Legyen világosság!

Az ünnep pillanatai. Ez az adventi sorozatunk címe. Az idén nem mély mondanivalót keresünk, nem is az üdvtörténeti események komplex összefüggéseit vizsgáljuk, hanem egyszerűen csak szeretnénk megtalálni és átélni a pillanatot, amit az ünnep egyedüli módon kínál. És nemcsak karácsonykor, hanem már most is! Éppen ezért nem fogok nagy bölcsességeket és közhelyeket puffogtatni. Én úgy gondolom, mindannyian erre vágyunk. Sok mindent meg is teszünk ezért, de valahogy mégis elrohanunk az ünnep mellett. Nem azt találjuk benne, amit keresünk, hanem éppen koncentrált formában azt, ami elől menekülünk: rohanás, fáradtság, kapkodás, idegesség…, és az egész egy nagy kötelességgé, nyűggé válik. November eleje óta felspanolt lelkiállapottal érkezünk meg az ünnephez, és – nem túlzok – van, akinek már most elege van az egészből. Munkahelyi év végi őrültek házához csatlakozik a bevásárlólista okozta stressz, mert mintha a boltban töltött órákkal egyenes arányban a lista hosszúsága is növekedne…, ahelyett, hogy csökkenne.

Isten ünnepre hív, de nem ilyenre. Ő megnyugvást, békét akar adni. Leállást. …talán még a gyülekezetben sem több alkalom kéne ilyenkor, hanem kevesebb? Hát arra hívlak ma benneteket, hogy dőljetek hátra a székeken, és élvezzétek az ünnepet! Ma, itt. Aztán vigyétek magatokkal a szívetekben! Dőljetek hátra, s képzeletben, az ige segítségével legyetek tanúi a teremtésnek. Nyugodtan csukd is be a szemed, mikor olvasom majd. Mert, ha az ünnepet keressük, az ott van. Azzal kezdődik a történelem:

Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet. A föld még kietlen és puszta volt, a mélység fölött sötétség volt, de Isten Lelke lebegett a vizek fölött. Akkor ezt mondta Isten: Legyen világosság! És lett világosság. Látta Isten, hogy a világosság jó, elválasztotta tehát Isten a világosságot a sötétségtől. És elnevezte Isten a világosságot nappalnak, a sötétséget pedig éjszakának nevezte el. Így lett este, és lett reggel: első nap.”

Milyen magasztos és ünnepi pillanat, amikor ülsz egy színházban vagy egy koncertteremben, elsötétül a nézőtér, felgördül a függöny, kigyulladnak a fények, s kezdetét veszi valami olyan, aminek csak szemtanúja lehetsz, alkotója semmiképpen sem! …Érzed ezt a pillanatot?… Ezt ragadd meg, mert ez maga az ünnep! Isten a teremtés hajnalán ünnepet teremtett, s ebben az ünnepben alkotott meg minden mást. Igen, ez az! De hogyan élhetnénk át újra és újra? Ha meg tudjuk, mitől ünnepi ez a pillanat, akkor újból átélhetjük. Valami olyan jelenik meg, amitől ünnepivé válik ez a pillanat. És ez a valami: a VILÁGOSSÁG! Nem a fotonok megteremtéséről szól ez a történet, s nem luxokban mérhető az első megteremtett dolog mennyisége. Hisz’ csak a negyedik napon teremti meg Isten a fényforrásokat, az égitesteket. A világosság valami más: szimbólum, amely kifejezi Isten jelenlétének valós tapasztalatát. Isten Lelke lebeg a sötét mélység fölött, Ő ott volt akkor is, de a világosság már ennek a jelenlétnek a megtapasztalását jelenti.

A világosság a színtiszta jóság és tökéletesség, a szentség és tisztaság valóságát jeleníti meg. Ez járta át a világot azelőtt, mielőtt bármi más létrejöhetett volna. „Látta Isten, hogy a világosság jó.” A világosság maga az élet: Nélküle nem jöhet létre semmilyen élő. És később is Ő kell hozzá. „Legyen világosság!” – és e szóra (Isten első bibliai mondatára) a teremtést megelőző káosz sötétségét feloszlatja az isteni jelenlét vakító fehérsége. A káoszból rend lesz, mert Isten jelen van! Ahogyan az iskolai kísérletben a papírlapra szórt vasreszelék azonnal az erővonalak mentén rendeződik, ahogyan megjelenik alatta a mágnes. Ettől olyan ünnepi a pillanat. Az ünnepi lakás attól meghitt, hogy a hétköznapi káoszból rendbe rakjuk. Ha nem 1000 W-tal világítunk, hanem a sötétséget néhány gyertya fénye melegíti félhomállyá. A sötét térben lobogó gyertyafény ünnepet varázsol a lakásunkba. A teremtés sötét háttere előtt felragyog az isteni világosság, s ünnepet teremt az egész eljövendő világ számára. Amikor ünnepre vágysz, akkor oda vágysz te is, a kezdetekhez.

Érdekes, hogy mindig a múltba vágyunk. Mintha lenne ott valami, ami jobb, szebb! Gyerekkorunk karácsonyai szebbek voltak. A nagymama bejglije mindig sikerült, a hó mindig idejében érkezett és fehér volt a karácsony. Valami van a múltban, amire áhítozunk. Gyermek-pszichológusok elmondják, hogy a gyerekek első szabadkézi rajzai általában a Napot ábrázolják. Ami világosságot ad, de amit még nem is láttak, hisz’ nem tudnak belenézni.

A világosság emlékét és vágyát hordozzuk szívünkben gyermekkorunk óta. Szeretnéd, hogy a sötétségben világosság ragyogjon fel. És ebben a vágyban van a magyarázat is arra, hogy miért keressük még mindig az ünnepet, miért nem érezzük azt, miért vétjük el. Azért, mert sötét van. És hiába gyújtunk gyertyát, a szimbólumok nem idézik elő az általuk jelzett dolgok valóságát. A gyertyáktól nem lesz IGAZI VILÁGOSSÁG!

A sötét: a káosz, a bűn, a halál szimbóluma. A ’rossz’, a szentségtelen, a tisztátalanság valóságát jeleníti meg. A sötétség a fény hiánya. Azt nem kell megteremteni. A rossz a jónak nem ellentéte, hanem a hiánya. Ha nincs világosság, meghal az élet. Ha van világosság, de valami eltakarja azt, akkor is – lassan ugyan – de meghal az élet. Az ablakunkban lévő virágok elsárgultak és ledobták leveleiket, mert nem jön be elég fény az ablakon. Az előtte lévő tető beárnyékolja. És hiába világítunk bent lámpafénnyel.

Nem az-e a baj, hogy valami eltakarja előlünk is a világosságot? Hogy egy ilyen világossághiánytól (Istenhiánytól) haldokló sötét világban neonfénnyel, időzített LED-sorokkal, műanyag és eldobható dolgokkal, hitelkártyákkal akarjuk biztosítani a tökéletes ünnepet s pótolni az IGAZI VILÁGOSSÁGOT, azaz Isten jelenlétét? De marad a sötétség és a káosz, a sápadt félelem.

Mit vársz az ünneptől? Szeretnéd, hogy a sötétben: a bűneid, a gyászod, a betegségeid, a nélkülözésed sötétségében világosság ragyoghatna végre fel: kegyelem, vigasztalás, gyógyulás, megelégedettség, szentség?

A világosság élettér (ahogy a sötétség is). Aki sötétben él, az bizonytalanul botorkál; nem tudja, mekkora a tér, amiben él; tapogatja a tárgyakat, s az alapján próbálja elképzelni. Fél, mert nem tudja, mi veszi körül, mi vár rá a sarokban. És néha hasra is esik. A világ sötétségben él. Aki világosságban jár, az magabiztos. Látja, hogy hol van és mi veszi körül. Ha nem tapogatja meg a dolgokat, akkor is tudja, mi az. Nem fél, mert látja: nincs mitől. Nem esik el, mert látja a biztos utat. És látja önmagát is. De jó lenne, ha ez a világosság növekedhetne bennünk, körülöttünk! Erről szól ma az ige, hogy lehet így is látni a világot. Valóságosan. Édesapám mindig azt mondta: “Fiam, én tiszteletben tartom a hitedet, de én realista vagyok.” Kérdés, hogy mi a reális, azaz valóságos. A sötétben élő embernek egyetlen szín a valóságos: a fekete. A gyász, a fájdalom, a bizonytalanság, az ebből eredő feszültség.

Szeretnéd, ha végre a benned lévő káoszt (a zaklatottságot, a kapkodást, idegességet, aggódást, szorongást, félelemet) végre egy csapásra REND váltaná fel. Úgy, mint ott teremtésben. Szeretnél olyan ünnepet, ami megváltoztat végre, új teremtés lenni, végre világosságban járni és élni annyi sötétség után. Káoszból rend, gyilkosból szent legyen.

Ahogyan egyre több gyertya gyullad meg, úgy hirdeti, hogy Isten megismételte a teremtés pillanatát. Eljött az IGAZI VILÁGOSSÁG. A halál árnyéka földjén lakókra világosság ragyog. Nem kell sötétben (gyászban, fájdalomban, bűnben, betegségben) élni. Isten cselekvő szeretetének fényében láthatod végre az igazi valóságot, és önmagadat is. Mert amikor megérted, hogy Jézus miért született meg (azért, hogy odaadja magát a keresztre bűneink miatt), akkor MÁS FÉNYBEN fogod látni a világot. Amikor megérted, elhiszed, hogy a sötétség te miattad is van, és hogy Isten ennek ellenére világosságot, életet ad mégis. És ez már nem is karácsonyról szól…

Az ajándékokról lekaparjuk az árat, hogy ne lehessen látni, mennyibe került. Pedig, ha valaminek tudjuk az értékét, más fényben látjuk az ajándékozót is. Isten azt akarta, hogy tudjuk az értékét. Ezt hirdeti ez az asztal, amin itt vannak az úrvacsora jegyei! Ha ennek a fényében élsz tovább, egész más lesz az életed: ünneppé és ajándékká válik minden pillanat. Értékes lesz a világ, az élet, a másik ember és te magad is. És nem kell hozzátenned semmit, nem kell sok pénzt ráköltened!

Isten Lelke ma is itt lebeg fölöttünk, a sötétség fölött. Legyen világosság! Krisztusban újjáteremti a világot és téged. Engedd, hogy szerethessen téged. Tégy le minden tennivalót, hagyd az ünnepi előkészületeket, és vonulj el, légy csendben, add át magad Neki! A hitben járó ember így éli meg az ünnepet: épp ellenkezőleg. Nem rohan, hanem csendben van, s megéli az ünnep pillanatát. Úgy, ahogy egyébként mindenki szeretné. Éljük át ezt ma együtt!

 

Reményteljes emlékezést!

„Adjatok hálát az Úrnak, mert jó, mert örökké tart szeretete!” – hangzik a 107. zsoltár 1. verséből Isten igéje.

Hogyan is állunk meg egy temetőben? Elrendezzük a sírt, csöndben lehajtjuk a fejünket és emlékezünk. Felidézünk szép és kedves emlékeket, s néhány percre újból velünk vannak gondolatban azok, akiket el kellett már engednünk. Akiknek talán még egy-két ruhadarabja ott lapul a szekrényben; akiknek kedvenc tárgyaihoz azóta sem nyúlt senki; akiknek a helye az asztalnál üresen maradt; akik otthon egy fényképről néznek naponta vissza ránk, s ez a pillantásuk már megszokottá vált, de itt most mégis megelevenedik. Keserédes pillanatok ezek, mert csupán emlékké váltak azok, akiknek a hiánya még talán most is fáj. Az emlékezés pedig nem pótolja a fizikai létet, hanem időlegesen fájóbbá teszi annak hiányát.

A temetőben megállás egy fájdalmas visszatekintés… ha hit nélkül állunk meg. Mert megállhatunk hittel is, és akkor már mást fog jelenteni, mint emlékezést. Hálát fog jelenteni. „Adjatok hálát az Úrnak, mert jó, mert örökké tart szeretete!”  Talán már így nem hangzik olyan furcsán a temetőben hálára hívó mondat. Mert hálásak lehetünk azokért, akiket elkísértünk ide utolsó útjukra. Furcsa, de a halál kertjében az életért mondunk hálát, köszönetet Istennek, az élet Urának. Nem imádkozunk értük, hanem hálát adunk értük! J. K. Chesterton mondta: „Az ateista ember legrosszabb pillanata, amikor mélységes hálát érez, de nincs kinek köszönetet mondania.” Így áll meg az ember Isten nélkül a temetőben. A múltban fájdalom, a jelenben magány, a jövőben reménytelenség.

A temető kapu két létezés határán. Megállva visszatekinthetünk hálás szívvel, ugyanakkor előre tekinthetünk, a kapun túlra reménnyel. Ha valóban van hitünk és bizalmunk Istenben…

Olvasom Isten igéjét a 4Móz 13-ból

Abban a történetben, amiből felolvastam egy részletet, Isten választott népe ott áll az Ígéret Földje határán. A tejjel-mézzel folyó föld határán. Amiről megígérte Isten, hogy az övéké lesz, nekik adja mindenestül. Mózes, a nép vezetője kémeket küld, hogy kikémleljék az elfoglalandó területet. A kémek látják, hogy jó a föld, de azt is látják, hogy az ott lakók sokkal erősebbek náluk. Ezért, amikor 40 nap múlva visszatérnek, hitetlenül rossz hírét keltik a földnek, mondván: „Nem lehet az a miénk! Megemészt az bennünket! Hatalmasabb az ellenség, mint mi vagyunk.” Csak két ember nem gondolja így: Káléb és Józsué. A többiek visszatekintenek arra, hogy honnan jöttek el, s azon sajnálkoznak, az előttük lévő ígéretet meg nem tudják megragadni.

Ne ítélkezzünk fölöttük, mert ilyenek vagyunk! Isten ígérete annyira valószerűtlen, hogy keveseknek adatik meg a hit, amellyel meg tudják ragadni. Kevesen vagyunk, akiknek a temető reménység helye. Mert túl szép, hogy igaz legyen. És inkább a múlton sajnálkozunk. Mert Isten örök életet ígér, de amikor kijössz ide, akkor azt mondod: „Áh! Megemészti a halál az embert, nem jön onnan vissza senki! Önáltatás az egész. Hatalmasabb a halál nálunk!” Inkább elhazudjuk a halált, amíg lehet. A gyerekünknek meg azt mondjuk, hogy a nagypapa elutazott.

Hát igen, ha a halál nem lenne legyőzhetetlen és megmagyarázhatatlan, akkor szükségtelen lenne a hit. Ha a halál az ember számára legyőzhető lenne, akkor se hitre, se Istenre nem lenne szüksége. De mivel tényleg azt látjuk – mert minden sír erről tanúskodik itt – hogy a halállal szemben kevesek és tehetetlenek vagyunk, csak hittel és Istenben való bizalommal tudunk a kapun túl nem rémeket (vagy éppen semmit), hanem reményteljes jövőt látni. És hazugságok helyett az IGAZSÁGban bízni.

Jézus mondja: „Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higgyetek Istenben, és higgyetek énbennem! Az én Atyám házában sok hajlék van; ha nem így volna, vajon mondtam volna-e nektek, hogy elmegyek helyet készíteni a számotokra?”

A hitünk és a reményünk azon múlik, hogy mit felelünk erre a kérdésre. Úgy állunk, mint a kánaáni kémek többsége az Ígéret Földje határán, vagy pedig mint Káléb és Józsué? Ahogyan döntöttek, amiben bíztak vagy éppen, ahogy nem, az lett a sorsuk. Akik nem hitték el Isten ígéretét, azok nem is mehettek be arra a földre. 40 év pusztai vándorlásra ítélte Isten őket, amíg mind meghalt a hitetlen nemzedék, s csak ketten mehettek be: azok, akik elhitték az ígéretet, részesei lehettek annak beteljesülésének.

Ma itt ugyanez a két lehetőségünk van: nem hisszük el, amit Jézus mond, s akkor nem is lesz a miénk. Nem kötelező elhinni, amiről beszélek, de őszintén mondom: Nincs sajnálatra méltóbb a remény nélküli embernél! Vagy pedig elhisszük, amit Jézus mond, bízunk benne, s akkor miénk és szeretteinké annak beteljesülése. Ugye, jobb ezt az utóbbit választani, s örömmel, reménnyel járni a temetőt, tudva, hogy a halál bár hatalmas, de nem legyőzhetetlen?

Nagymamám mindig a temetőben beszélt a feltámadásról meg az örök életről. Végül is ott hallottam először erről a lehetőségről. Ma is itt a legelevenebb az evangélium. Egyszer keresztanyám megkérdezte, hogy milyen érzés egy temetést elvégezni, mennyire megterhelő. Én erre azt válaszoltam, hogy – értsd jól! – szeretek temetni. Nem annak örülök, hogy meghalnak emberek, hanem hogy ott és akkor hirdethetem a feltámadás örömhírét, ahol a legnagyobb szükség van rá!

Voltak a történelemnek olyan időszakai, ilyen volt a kommunizmus – amikor csak a temetéseken lehetett evangéliumot hallani. Mert ott a materialista vigasztalásra senki nem volt kíváncsi. Azt akarták hallani az emberek – még akkor is, ha elnyomni igyekeztek ezt a hitet – hogy volt, aki visszajött a halálból: az, aki az ígéretet adta: Jézus Krisztus. Ma is ez a vigasz, ez az örömhír! Imádkozzunk most Őhozzá!

(Elhangzott 2018. november 1-jén a monorierdei temetőben.)

Építs a szavaiddal!

“Semmiféle bomlasztó beszéd ne hagyja el a szátokat, hanem csak akkor szóljatok, ha az jó a szükséges építésre, hogy áldást hozzon azokra, akik hallják.” (Efezus 4,29)

Egy napon a 2500 évvel ezelőtt élt filozófus, Szókratész egy ismerősével találkozott, aki az üdvözlés után így szólt:
„Tudod, hogy mit hallottam nemrég egy barátodról?”
„Várj egy percet.” – mondta Szókratész. „Mielőtt bármit is mondanál, szeretném, ha válaszolnál három kérdésemre. Az első: Teljes mértékben megbizonyosodtál arról, hogy amit mondani szeretnél, az igaz?”
Az ismerőse így felelt: „Valójában csak hallottam valakitől és…”
„Rendben.” – mondta Szókratész. „Tehát nem vagy benne biztos, hogy igaz-e, vagy sem. Akkor nézzük meg a második kérdést. Valami jó dolgot szeretnél mondani a barátomról?”
„Nem, épp ellenkezőleg…”
„Tehát valami rosszat szeretnél mondani róla, de nem vagy benne teljesen biztos, hogy igaz-e. Hm… Akkor válaszolj a harmadik kérdésemre is: Hasznos számomra az, amit mondani szeretnél a barátomról?”
„Nem, nem igazán…”
Szókratész ekkor így szólt: „Ha az, amit mondani szeretnél, se nem biztos, hogy igaz, se nem jó dolog, és még nem is hasznos, akkor miért mondanád el egyáltalán?”
Az ember nem változott 2500 év alatt sem. Amit ma mondunk, ahogyan beszélünk, legtöbbször ugyanúgy elbukna Szókratész tesztjén, mint a barátjáé. Lehangolóan fájdalmas tapasztalat, ahogyan a szavainkat fegyverként használjuk megfélemlítésre, pusztításra. Selmeczi Tivadar humorista mondta el régen azt a történetét, amikor meghívták őt a Parlamentbe valamilyen ünnepi alkalomra. A bejárat előtt egy őr megállította, s kérdezte: “Fegyver van magánál?” Mire Selmeczi: “A szatíra éles fegyvere.” Megmotozták.
Bár vicces a történet, de igaz: szavaink éles fegyvernek számítanak, s nem félünk használni. Az interneten bármilyen közösségi oldalra, fórumra mész fel, látni fogod: nincs olyan téma és irányultság, ahol egy idő után a megosztott gondolatokkal ne ártani, rombolni, szurkálni akarnának az emberek. Lehet az egy lakóközösségi csoport vagy zenekari fan club, hogy politikairól már ne is merjek beszélni. Az internet igazából hihetetlenül kiszélesítette azt a csatamezőt, ahol szavaink fegyverével mások életére törhetünk. De miért van ez így? Miért nem arra van hajlamunk, hogy építsünk, dicsérjünk, jó híreket terjesszünk? Miért abban lelünk örömöt, ha kritizálunk (sokszor ok nélkül), ha bomlasztunk, ha lejáratunk másokat, ha hazugságokat vagy féligazságokat adunk tovább?
Jézus azt mondta egyszer: amivel csordultig van a szív, azt szólja a száj.” (Mt 12,34) 
Ennyi! Ez van bennünk, ezt tudjuk adni.
Pál azt írja, hogy “újuljatok meg lelketekben és elmétekben, öltsétek fel az új embert, aki Isten tetszése szerint valóságos igazságban és szentségben teremtetett.” (Ef 4,23-24) Reggel, amikor látod, hogy a tegnapi ruhád koszos, nem fogod fölvenni. Fölveszel egy újat. Ha látod, hogy a te szíved is rombolással, ártó szándékkal van tele, mert szavaid erről tanúskodnak, akkor ideje felöltözni a tiszta lelkületet. Nem törvényszerű, hogy örömöt lelj a parttalan veszekedésekben, hogy élvezd, ha másról rosszat mondhatsz, hogy mindenképpen be kell szállj a verbális világháborúba. Öltözz reggel és imádkozz: “Uram, kérlek, hogy csak akkor szólaljak ma meg, ha annak bármi haszna is van másra nézve, és nem rombol vagy bomlaszt!” Tiszta ruhában, tiszta lélekkel jobban fogod érezni magad. És akik melletted vannak, azok is.

Mit üzen a Szent Márton-hegy?

Gyülekezeti kirándulás Pannonhalmán, ahogy én láttam

A hegyek, azok a méltóságos óriások, akik minden kultúrában, hitvilágban és mitológiában az Isten közelségéhez vezető utat, vagy Istenek lakhelyét jelölik. Lehetne egyszerűen domborzati képződményként is említeni őket, mégis tekintélyt parancsoló, tiszteletet kívánó ükapáink ők, akik a múltat, a jelent és a jövőt egyaránt képviselik. Időtlenül állnak, magasodnak a világon mindenütt. Néhol bölcsőként ölelik a tájat, máshol védő vonalként őrködnek, olykor pedig rejtett zugaik békés végső nyughelyül szolgálnak. Sok írót és költőt ihlettek meg és késztettek írásra.

Jómagam alföldi lánynak születtem. A síkság, végtelen legelők, kaszálók és a vége láthatatlan délibábos puszta látványához szokott a szemem, kicsi gyermekkorom óta. Számomra a hegyek látványa mindig együtt járt valami féle csodálattal, tisztelettel, az ismeretlen felé irányuló kíváncsisággal és egy kis borzongással. Mind ahányszor hegyvidéken jártam, felerősödött bennem az érzés, Ők mindent látnak.

A hegyek jelentőségét a Bibliában való előfordulásuk is beszédesen mutatja. Az emberiség valamiért a magasba törekszik, hol az Úr kérésére, hol pedig saját elgondolásból teszi ezt. Sok nép kultúrájában, ahogy nálunk is jellemző, a templomokat magaslatra építik, ha tehetik hegyre, dombra, a falu a legmagasabb pontjára. Vajon ezzel közelebb szeretnénk kerülni Istenhez?  Egy magaslaton emelt Isten házában közelebb érezzük magunkat az Úrhoz? Néprajzkutatók természetesen a praktikum és a védelem elvével is magyarázzák ezt az építési morált.

Magyarország egyik leglátogatottabb vallási emlék és zarándok helye Pannonhalma és az itt található Bencés Főapátság. A lankás dombokkal körülölelt, festői környezetben a tájból egyértelműen és meghatározóan kiemelkedő főapátság, bármely irányból érkező vándor szemét magára vonja. Így jártunk mi is, amikor gyülekezetünk kiránduló tagjaival a busz Pannonhalma felé haladt. A társaság apraja, nagyja csodálta az elénk táruló látványt. Az utazással eltöltött időt a már megszokott 13+1-es TOTÓ tette színesebbé. Tiszteletesünk ismét minden tekintetben hasznosnak bizonyuló témában tette fel a kérdéseket. Formálódó, alakuló gyülekezetünk múltja és jelene volt a téma. Ezennel is köszönet a gondolatébresztésért. Az apátság területén remek idegenvezetésben részesültünk, az épületegyüttes látogatható részeinek bejárása élményszerű bemutatás mellett történt. Hallhattuk, hogy az Isteni gondviselés, hány alkalommal volt egyértelmű a monostor életében, attól kezdve, hogy I. Szent István megalapította. Ostromolták mongolok és tatárok, többször elnéptelenedett, sőt II. József még a Bencés rend működését is megszüntette. Az Úr azonban, mindig gondot viselt rájuk és egyre, másra újra épült, benépesedett. A monostor minden viszontagság ellenére, most is legszebb fényében tündököl és a benne zajló, létező hitélet hirdeti, az Isten dicsőségét, s ezzel mutatja meg, hogy ha az Úr arra késztet minket, hogy neki házat emeljünk, Ő azt védelmezi és megőrzi számunkra! Legyen ez a Szent Márton-hegy üzenetének egyik része nekünk is! Párhuzam fogalmazódott meg bennem gyülekezetünk jelene és az apátság múltja, jelene között. Templomépítésre érdemesnek lenni az Úrtól kapott ajándék. Fogadjuk hát ekképpen, és igyekezzünk, hogy továbbra is érdemesek maradhassunk!

Az apátság minden tekintetben utánozhatatlan könyvtára, szintén bevésődő emlékként marad meg a látogatókban, hiszen látvány és tartalom együtt tükrözik, hogy milyen fontos volt a múlt korokban és most is az írott emlékeink, a tudományok és a kultúra megőrzése. Az oktatásban is jelen vannak, hiszen ma is 300 fős fiú Bencés gimnázium és kollégium működik az épületek falai között. A mindig is önellátásra berendezkedett monostor jelenleg is több lábon áll. Az idegenforgalom és turizmus mellett gyógynövénytermesztéssel és borászattal is foglalkoznak. A legnagyobb mennyiségben levendula, de más gyógynövények is termesztődnek a több hektáros területeken. Ezeket különféle gyógy- és kozmetikai termékek előállításánál hasznosítják! Itt ragadom meg az alkalmat, hogy mindenkit arra bátorítsak, kóstolja meg az Apátsági Bor(oka)t! Hozzáértő gondossággal, forradalmi technológiával készülnek, és akár impozáns környezetben a helyszínen is elfogyaszthatóak.

A program részeként a bazilikában részt vehettünk egy imaórán, ahol az itt élő Bencés szerzetesekkel együtt állhattunk az Úr előtt. Bensőséges, szinte már meghitt alkalom volt ez, ami a jelenlévőket észrevétlenül ragadta magával. Együtt imádkoztunk, zsoltároztunk és együtt volt közel a lelkünk az Úrhoz egy templomban, ami a Szent Márton-hegyen épült. Talán a csodálatosan megmunkált, színes üvegablakokon átszűrődő derengő fény, vagy a velünk szemben lévő napot szimbolizáló kerek ablakon erősebben áradó napsugarak játéka az oltáron, vagy az áhítatos csend, amit a megfelelő pillanatban mindenki a szerzetes testvérekkel együtt szinte már hallhatóvá téve azt megtartott, keltette bennem (bennünk) a megérkezettség érzését. Megérkeztünk az Úrhoz közel. Közelebb, mint a hegy lábánál voltunk, közelebb, mint az úton, közelebb, mint amikor elindultunk. Vajon a hely, a hegyen épült templom az ő minden szépségével és évszázadokat átölelő puszta létezésével hat ránk így? A falakból áradó, az ott élők mindennapjait körülölelő isteni jelenlét csak itt a hegyen létezik? A közelség érzése, és a szinte belülről felszakadó lelki kitárulkozás utáni vágyakozás keríti hatalmába az ember fiát és lányát, amikor a szerzetesek számunkra talán már kissé spirituális, átszellemült imádságát látjuk és halljuk. Máskor is megélhetjük ezt? Kiváltsága-e a helynek, az oly sokszor újjá éledő monostori falaknak és a benne élő közösségnek?  Elmét és lelket munkáltató és munkáló gondolatok ezek. Ezekkel a gondolatokkal telve, kérdések között érkeztem Fülöp testvér beszámolójára, ahol a monostorban jelenleg is élő Bencés szerzetesek mindennapjait és hitéletét láthattuk, hallhattuk röviden. Isten választ küld, csak merjünk kérdezni. A keresztény élet olyan megláttatása, és megfogalmazása amilyet itt hallottunk, számomra minden eddigitől különbözött. Természetes, belülről jövő volt és számomra válaszokkal teli!

Fülöp testvér minden mondatát áthatotta az odaszánás, az alázat és az a közelségérzés, amit szerintem sokan keresünk, és csak alkalmanként találunk rá. Amíg őt hallgattam, rá kellett jönnöm, hogy nem a hely, a magaslatra emelt templom, az ódon falak, vagy az áhítat lelket nyitó sajátos szépsége az, ami az Istenhez való közelebb jutás érzését okozza! Az itt élők ön azonosan, tudatosan választott keresztény életének hatalma ez, ami utat mutathat mindannyiunk számára.  Sok minden más mellett számomra elhangzott a Márton-hegy üzenetének további része is. Te, aki a mindennapok embereként élsz, át tudod-e adni magad az Úr hívó szavának? Szánsz-e időt arra, hogy közeledj ahhoz, aki vár téged? Meghallod-e a hívó szót? A Márton-hegyen hallják. Velük együtt mi is hallottuk. Nélkülük, máshol sikerülhet-e? Az üzenet fontos: ez nem a hegyek kiváltsága! A bölcs hegy csak tanítja és megmutatja nekünk a mintát, amit ha nem is tudunk, akarunk pontosan lemásolni, szem előtt kellene tartanunk. Isten a hegyen, akárcsak a Bibliában annyiszor, utat mutat és mintát ad, ha eltévednénk, vagy nem találnánk a hozzá vezető utat. Fogadjuk el az Ő vezetését! Mindenkit kísérjen áldás a még előtte álló úton!

 „Vajon nem mindnyájan ezért a titokért élünk? Hogy földerítsük életünk nagy titkát, az Istent? S mit tettem én, hogy megoldjam a titkot, a magamét? Hogy ne csak higgyem, hanem tudjam is…?” / Wass Albert/

Madar-Nemes Edina

Hozz áldozatot!

Ezeket a szavakat vigyétek magatokkal, amikor megtértek az Úrhoz, ezt mondjátok neki: Bocsáss meg minden bűnt, és fogadd szívesen, ha ajkunk gyümölcsét áldozzuk neked! Asszíria nem segít meg minket, lóra sem ülünk többé. Nem nevezzük többé Istenünknek kezünk csinálmányát. Csak nálad talál irgalmat az árva.” (Hóseás 14,3-4)

Izráel népe történelme során elhajlott attól, hogy Isten akarata szerint éljen és egyedül Benne bízzon. Boldogulásukat attól remélték, ha minél több irányból biztosítottnak érezték magukat, minél több lábon állt biztonságtudatuk. Gyakorolták őseik vallását, áldozatokat mutattak be Istennek, de nemcsak az Úrnak, hanem – biztos, ami biztos – más isteneknek is. Idegen, bálványimádó népekkel kötöttek politikai szövetséget és katonai erejükben bíztak, ill. abban a gazdasági háttérben, amit a politikailag sikeres, de istentelen király, II. Jeroboám megteremtett. A túlbiztosítottság azonban éppen a visszájára fordította a sorsot. A biztonság helyett közelgett a pusztulás napja Izráel országára, és Hóseás próféta erre figyelmeztette népét. A menekülés egyetlen lehetséges útja a megtérés: fölhagyni a bálványimádással, elvetni minden hamis támaszt, a vallást pedig igaz hitre cserélni. Ez azt jelenti, hogy az embereknek áldozatot kell hozni, hiszen le kell mondaniuk mindarról, amitől eddig a boldogulásukat remélték. Az áldozati állatok és adományok helyett a legdrágábbat kell áldozni az Úrnak: az időt, amelyet Vele töltenek imádságos csöndességben. “Ajkunk gyümölcsét áldozzuk neked!”

A helyzet máig semmit sem változott, hiszen sokakhoz hasonlóan talán te is ugyanígy próbálod meg élni az életed, ahogy 2700 évvel ezelőtt az izraeliták. Néha eljársz a templomba, hogy letudd a vallásos kötelezettségedet, eleget tegyél a hagyományoknak vagy éppen wellness-keresztyén módjára egy kicsit feltöltődj, de sorsod biztonságát inkább a pénzben és az emberi kapcsolatokban látod. Éppen ezért az idődet is ezekre szánod leginkább. A munka, a család, a rokonok, a barátok határozzák meg időbeosztásodat. Szükséged van a pihenésre, a szórakozásra, ezért arra is igyekszel áldozni időt, s ha még mindezek után marad…, akkor azt talán Istenre fordítod. Asztalodról a lehulló morzsa az Övé, a világmindenség Uráé, miközben Ő a legtöbbet, a legértékesebbet adta érted.

Mi az értékes számodra? Ki a te istened? Az, amire vagy akire akkor is szánsz időt, ha nincs. Amiért képes vagy korábban kelni, amitől nem tart vissza a fáradtság, a kedvetlenség, mások véleménye. Amiért hajlandó vagy a pénzeden túl a drága idődből is áldozatot hozni. Ami nélkül képtelen lennél élni, amitől vagy akitől függ az életed. Vajon hány embernek az életében van ezen a helyen Isten? És miért oly kevésnek? Mert nincs hit, amely igaznak tekintené Istennek a Bibliában sok helyen olvasható ígéretét, amely arról szól, hogy aki benne bízik, azt Ő oltalmazza, vezeti, gondot visel róla. Szép vallásos frázisnak tekintik ezt sokan, talán te is, de nem valóságnak.  De ha ez így van, akkor mi értelme van az egésznek? Mit ér az a hit, amelyet csak minimális lemondás melletti maximális kényelemben akarsz megélni? Annyit, mint 2700 évvel ezelőtt, elkerülhetetlenné vált a pusztulás.

De ma még van lehetőség a megtérésre, újragondolni, átstrukturálni az életed, és Istent végre az Őt megillető helyre ültetni. Ha hiszel, akkor legyél hajlandó áldozatot is hozni érte, ajkad gyümölcsével, időd ráfordításával. Hidd el, minden más, amiben bízol, semmit sem fog érni! Az örökkévalósághoz azok az idők vezetnek el, amiket ma Istennel töltesz el imádságos csöndben, s lehet, hogy egy örökkévalóságnak tűnik. De ez az egyetlen idő, ami biztosan nem elvesztegetett. Próbáld ki, tedd gyakorlattá, s élj az áldásban, amit eddig talán éppen ezért nem éreztél még!