Aki a harangért szól

2018. december 9-én, advent 2. vasárnapján jótékonysági koncertet tartott gyülekezeti termünkben az évente Budapesten megrendezett Református Zenei Fesztivál rendszeres fellépője, az Invocatio Musicalis zenekar. Négy évvel ezelőtt a gyülekezeti ház építését támogatták, most a harang megöntésének költségeihez járultak hozzá.

A kb. 80 fős közönség láthatóan nagyon élvezte a nagyrészt református énekfeldolgozásokból álló műsort.  Fuvola-gitár-dob felállásban játszotta a Kollár Attila vezette csapat az újszerű zenei köntösbe öltöztetett egyházi énekeket, de saját szerzeményekkel is megörvendeztették a közönséget. Nemcsak a szűnni nem akaró taps, hanem a koncert végén megvásárolható CD-k fogyása is jelezte, hogy fogékony a monorierdei közönség erre a fajta muzsikára. A zenekar az eladott lemezekből származó bevételt is a harangöntésre adományozta. Ezúton is köszönjük nekik, hogy azon túl, hogy egy nagyszerű zenei élménnyel ajándékozták meg a gyülekezetet, anyagilag is jelentősen hozzájárultak e cél megvalósításához! Ígéretük szerint a felépült templomban is számíthatunk majd rájuk. És köszönjük szépen mindazoknak, akik eljöttek és adományaikkal gyarapították az esemény bevételét!

Ahogyan az Invocatio Musicalis minden lemezborítóján is szerepel: Soli Deo Gloria!

Tovább olvasás…

Isten vezetése

“Miután meghallgatták a királyt, elindultak, és íme, a csillag, amelyet láttak napkeleten, előttük ment mindaddig, amíg odaérve meg nem állt a hely fölött, ahol a gyermek volt. Amikor ezt látták, igen nagy volt az örömük. Bementek a házba, meglátták a gyermeket anyjával, Máriával, és leborulva imádták őt. Kinyitották kincsesládáikat, és ajándékokat adtak neki: aranyat, tömjént és mirhát. Mivel azonban kijelentést kaptak álomban, hogy ne menjenek vissza Heródeshez, más úton tértek vissza hazájukba.” (Máté 2,9-12)

Halloween a keresztyén iskolában, grincsfa a templomban, homoszexuális jogokért küzdő keresztyének… Tényleg erre vezet bennünket Isten?

A Máté evangéliumában olvasható karácsonyi történetben a napkeleti bölcsek felismerték Isten vezetését. Miután megtalálták Jézust, álomban kijelentést kaptak arról, hogy ne menjenek vissza Heródeshez. Indokot nem kaptak, csak utasítást, amit figyelmen kívül hagyhattak volna. Ha így tettek volna, akkor Jézust nem tudta volna időben kimenekíteni a családja Egyiptomba, s ő is Heródes vérengző katonáinak áldozatává lett volna. Akkor nincs evangélium, nincs megváltás, és erről a történetről sem tudnánk semmit, akkor nem lett volna mit ünnepelni az elmúlt napokban. Persze, nyilvánvalóan Isten akarata célba ért volna máshogyan, de mégis hátborzongató az, hogy az üdvtörténet tervszerű továbbhaladása néhány, idegen kultúrát képviselő, fura öltözetű keleti csillagjós engedelmességére volt bízva. És ők engedelmesek voltak. Megértették Isten vezetését, felismerték, hogy kivel nem szabad közösséget vállalni, sőt, találkozni sem. És kikerülték a gonoszt, más úton tértek hazájukba.

Milyen jó lenne, ha ma is így vezetne Isten! – gondolhatják sokan. De hát vezet! Ott van Isten teljes, mindent átfogó kijelentése a kezünkben, amit Bibliának nevezünk. Ez több, mint vezérlő csillag, több, mint álom. Jézus Krisztusról tesz bizonyságot, akit megismerve és követve nem téveszthetünk célt. A napkeleti bölcsek először saját fejük után indulva jutottak el Jeruzsálembe. Mert hát király mégiscsak biztosan a palotában születik. De rossz címre vitte őket a józan eszük, a racionális gondolkodásuk. És Heródessel, magával a megtestesült gonosszal találkoztak Jézus helyett. Még jó, hogy tényleg felismerték időben, hogy mit, kit kell követni!

Nagyon kevesen követik ma is Isten vezetését. Még az egyházban is sokszor a józan ész, esztétika és humanizmus diktál a vezérlő Ige helyett. Ha valami ártalmatlannak tűnik vagy esztétikailag szépnek, esetleg nemes célnak, akkor Isten igéjét figyelmen kívül hagyva a legtávolabbra kerülünk Jézustól. És észre sem vesszük, hogy rossz ajtón nyitottunk be, és nincs ott Jézus! Vezetés nélkül összekeverjük a szentet és a profánt, a bűnt az engedelmességgel. A bűn elítéléséről azt gondoljuk, hogy a bűnöst is el kell ítélnünk. A bűn elfogadásával és legalizásával pedig azt hisszük, hogy Jézus mindenkit elfogadó szeretetét gyakoroljuk. Az ártalmatlannak hitt, de mégiscsak sátáni szimbólumokat bevisszük az egyházi életbe, s nem jut eszünkbe Jézus figyelmeztetése: „Amikor tehát meglátjátok, hogy „a pusztító utálatosság” ott áll a szent helyen” (Mt 24,15), akkor jön el a vég. Amikor csak azt hirdetjük, amit Jézus mondott a házasságtörő nőnek: „Én sem ítéllek el”, de nem mondjuk tovább: „Eredj el, és többé ne vétkezz!”, sőt, egyenesen jogot akarunk biztosítani a bűnös élet folytatására, akkor már rég nem Isten vezetését követjük, hanem a saját fejünk és érzéseinkre hagyatkozunk. És csodálkozunk, hogy miért van annyi kudarc, miért nincs áldás. Mert Isten ügye ma is a mi engedelmességünkre van bízva!

De Isten ma is vezet. Kövesd azt a „csillagot”, az igét, még akkor is, ha nem oda és úgy vezet, ahogyan kényelmes, szimpatikus vagy ahogyan te gondolnád! És hidd el, az áldás, a jutalom sem marad el!

 

Derengő fények a remény ablakában

Várva vártam az Urat…” (Zsolt 40,2)

Gyermekkorom szép emlékű kis fészke a mi Urunknak hála egy olyan család volt, ami a vidéki kis falvak családjainak egyikeként élt. Több generáció, évtizedek átölelő szeretete, tudása és tapasztalata vegyült el a konyha illatában, az ágynemű tisztaságában, a falak fehérségében, a megpihenést jelentő esték nyugalmában, a ki mondott és ki nem mondott gondolatokban, szavakban. Az emberek figyeltek egymásra. Nem csak a klasszikus család volt gondoskodó és nevelő hatású. A falu széltében hosszában ismerte egymást és egymás népes családját. Egyformán fontos volt tudatni egymással azt, hogy összetartozunk és azt, hogy közösen egymást segítve éljük a mindennapokat. Minden évszaknak meg volt a maga készülődése. Húsvét, szüret, karácsony, farsang, óvodai és iskolai évzárók, ballagások, nemzeti ünnepek. A nagyobb (már nem egy fedél alatt élő) család egy évben többször is összejött disznótor, szüret, kukoricatörés alkalmával is, de az ünnepek környékén egészen biztosra vehettük, hogy lassan, szépen rendezett koreográfia alapján előbb-utóbb minden közeli és távoli családtag tiszteletét teszi, vagy épp mi megyünk látogatóba. Olyannak tűnik gyermeki emlékeim alapján, mintha egy diafilmet néznék vissza a falra kivetítve, tekerve a fény előtt a dia tekercset, kicsit kopott, régi mégis olyan kényeztető a léleknek a vetítőből áradó melegség és jóleső nosztalgikus vidámság mocorog bennem. Előttem vannak az ünnepi szép ruhák, amik ma már nem is olyan fontosak vagy épp túl fontosak lettek. A napokig előkészített finomságok illata, amilyet ma már csak ritkán érzek, ha nagymamám (azok közé tartozom, akiknek megadatott a boldogság, hogy még féltő gondoskodásával öleli magához őt egy nagyszülő) veszi magára valamelyik konyhai feladatot, hiszen a rohanó napok és hetek egymásutánja arra buzdít, hogy egy gyors félkész „finomság” kicsit hazai jelleggel felturbózva pont megfelelő lesz. Sajnos az a készülődés, amit az én régi gondolatbeli diafilmemen őrzök, mára már csak nyomokban sejlik fel egy két olyan helyen, ahol őrzik még a tüzet! A fényét szerte-szétszóró, melegét bárkinek átadó, tekinteteket magára vonzó tüzet, ami a családi tűzhely lángja. Olyan világosság ez, ami akkoriban természetes volt, legyen az bármilyen sorsú család. Keserűség és bánat minden időkben fellelhető, mégis az akkoriak orvosolhatóbbnak tűntek, tűnnek.

Be kell látnom, oly sokakkal együtt én magam is hagytam fakulni a világosságnak ezt a szívet melengető formáját, pedig nekem az Isteni gondviselésnek köszönhetően van olyan szívemnek egyik legkedvesebbje (nagymamám), aki őrzi a tüzet. Segítség nélkül, azonban elfáradnak a tűz vigyázói és végül sajnos kialszanak az olyan régóta égő, ma már leginkább csak pislákoló lángok és nem marad utánuk más csupán a sötétség és a hideg.

Mióta csak az eszemet tudom mindig nagyon vártam a karácsonyt megelőző készülődés időszakát. Kisgyermekként természetesen elvarázsolt időszakként éltem meg. Az évszámok környékén történő elhelyezkedés végett leírom, hogy (koromat sosem titkolom) a ’80-as évek elején születtem. A hajdú-bihari vidék egyik akkor körülbelül 3000 lelket számláló kis falucskája adott otthont családunknak. Így bele gondolva nem is kell annyira nagyon visszatekinteni az elmúlt időben. A gyermeki szív nagyon könnyen magába zár képeket. Vannak olyan visszaköszönő emlékek, amik minden karácsonyi időszakban előbb vagy utóbb felvillannak bennem. Sokszor az emlékezésben talán az legnehezebb, hogy tudatja velünk az emlékben lévő személyek, élmények, érzések hiányoznak! Most kicsit idő utazok és az utazás közben néha belém hasít, mennyi minden hiányzik abból „régi” világból.  Mintha már nem lennének olyanok a telek! Lehet, hogy csak elmém szorgos színes ceruzái vagy a szívemben régóta való tárolás teszi szebbé, mássá azokat. A mindig „idejében” érkező hó lassan takarta be sorra a füstölgő kéményű háztetőket, az udvart, az utat a kerítést, az ablakunkkal szemben álló óriási fenyőt a szomszéd udvarában! Gyermeki szemünk szikrázni látta a havat, vakító fehérségét olyan nehezen szokta, mégis alig vártuk, hogy a lábunk érintse. Süppedjen, mint a dédi papa puha dunyhája, amibe ugyan olyan jó volt beleugrani, mint abba a csupa-csoda sziporkázó kültéri takaróba. Játék volt dacolni a széllel, a folyó hólével, az orrunkat pirosra csípő hideggel, csak gyúrtuk, görgettük, ha lehetett órákat is kint töltve, de soha meg nem fázva.  Majd hazaérve, átmelegedtünk kívül-belül. Az otthon melege átjárta kis testünket és a lelkünket is. Délutántól mindenki otthon volt, még ha tette is a dolgát, együtt, egymással foglalkozva teltek az esték!

Az egyébként is várva várt telet a karácsony koronázta meg. Olyan várakozással volt telve a szívem, amit már felidézni sem tudok talán. Furcsának hathat, de nem csak az ajándék várás tette széppé ezt a készülődési időszakot! Sajnos akkor tájt a hitélet több irányból való szorongatása finoman szólva nem hatott ösztönzőleg a falu előtte komoly létszámban templomba járó gyülekezetére. Így mi szenteste napján nem a templomba igyekeztünk, hanem a téli félalkonyban, szépen felöltözve mendegéltünk nagymamám szüleihez. Az odáig vezető út az egyik szívembe bevésődött emlék, ami újra és újra rám köszön! Amikor megérkezik, szinte érzem azt az azóta sem tapasztalt hideggel keveredő pernye és korom illatú édes füstöt az orromban, ami beleivódott a ruháinkba mégsem bántuk. Kíváncsi gyerekecske benéz az ablakon. Egyszerű kis házak ablakai vannak előttem, de szinte mindenhol kisebb-nagyobb szépen díszített fenyőfák vagy ágak. Meleg fények, néhol mocorgó ember alakok, aki együtt üldögélnek, álldogálnak. Majd oda érünk, beljebb megyünk (torokszorító boldogsággal hallom visszacsengni dédnagymamám hangját „Isten hozott!” Búcsúkor „Isten áldjon titeket!”) és már bentről a barátságos melegből, szerető ölelésből kisandítva nézünk kifelé, azokra, akik még tovább mennek, mert hisz mindenkinek hozzánk hasonlóan volt hová menni. Rokonok, családtagok néhány órát együtt töltöttek ilyenkor. Sokszor összetalálkoztunk a többi családtaggal, aki épp úgy jöttek idős szüleikhez, nagyszüleikhez, mert itt mindig megtalálták azt a tűzet világosságot, amit csak a családi tűz fénye adhat. A haza vezető út már az este sötétjében olyan volt, mintha egy mesekönyv lapjaiba sétáltam volna egyre beljebb. Élénkebben látszottak a benti történések, a díszes fákon apró gyertyák vagy fényfüzérek, nyugodt csendes arcok az őket olyan barátságosan megvilágító, körülfogó színek. A házak kívül akár a mézeskalács fehérrel díszítve sorakoztak, és minden ablakon és résen át áradt belőlük a bentről kiszűrődő békesség, áhítat. A várakozás sokszor ennek az élménynek is szólt! Hazaérve szűkebb családdal, csendesen csodáltuk saját ünneplőbe öltöztetett fánkat és a napokig tartó készülődés után végre a szépen terített asztal és egymás nyitott szíve volt a középpontban. Sajnos ez idő tájt a betlehemezés már csak az édesapám, keresztanyám és nagyszüleim, no meg velünk élő dédnagypapánk ilyenkor elmesélt élménybeszámolójában volt jelen karácsonyinkban.

A heteken át tartó folyamatos elcsendesedés gyermekfejjel ezt a végtelen, szeretteink és családunk felé való gondoskodó odafordulással teli időszakot jelentette. Gyermekéveim leteltével jöttem csak rá, hogy ez a melegség, magával ragadó szeretet a felnőttek adventi időszakkal való azonosulása volt! Az advent alatt gyújtott gyertyák fénye, minden újabb meggyújtott gyertyával nő, olyan áradó fényességgé, ami a hit, a remény, a szeretet és az öröm egyvelegének ragyogása lesz. Emlékeim ablakokon, falakon átszűrődő, mélyen megérintő világossága ez! A család békességet, megnyugvást adó szerepe táplálja a gyertyák lángjait. A családi tűzhelyek mára sokhelyütt már csak kialvóban lévő parazsak nem adnak elegendő meleget a gyertyák kanócainak. Később, ahogy kamasz koromban utolért a valóság, újabb megható élményt kaptam. Édesanyám sok gyermekes család egyik legkisebbjeként, igen nehéz körülmények között volt gyermek. Karácsonykor is csak egy csenevész fácska jó magasra téve a szobában és egy kicsit bőségesebb vacsora volt a megszokottól eltérő. Együtt voltak ugyan szeretetben, de a nélkülözés rányomta bélyegét az ünnepre. Mégis míg el nem mesélte nem értettük, miért kell minden szentestén szép nagy sétát tennünk, miután feldíszítettük a saját fánkat és túl voltunk az ajándékozás örömén.  Kérdeztünk.  Azt válaszolta „Nézzetek be a barátságos fénybe, a meleg otthonokba!” Megtettük, bár nekünk az érzés régebbről egy jól ismert élmény volt, mégis mennyire más, mint neki! „Látjátok, milyen szépek, melegben vannak, örülnek egymásnak és a mesés karácsonyfának! Mikor gyermek voltam, ugyanígy barangoltam és azt reméltem, kértem a szívem teljes reménységével, hogy egyszer nekem is így lehessen! Mikor majd haza érünk, most, is mint minden évben megköszönöm Istennek, hogy így lett!” Ő volt az, aki mindig ragaszkodott a családi együttlét pillanataihoz. Táplálta a tüzet, hogy az ő reménységének ablakában világítson és mutassa az utat. Sajnos már nem lehet köztünk, de hiszem, hogy a feladat öröklődött rám!

Reménnyel telt szívvel kérem az Úr Istent, hogy minél több családot indítson arra, hogy rakjanak tüzet, aminek fénye és melege emlékeimben élő társaikhoz hasonlóan járja át az őket látó emberek szívét. Őrizzük ezeket, hogy legyen, ami táplálja jelenkorunk adventi gyertyáinak lángocskáját. Adjunk hálát Istennek azokért, akik velünk vannak, és engedjünk magunk mellé olyanokat, akik az egyedüllét, és a magány hideg sötétjében várakoznak RÁNK. A mai kor embere türelmetlen, rohanó, az őt körül vevő hatások tömkelegében tévelyeg. Álljunk meg egy kis időre! Tegyünk azért, hogy egyre több helyen, egyre több testvérünk számára válhassanak láthatóvá a derengő fények a remény ablakaiban!

Madar-Nemes Edina

Legyen világosság!

Az ünnep pillanatai. Ez az adventi sorozatunk címe. Az idén nem mély mondanivalót keresünk, nem is az üdvtörténeti események komplex összefüggéseit vizsgáljuk, hanem egyszerűen csak szeretnénk megtalálni és átélni a pillanatot, amit az ünnep egyedüli módon kínál. És nemcsak karácsonykor, hanem már most is! Éppen ezért nem fogok nagy bölcsességeket és közhelyeket puffogtatni. Én úgy gondolom, mindannyian erre vágyunk. Sok mindent meg is teszünk ezért, de valahogy mégis elrohanunk az ünnep mellett. Nem azt találjuk benne, amit keresünk, hanem éppen koncentrált formában azt, ami elől menekülünk: rohanás, fáradtság, kapkodás, idegesség…, és az egész egy nagy kötelességgé, nyűggé válik. November eleje óta felspanolt lelkiállapottal érkezünk meg az ünnephez, és – nem túlzok – van, akinek már most elege van az egészből. Munkahelyi év végi őrültek házához csatlakozik a bevásárlólista okozta stressz, mert mintha a boltban töltött órákkal egyenes arányban a lista hosszúsága is növekedne…, ahelyett, hogy csökkenne.

Isten ünnepre hív, de nem ilyenre. Ő megnyugvást, békét akar adni. Leállást. …talán még a gyülekezetben sem több alkalom kéne ilyenkor, hanem kevesebb? Hát arra hívlak ma benneteket, hogy dőljetek hátra a székeken, és élvezzétek az ünnepet! Ma, itt. Aztán vigyétek magatokkal a szívetekben! Dőljetek hátra, s képzeletben, az ige segítségével legyetek tanúi a teremtésnek. Nyugodtan csukd is be a szemed, mikor olvasom majd. Mert, ha az ünnepet keressük, az ott van. Azzal kezdődik a történelem:

Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet. A föld még kietlen és puszta volt, a mélység fölött sötétség volt, de Isten Lelke lebegett a vizek fölött. Akkor ezt mondta Isten: Legyen világosság! És lett világosság. Látta Isten, hogy a világosság jó, elválasztotta tehát Isten a világosságot a sötétségtől. És elnevezte Isten a világosságot nappalnak, a sötétséget pedig éjszakának nevezte el. Így lett este, és lett reggel: első nap.”

Milyen magasztos és ünnepi pillanat, amikor ülsz egy színházban vagy egy koncertteremben, elsötétül a nézőtér, felgördül a függöny, kigyulladnak a fények, s kezdetét veszi valami olyan, aminek csak szemtanúja lehetsz, alkotója semmiképpen sem! …Érzed ezt a pillanatot?… Ezt ragadd meg, mert ez maga az ünnep! Isten a teremtés hajnalán ünnepet teremtett, s ebben az ünnepben alkotott meg minden mást. Igen, ez az! De hogyan élhetnénk át újra és újra? Ha meg tudjuk, mitől ünnepi ez a pillanat, akkor újból átélhetjük. Valami olyan jelenik meg, amitől ünnepivé válik ez a pillanat. És ez a valami: a VILÁGOSSÁG! Nem a fotonok megteremtéséről szól ez a történet, s nem luxokban mérhető az első megteremtett dolog mennyisége. Hisz’ csak a negyedik napon teremti meg Isten a fényforrásokat, az égitesteket. A világosság valami más: szimbólum, amely kifejezi Isten jelenlétének valós tapasztalatát. Isten Lelke lebeg a sötét mélység fölött, Ő ott volt akkor is, de a világosság már ennek a jelenlétnek a megtapasztalását jelenti.

A világosság a színtiszta jóság és tökéletesség, a szentség és tisztaság valóságát jeleníti meg. Ez járta át a világot azelőtt, mielőtt bármi más létrejöhetett volna. „Látta Isten, hogy a világosság jó.” A világosság maga az élet: Nélküle nem jöhet létre semmilyen élő. És később is Ő kell hozzá. „Legyen világosság!” – és e szóra (Isten első bibliai mondatára) a teremtést megelőző káosz sötétségét feloszlatja az isteni jelenlét vakító fehérsége. A káoszból rend lesz, mert Isten jelen van! Ahogyan az iskolai kísérletben a papírlapra szórt vasreszelék azonnal az erővonalak mentén rendeződik, ahogyan megjelenik alatta a mágnes. Ettől olyan ünnepi a pillanat. Az ünnepi lakás attól meghitt, hogy a hétköznapi káoszból rendbe rakjuk. Ha nem 1000 W-tal világítunk, hanem a sötétséget néhány gyertya fénye melegíti félhomállyá. A sötét térben lobogó gyertyafény ünnepet varázsol a lakásunkba. A teremtés sötét háttere előtt felragyog az isteni világosság, s ünnepet teremt az egész eljövendő világ számára. Amikor ünnepre vágysz, akkor oda vágysz te is, a kezdetekhez.

Érdekes, hogy mindig a múltba vágyunk. Mintha lenne ott valami, ami jobb, szebb! Gyerekkorunk karácsonyai szebbek voltak. A nagymama bejglije mindig sikerült, a hó mindig idejében érkezett és fehér volt a karácsony. Valami van a múltban, amire áhítozunk. Gyermek-pszichológusok elmondják, hogy a gyerekek első szabadkézi rajzai általában a Napot ábrázolják. Ami világosságot ad, de amit még nem is láttak, hisz’ nem tudnak belenézni.

A világosság emlékét és vágyát hordozzuk szívünkben gyermekkorunk óta. Szeretnéd, hogy a sötétségben világosság ragyogjon fel. És ebben a vágyban van a magyarázat is arra, hogy miért keressük még mindig az ünnepet, miért nem érezzük azt, miért vétjük el. Azért, mert sötét van. És hiába gyújtunk gyertyát, a szimbólumok nem idézik elő az általuk jelzett dolgok valóságát. A gyertyáktól nem lesz IGAZI VILÁGOSSÁG!

A sötét: a káosz, a bűn, a halál szimbóluma. A ’rossz’, a szentségtelen, a tisztátalanság valóságát jeleníti meg. A sötétség a fény hiánya. Azt nem kell megteremteni. A rossz a jónak nem ellentéte, hanem a hiánya. Ha nincs világosság, meghal az élet. Ha van világosság, de valami eltakarja azt, akkor is – lassan ugyan – de meghal az élet. Az ablakunkban lévő virágok elsárgultak és ledobták leveleiket, mert nem jön be elég fény az ablakon. Az előtte lévő tető beárnyékolja. És hiába világítunk bent lámpafénnyel.

Nem az-e a baj, hogy valami eltakarja előlünk is a világosságot? Hogy egy ilyen világossághiánytól (Istenhiánytól) haldokló sötét világban neonfénnyel, időzített LED-sorokkal, műanyag és eldobható dolgokkal, hitelkártyákkal akarjuk biztosítani a tökéletes ünnepet s pótolni az IGAZI VILÁGOSSÁGOT, azaz Isten jelenlétét? De marad a sötétség és a káosz, a sápadt félelem.

Mit vársz az ünneptől? Szeretnéd, hogy a sötétben: a bűneid, a gyászod, a betegségeid, a nélkülözésed sötétségében világosság ragyoghatna végre fel: kegyelem, vigasztalás, gyógyulás, megelégedettség, szentség?

A világosság élettér (ahogy a sötétség is). Aki sötétben él, az bizonytalanul botorkál; nem tudja, mekkora a tér, amiben él; tapogatja a tárgyakat, s az alapján próbálja elképzelni. Fél, mert nem tudja, mi veszi körül, mi vár rá a sarokban. És néha hasra is esik. A világ sötétségben él. Aki világosságban jár, az magabiztos. Látja, hogy hol van és mi veszi körül. Ha nem tapogatja meg a dolgokat, akkor is tudja, mi az. Nem fél, mert látja: nincs mitől. Nem esik el, mert látja a biztos utat. És látja önmagát is. De jó lenne, ha ez a világosság növekedhetne bennünk, körülöttünk! Erről szól ma az ige, hogy lehet így is látni a világot. Valóságosan. Édesapám mindig azt mondta: “Fiam, én tiszteletben tartom a hitedet, de én realista vagyok.” Kérdés, hogy mi a reális, azaz valóságos. A sötétben élő embernek egyetlen szín a valóságos: a fekete. A gyász, a fájdalom, a bizonytalanság, az ebből eredő feszültség.

Szeretnéd, ha végre a benned lévő káoszt (a zaklatottságot, a kapkodást, idegességet, aggódást, szorongást, félelemet) végre egy csapásra REND váltaná fel. Úgy, mint ott teremtésben. Szeretnél olyan ünnepet, ami megváltoztat végre, új teremtés lenni, végre világosságban járni és élni annyi sötétség után. Káoszból rend, gyilkosból szent legyen.

Ahogyan egyre több gyertya gyullad meg, úgy hirdeti, hogy Isten megismételte a teremtés pillanatát. Eljött az IGAZI VILÁGOSSÁG. A halál árnyéka földjén lakókra világosság ragyog. Nem kell sötétben (gyászban, fájdalomban, bűnben, betegségben) élni. Isten cselekvő szeretetének fényében láthatod végre az igazi valóságot, és önmagadat is. Mert amikor megérted, hogy Jézus miért született meg (azért, hogy odaadja magát a keresztre bűneink miatt), akkor MÁS FÉNYBEN fogod látni a világot. Amikor megérted, elhiszed, hogy a sötétség te miattad is van, és hogy Isten ennek ellenére világosságot, életet ad mégis. És ez már nem is karácsonyról szól…

Az ajándékokról lekaparjuk az árat, hogy ne lehessen látni, mennyibe került. Pedig, ha valaminek tudjuk az értékét, más fényben látjuk az ajándékozót is. Isten azt akarta, hogy tudjuk az értékét. Ezt hirdeti ez az asztal, amin itt vannak az úrvacsora jegyei! Ha ennek a fényében élsz tovább, egész más lesz az életed: ünneppé és ajándékká válik minden pillanat. Értékes lesz a világ, az élet, a másik ember és te magad is. És nem kell hozzátenned semmit, nem kell sok pénzt ráköltened!

Isten Lelke ma is itt lebeg fölöttünk, a sötétség fölött. Legyen világosság! Krisztusban újjáteremti a világot és téged. Engedd, hogy szerethessen téged. Tégy le minden tennivalót, hagyd az ünnepi előkészületeket, és vonulj el, légy csendben, add át magad Neki! A hitben járó ember így éli meg az ünnepet: épp ellenkezőleg. Nem rohan, hanem csendben van, s megéli az ünnep pillanatát. Úgy, ahogy egyébként mindenki szeretné. Éljük át ezt ma együtt!

 

Reményteljes emlékezést!

„Adjatok hálát az Úrnak, mert jó, mert örökké tart szeretete!” – hangzik a 107. zsoltár 1. verséből Isten igéje.

Hogyan is állunk meg egy temetőben? Elrendezzük a sírt, csöndben lehajtjuk a fejünket és emlékezünk. Felidézünk szép és kedves emlékeket, s néhány percre újból velünk vannak gondolatban azok, akiket el kellett már engednünk. Akiknek talán még egy-két ruhadarabja ott lapul a szekrényben; akiknek kedvenc tárgyaihoz azóta sem nyúlt senki; akiknek a helye az asztalnál üresen maradt; akik otthon egy fényképről néznek naponta vissza ránk, s ez a pillantásuk már megszokottá vált, de itt most mégis megelevenedik. Keserédes pillanatok ezek, mert csupán emlékké váltak azok, akiknek a hiánya még talán most is fáj. Az emlékezés pedig nem pótolja a fizikai létet, hanem időlegesen fájóbbá teszi annak hiányát.

A temetőben megállás egy fájdalmas visszatekintés… ha hit nélkül állunk meg. Mert megállhatunk hittel is, és akkor már mást fog jelenteni, mint emlékezést. Hálát fog jelenteni. „Adjatok hálát az Úrnak, mert jó, mert örökké tart szeretete!”  Talán már így nem hangzik olyan furcsán a temetőben hálára hívó mondat. Mert hálásak lehetünk azokért, akiket elkísértünk ide utolsó útjukra. Furcsa, de a halál kertjében az életért mondunk hálát, köszönetet Istennek, az élet Urának. Nem imádkozunk értük, hanem hálát adunk értük! J. K. Chesterton mondta: „Az ateista ember legrosszabb pillanata, amikor mélységes hálát érez, de nincs kinek köszönetet mondania.” Így áll meg az ember Isten nélkül a temetőben. A múltban fájdalom, a jelenben magány, a jövőben reménytelenség.

A temető kapu két létezés határán. Megállva visszatekinthetünk hálás szívvel, ugyanakkor előre tekinthetünk, a kapun túlra reménnyel. Ha valóban van hitünk és bizalmunk Istenben…

Olvasom Isten igéjét a 4Móz 13-ból

Abban a történetben, amiből felolvastam egy részletet, Isten választott népe ott áll az Ígéret Földje határán. A tejjel-mézzel folyó föld határán. Amiről megígérte Isten, hogy az övéké lesz, nekik adja mindenestül. Mózes, a nép vezetője kémeket küld, hogy kikémleljék az elfoglalandó területet. A kémek látják, hogy jó a föld, de azt is látják, hogy az ott lakók sokkal erősebbek náluk. Ezért, amikor 40 nap múlva visszatérnek, hitetlenül rossz hírét keltik a földnek, mondván: „Nem lehet az a miénk! Megemészt az bennünket! Hatalmasabb az ellenség, mint mi vagyunk.” Csak két ember nem gondolja így: Káléb és Józsué. A többiek visszatekintenek arra, hogy honnan jöttek el, s azon sajnálkoznak, az előttük lévő ígéretet meg nem tudják megragadni.

Ne ítélkezzünk fölöttük, mert ilyenek vagyunk! Isten ígérete annyira valószerűtlen, hogy keveseknek adatik meg a hit, amellyel meg tudják ragadni. Kevesen vagyunk, akiknek a temető reménység helye. Mert túl szép, hogy igaz legyen. És inkább a múlton sajnálkozunk. Mert Isten örök életet ígér, de amikor kijössz ide, akkor azt mondod: „Áh! Megemészti a halál az embert, nem jön onnan vissza senki! Önáltatás az egész. Hatalmasabb a halál nálunk!” Inkább elhazudjuk a halált, amíg lehet. A gyerekünknek meg azt mondjuk, hogy a nagypapa elutazott.

Hát igen, ha a halál nem lenne legyőzhetetlen és megmagyarázhatatlan, akkor szükségtelen lenne a hit. Ha a halál az ember számára legyőzhető lenne, akkor se hitre, se Istenre nem lenne szüksége. De mivel tényleg azt látjuk – mert minden sír erről tanúskodik itt – hogy a halállal szemben kevesek és tehetetlenek vagyunk, csak hittel és Istenben való bizalommal tudunk a kapun túl nem rémeket (vagy éppen semmit), hanem reményteljes jövőt látni. És hazugságok helyett az IGAZSÁGban bízni.

Jézus mondja: „Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higgyetek Istenben, és higgyetek énbennem! Az én Atyám házában sok hajlék van; ha nem így volna, vajon mondtam volna-e nektek, hogy elmegyek helyet készíteni a számotokra?”

A hitünk és a reményünk azon múlik, hogy mit felelünk erre a kérdésre. Úgy állunk, mint a kánaáni kémek többsége az Ígéret Földje határán, vagy pedig mint Káléb és Józsué? Ahogyan döntöttek, amiben bíztak vagy éppen, ahogy nem, az lett a sorsuk. Akik nem hitték el Isten ígéretét, azok nem is mehettek be arra a földre. 40 év pusztai vándorlásra ítélte Isten őket, amíg mind meghalt a hitetlen nemzedék, s csak ketten mehettek be: azok, akik elhitték az ígéretet, részesei lehettek annak beteljesülésének.

Ma itt ugyanez a két lehetőségünk van: nem hisszük el, amit Jézus mond, s akkor nem is lesz a miénk. Nem kötelező elhinni, amiről beszélek, de őszintén mondom: Nincs sajnálatra méltóbb a remény nélküli embernél! Vagy pedig elhisszük, amit Jézus mond, bízunk benne, s akkor miénk és szeretteinké annak beteljesülése. Ugye, jobb ezt az utóbbit választani, s örömmel, reménnyel járni a temetőt, tudva, hogy a halál bár hatalmas, de nem legyőzhetetlen?

Nagymamám mindig a temetőben beszélt a feltámadásról meg az örök életről. Végül is ott hallottam először erről a lehetőségről. Ma is itt a legelevenebb az evangélium. Egyszer keresztanyám megkérdezte, hogy milyen érzés egy temetést elvégezni, mennyire megterhelő. Én erre azt válaszoltam, hogy – értsd jól! – szeretek temetni. Nem annak örülök, hogy meghalnak emberek, hanem hogy ott és akkor hirdethetem a feltámadás örömhírét, ahol a legnagyobb szükség van rá!

Voltak a történelemnek olyan időszakai, ilyen volt a kommunizmus – amikor csak a temetéseken lehetett evangéliumot hallani. Mert ott a materialista vigasztalásra senki nem volt kíváncsi. Azt akarták hallani az emberek – még akkor is, ha elnyomni igyekeztek ezt a hitet – hogy volt, aki visszajött a halálból: az, aki az ígéretet adta: Jézus Krisztus. Ma is ez a vigasz, ez az örömhír! Imádkozzunk most Őhozzá!

(Elhangzott 2018. november 1-jén a monorierdei temetőben.)