérségét olyan nehezen szokta, mégis alig vártuk, hogy a lábunk érintse. Süppedjen, mint a dédi papa puha dunyhája, amibe ugyan olyan jó volt beleugrani, mint abba a csupa-csoda sziporkázó kültéri takaróba. Játék volt dacolni a széllel, a folyó hólével, az orrunkat pirosra csípő hideggel, csak gyúrtuk, görgettük, ha lehetett órákat is kint töltve, de soha meg nem fázva.  Majd hazaérve, átmelegedtünk kívül-belül. Az otthon melege átjárta kis testünket és a lelkünket is. Délutántól mindenki otthon volt, még ha tette is a dolgát, együtt, egymással foglalkozva teltek az esték!

Az egyébként is várva várt telet a karácsony koronázta meg. Olyan várakozással volt telve a szívem, amit már felidézni sem tudok talán. Furcsának hathat, de nem csak az ajándék várás tette széppé ezt a készülődési időszakot! Sajnos akkor tájt a hitélet több irányból való szorongatása finoman szólva nem hatott ösztönzőleg a falu előtte komoly létszámban templomba járó gyülekezetére. Így mi szenteste napján nem a templomba igyekeztünk, hanem a téli félalkonyban, szépen felöltözve mendegéltünk nagymamám szüleihez. Az odáig vezető út az egyik szívembe bevésődött emlék, ami újra és újra rám köszön! Amikor megérkezik, szinte érzem azt az azóta sem tapasztalt hideggel keveredő pernye és korom illatú édes füstöt az orromban, ami beleivódott a ruháinkba mégsem bántuk. Kíváncsi gyerekecske benéz az ablakon. Egyszerű kis házak ablakai vannak előttem, de szinte mindenhol kisebb-nagyobb szépen díszített fenyőfák vagy ágak. Meleg fények, néhol mocorgó ember alakok, aki együtt üldögélnek, álldogálnak. Majd oda érünk, beljebb megyünk (torokszorító boldogsággal hallom visszacsengni dédnagymamám hangját „Isten hozott!” Búcsúkor „Isten áldjon titeket!”) és már bentről a barátságos melegből, szerető ölelésből kisandítva nézünk kifelé, azokra, akik még tovább mennek, mert hisz mindenkinek hozzánk hasonlóan volt hová menni. Rokonok, családtagok néhány órát együtt töltöttek ilyenkor. Sokszor összetalálkoztunk a többi családtaggal, aki épp úgy jöttek idős szüleikhez, nagyszüleikhez, mert itt mindig megtalálták azt a tűzet világosságot, amit csak a családi tűz fénye adhat. A haza vezető út már az este sötétjében olyan volt, mintha egy mesekönyv lapjaiba sétáltam volna egyre beljebb. Élénkebben látszottak a benti történések, a díszes fákon apró gyertyák vagy fényfüzérek, nyugodt csendes arcok az őket olyan barátságosan megvilágító, körülfogó színek. A házak kívül akár a mézeskalács fehérrel díszítve sorakoztak, és minden ablakon és résen át áradt belőlük a bentről kiszűrődő békesség, áhítat. A várakozás sokszor ennek az élménynek is szólt! Hazaérve szűkebb családdal, csendesen csodáltuk saját ünneplőbe öltöztetett fánkat és a napokig tartó készülődés után végre a szépen terített asztal és egymás nyitott szíve volt a középpontban. Sajnos ez idő tájt a betlehemezés már csak az édesapám, keresztanyám és nagyszüleim, no meg velünk élő dédnagypapánk ilyenkor elmesélt élménybeszámolójában volt jelen karácsonyinkban.

A heteken át tartó folyamatos elcsendesedés gyermekfejjel ezt a végtelen, szeretteink és családunk felé való gondoskodó odafordulással teli időszakot jelentette. Gyermekéveim leteltével jöttem csak rá, hogy ez a melegség, magával ragadó szeretet a felnőttek adventi időszakkal való azonosulása volt! Az advent alatt gyújtott gyertyák fénye, minden újabb meggyújtott gyertyával nő, olyan áradó fényességgé, ami a hit, a remény, a szeretet és az öröm egyvelegének ragyogása lesz. Emlékeim ablakokon, falakon átszűrődő, mélyen megérintő világossága ez! A család békességet, megnyugvást adó szerepe táplálja a gyertyák lángjait. A családi tűzhelyek mára sokhelyütt már csak kialvóban lévő parazsak nem adnak elegendő meleget a gyertyák kanócainak. Később, ahogy kamasz koromban utolért a valóság, újabb megható élményt kaptam. Édesanyám sok gyermekes család egyik legkisebbjeként, igen nehéz körülmények között volt gyermek. Karácsonykor is csak egy csenevész fácska jó magasra téve a szobában és egy kicsit bőségesebb vacsora volt a megszokottól eltérő. Együtt voltak ugyan szeretetben, de a nélkülözés rányomta bélyegét az ünnepre. Mégis míg el nem mesélte nem értettük, miért kell minden szentestén szép nagy sétát tennünk, miután feldíszítettük a saját fánkat és túl voltunk az ajándékozás örömén.  Kérdeztünk.  Azt válaszolta „Nézzetek be a barátságos fénybe, a meleg otthonokba!” Megtettük, bár nekünk az érzés régebbről egy jól ismert élmény volt, mégis mennyire más, mint neki! „Látjátok, milyen szépek, melegben vannak, örülnek egymásnak és a mesés karácsonyfának! Mikor gyermek voltam, ugyanígy barangoltam és azt reméltem, kértem a szívem teljes reménységével, hogy egyszer nekem is így lehessen! Mikor majd haza érünk, most, is mint minden évben megköszönöm Istennek, hogy így lett!” Ő volt az, aki mindig ragaszkodott a családi együttlét pillanataihoz. Táplálta a tüzet, hogy az ő reménységének ablakában világítson és mutassa az utat. Sajnos már nem lehet köztünk, de hiszem, hogy a feladat öröklődött rám!

Reménnyel telt szívvel kérem az Úr Istent, hogy minél több családot indítson arra, hogy rakjanak tüzet, aminek fénye és melege emlékeimben élő társaikhoz hasonlóan járja át az őket látó emberek szívét. Őrizzük ezeket, hogy legyen, ami táplálja jelenkorunk adventi gyertyáinak lángocskáját. Adjunk hálát Istennek azokért, akik velünk vannak, és engedjünk magunk mellé olyanokat, akik az egyedüllét, és a magány hideg sötétjében várakoznak RÁNK. A mai kor embere türelmetlen, rohanó, az őt körül vevő hatások tömkelegében tévelyeg. Álljunk meg egy kis időre! Tegyünk azért, hogy egyre több helyen, egyre több testvérünk számára válhassanak láthatóvá a derengő fények a remény ablakaiban!

Madar-Nemes Edina