Bölcs építkezés

“Mert mi Isten szolgálatában állunk, ti pedig Isten szántóföldje, Isten épülete vagytok. Az Istentől nekem adott kegyelem szerint, mint bölcs építőmester, alapot vetettem, de más épít rá. Vigyázzon azonban mindenki, hogyan épít rá. Mert más alapot senki sem vethet a meglevőn kívül, aki Jézus Krisztus. Azt pedig, hogy ki mit épít erre az alapra: aranyat, ezüstöt, drágakövet, fát, szénát vagy szalmát, az a nap fogja világossá tenni, mivel tűzben jelenik meg, és akkor mindenkinek a munkája nyilvánvalóvá lesz; és hogy kinek mit ér a munkája, azt a tűz fogja próbára tenni. Ha valakinek a munkája, amelyet ráépített, megmarad, jutalmat fog kapni; de ha valakinek a munkája megég, kárt vall. Ő maga megmenekül ugyan, de úgy, mint aki tűzön ment át.” (1Kor 3,9-15)

Az ember természetes vágya, hogy maradandót akar alkotni. Már gyermekkorban erre törekszünk. A kisgyereket szomorúsággal tölti el, ha összedől a homokvár vagy elolvad a hóember, amit épített. De talán a háziasszonyok értik legjobban a hiábavalóság érzését, amikor az emberi munka mulandóságáról beszélünk. Takarítás, mosás, mosogatás…, csak akkor látszik, ha nem csinálod. Ha elvégzed reggel, estére nyoma sincs a rendnek.

Mindig büszkeséggel tölti el az embert, ha évek múltán is meg tudja mutatni másoknak munkája eredményét. Egy ács, egy kőműves, de egy útépítő vagy asztalos évek múltán is rámutathat egy-egy házra vagy dologra: „Azt én építettem, én csináltam.” És valószínűleg túl fogja élni őt a munkája. Erre törekszünk, nyomot akarunk hagyni a világban, ez ad értelmet életünknek. De láthatjuk, hogy nincs olyan emberi alkotás, amely kiállná az idők próbáját. Sokáig fönnmaradhat, de egyszer elpusztul. Néhány éve ment egy ismeretterjesztő sorozat a tévében “Élet az ember után” címmel. Döbbenetes volt látni benne azt, hogy ha az emberiség egyik pillanatról a másikra eltűnne, akkor alig több, mint 100 év elég lenne ahhoz, hogy a civilizációnak nyoma se maradjon a földön! Olyan a munkánk, amilyen az emberi élet: ma van, holnap már nincs.

Nem jó kilátás ez gyülekezetünknek, hiszen éppen most építkezünk. Végül is mulandóságra számítunk, amikor alapkövet helyezünk el, hiszen az alapkő alatti időkapszulát azért helyezzük el, hogy a régészeknek támpontot adjunk az egykor itt álló templomról. De nem jó kilátás önmagunknak sem, hiszen arra a következtetésre juthatunk: érdemes inkább a mának élni, mert holnap úgysincs helyünk a világban. Úgy tűnik, annak van igaza, aki nem úgy él, hogy a holnap felől gondolkodna. Nincs értelme történelmi távlatokba helyezni munkánkat, önmagunkat, mert ilyen értelemben hasztalan erőlködésnek tesszük ki magunkat. “Minden hiábavalóság!” (Préd 1,2)

Az ige azonban egészen másról beszél ma. Mert Pálon keresztül azt mondja, hogy igenis lehet maradandót alkotni, építeni! Mégpedig annyira maradandót, hogy túléli magát a világot is. A Biblia azt tanítja, hogy lesz ítéletnap, ha tetszik, ha nem, ha hisszük, ha nem. S akkor bizony a legmasszívabb emberi építmények is a tűz martalékává válnak. De mi építhetünk valami olyat, ami nemhogy évszázadokat, hanem még azt a napot is túléli. És nem, nem a templomról, a kőből, téglából épült templomról van szó. Pál a gyülekezetről beszél, amikor a korábbi mezőgazdasági hasonlatát építészetire cseréli. Épülethez hasonlítja a gyülekezetet. A korinthusi gyülekezet épületét ő maga alapozta meg. Nem saját rátermettségével, bölcsességével, hanem Isten bölcsességével és kegyelmével. Olyan csodálatos az mindig számomra, amikor Pál továbbmutat önmagán, s még véletlenül sem esik az öndicsőítés gőgös csapdájába!

Pál hirdette Isten kegyelmét, amelyet Jézusban ad az embernek, s ennek az üzenetnek a hatására csoportosultak össze az emberek egy gyülekezetté. Krisztus volt tehát az alap, amelyet Pál odavitt Korinthusba. Az üzenet tartalmát nem Pál találta ki, ezért nem övé az érdem. Ő abban volt csak munkatársa Istennek, hogy ezt az üzenetet mint alapkövet odavitte Korinthusba. Mi is ilyen építkezésben vagyunk, így alkothatunk maradandót. Milyen kiváltságos munkára vagyunk hivatva! Bölcs építőmesterekké kell lennünk. Az azt jelenti,  hogy az alapot (az örömhírt) nemcsak úgy letesszük, hanem előkészítjük a terepet az alapozáshoz: meg kell mutatni az embereknek, hogy nem ódon épület a gyülekezet, nem idejétmúlt történet az evangélium, amely sok száz éves kérdésekre ad sok száz éves válaszokat. Az mindig aktuális, a ma egyéni és társadalmi kérdéseire ad korszerű, Isten szerinti választ, s igenis a gyülekezet mint közösség nagyon modern, aktuális!

Bár építkezésről (gyülekezetépítésről) szól az ige, mégis olyan szavakat használ, amelyek arra utalnak, hogy ez mindig is egy folyamat marad. Nem lesz olyan pillanat, amikor készen van – legalábbis ebben a földi életben nem. A korábbi hasonlatban szó szerint: „Isten megművelésre váró földje vagytok”, utána pedig: „Isten építése vagytok”. Vajon miért jó az, ha sohasem vagyunk készen? Miért nem mondhatjuk majd, hogy végre, kész van a gyülekezet és most már hátradőlhetünk?

Amíg a házad épül, addig aggódsz: elég lesz-e? Tartós lesz-e? Nem fognak-e a kivitelezők elszúrni valamit? Addig nem veheted birtokba, mert nincs rajta használatba vételi engedély. Nem is érzed addig teljesen a tiédnek. De amint kész van, beköltözöl, s te vagy a ház ura. Na, ezt nem akarja az Úr, hogy egy pillanatra is mi legyünk az urak az egyházban! Folyamatosan építenünk kell, de úgy, hogy mindvégig érezzük: nem a miénk ez a ház; és igen, felelősséggel kell dolgoznunk rajta, hogy nem mindegy, hogyan és miből épül, hiszen attól függ a tartóssága.

Ahogyan 2000 éve Korinthusban, úgy ma mi sem építhetünk akármilyen alapra, bármilyen anyagból gyülekezetet. Egykor lelkipásztor eleink letették itt az alapot. Hogy mikor? Nem tudhatjuk. Azon a napon, amikor először hangzott föl – talán egy lakásban – az evangélium drága üzenete. És elkezdődhetett az építkezés, ami ma is tart, amelyben mi magunk is munkások vagyunk. Kegyelemből indult el gyülekezetünk történelme, s kegyelemből folytatódhat, kegyelemből vagyunk itt ma mind. De mégis hogyan és miből építsünk? Mindenképpen látnunk kell először is azt, hogy minden ember természetes vágya a maradandóság, sőt, az örökkévalóság. Ahol ennek csak az előszelét, érintését megérzik, oda akarnak tartozni. Múló kapcsolatokban bőven volt már része mindenkinek. Oda, ahol csak ezzel találkozik, senki nem fog vágyni.

Itt azonban van egy szilárd alap, egy kőkemény meggyőződés, amelyet a sokat idézett Jn 3,16 foglal össze: “Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” Ez az örök élet evangéliuma, amire mindenki vágyik, ha tud róla, ha nem! Azt mondja Pál, hogy más alapot nem is tud senki vetni, mert az nem alap. Az alap attól alap, hogy szilárd pontja az épületnek, ami megtartja a megpróbáltatások idején. Ha nem tartja meg, akkor az nem is volt alap. Csak egyetlen alap van, amire életet és gyülekezetet építhetünk, és ez Krisztus kegyelme. De el lehet ezt szúrni? Igen, el!

Az apostol hatféle építőanyagot sorol fel: 3 drága, de tűzálló, 3 pedig olcsó, de gyúlékony. A helyzet az, hogy a drága építőanyagok (arany, ezüst, drágakő) amellett, hogy megfizethetetlenek, nehéz velük dolgozni. Fa, széna, szalma meg bárhol van, olcsó és könnyű vele a munka. És tényleg nagyon jó a hasonlat, mert egy építkezésnél nagy kísértés az, hogy milyen anyagot használjunk: olcsót vagy drágát. S láthatjuk: az olcsóból is lehet szép és tetszetős épületet fölhúzni, pl. nádfedeles faházat. Csak ne legyen vihar, földrengés vagy tűzvész! Mert az fogja megmutatni az igazi értékét. Az értéktelen dolgokból épülő élet szemétdombbá lesz.

Sajnos, gyülekezetünk szilárd alapjára is lehet értéktelen épületet húzni. Krisztusra lehet szemétből is építkezni. Minden olyan építőanyag (gyülekezeti alkalom, prédikáció, emberi kapcsolatok), amelyek nem Isten kegyelmét, szeretetét és dicsőségét hirdetik, nem az örök élet felé vezető utat mutatja meg, olyan, mint a szalma vagy a széna. Miért? Mert csak Isten kegyelme, szeretete az egyedül időt álló érték! Éppen Pál mondja majd ugyanebben a levélben, hogy lesz olyan, amikor minden elmúlik, csak a szeretet marad meg. Ha nem ebből építkezünk, nem ezzel találkoznak az ajtónkon bejövők, akkor nemhogy az ítélet napját nem éli túl a gyülekezet, hanem el sem éri azt. A felépülő templom akkor lesz csak tele, ha a gyülekezet Isten szeretetéből Krisztus kegyelmének alapjára építkezik.

De ott van mégis a kísértés mindnyájunkban: építsünk fából, szalmából, szénából, azaz: ítélkezésből, gőgből, becsvágyból, dicsvágyból, hatalomvágyból. Olcsó anyagok ezek, mert kéznél vannak: mindnyájunkban megtalálhatóak, nem kell a szomszédba menni érte! Könnyű velük dolgozni, velünk született építőmesteri képességeink vannak az ezekkel való munkára. A drágakővel, az arannyal, ezüsttel: Isten szeretetével nehéz dolgoznunk, mert nincs kéznél. Az bizony hiánycikk, nincs meg bennünk. Látjuk ezt abból, hogy melyiket könnyebb: megszeretnünk vagy meggyűlölni valakit? Melyiket könnyebb: ítélkezni vagy elfogadni? Melyiket könnyebb: rossz hírét vagy jó hírét terjeszteni valakinek? Melyiket könnyebb: segíteni vagy akadályozni valakit? Az isteni elfogadó szeretet beszerzése nem nehéz, mert bár drága, Jézus kifizette az árát. Csak nem akarjuk, hogy abból épüljön fel körülöttünk minden. Pedig olcsó anyagból eladásra épít az ember és nem saját célra. Ha magunknak akarunk maradandót, akkor az értékes anyagból a szeretetből kellene építkeznünk. Nehéz munka legyőzni a gőgöt, a becsvágyat. Nehéz a jól bevált építőanyagainkat félretenni, mert még nem derülhetett ki az értéktelensége, még nem jött el „az a nap”.

Végül: más alapozott és más épít rá. A valóságban elég elképzelhetetlen, s a kudarc biztos módja. Nincs vállalkozó, aki ilyen módon építkezne. Nincs, aki vállalná, hogy a más által megalapozott épületet be akarja fejezni, mert ki vállalja a garanciát? Mi megtehetjük, mert egy évezredes építkezés munkásai vagyunk, és a garancia végül is nem a mi kezünkben van. Az továbbra is Isten kegyelme, amely évezredeken át megtartja az egyház épületét. Dolgozzunk tehát fáradtsággal továbbra is, legyőzve az értéktelenséget! Dolgozzunk, mert kísértés az is, ha csak Istenre várunk! Munkálkodó közösséggé és nem nézőközönséggé lettünk elhívva. Így álljunk be mindannyian: szolgálatot vállalva, adakozva, imádkozva; s mindezt hitből, Isten dicsőítésére. Akkor valóban maradandóvá, örökkévaló lesz, amit építettünk, s nem lesz hiábavalósággá az életünk.

Ámen.