Emberi méltóság

“Ha látom az eget, kezed alkotását, a holdat és a csillagokat, amelyeket ráhelyeztél, micsoda a halandó – mondom –, hogy törődsz vele, és az emberfia, hogy gondod van rá? Kevéssel tetted őt kisebbé Istennél, dicsőséggel és méltósággal koronáztad meg.” (Zsolt 8,5-6)

Ha közvélemény-kutatást tartanánk arról a kérdésről, hogy mi számít ma a legnagyobb értéknek, akkor az emberi méltóságot bizonyosan a legnagyobb értékek közé sorolná a válaszadók nagy többsége. A legérzékenyebb és legfájdalmasabb pont, amikor ebben sértik meg az embert. Ha a pénze elvész vagy a háza leég, azt is könnyebben feldolgozza az ember, mint ha megalázzák, semmibe veszik, tudatosítják vele értéktelenségét. Az emberi méltósághoz való jogot senki sem vitatja. Erre épül az Alkotmány, e jog csorbulása ellen jönnek létre jogvédő szervezetek, civil kezdeményezések. Méltán kelt közfelháborodást, amikor arról hallunk, hogy egy iskolában néhány “vagány” gyerek megalázva társát, embertelen viselkedésre kényszeríti őt. A legnagyobb bűn az emberi méltóság megsértése, mert az az emberi lét, élet elleni vétek. Az élettel együtt adatik a méltóság, s ezt próbálja társadalmunk védeni törvényekkel.

Ma az emberi méltóság megadásának szélsőséges formája tapasztalható: az individualizmus, amely szerint méltóságunkhoz hozzátartozik az is, hogy szabadon határozzuk meg identitásunkat. Olyan normát, erkölcsi mércét követek, amilyet akarok, határt csak az szab, hogy mások emberi méltóságát ne sértse. Olyan neműnek tartom magam, amilyennek akarom, függetlenül biológiai adottságaimtól. És hogy mit tegyek az életemmel, arról egyedül csakis én hozhatok döntést, senki más. Az emberi méltóság tengelyén forog az egocentrikus világ.

Furcsa és ellentmondásos dolog ám, de éppen ezzel a szélsőséges méltósággyakorlással, individualizmussal foszlik semmivé az ember valós méltósága! Miközben mindenki az emberi méltóság individualista jogáért és birtoklásáért küzd, aközben éppen valódi emberi méltóságától fosztják meg. Vannak pillanatok, amelyek könyörtelenül leleplezik ezt. Amikor észrevesszük, hogy igazából a mi jogainkat biztosító és védelmező társadalom számára nem emberek vagyunk, hanem csak számok a rendszerben. Amikor érzékeltetik velünk, hogy a civilizáció könnyen pótolható elemei vagyunk csupán. Amikor kiderül, hogy minden propaganda ellenére nem a méltóságunk a fontos, hanem a pénztárcánk vagy a bankszámlánk, a fogyasztói potenciálunk. Emberi méltóságunk biztosítása által működteti a mindenkori rendszer a fogyasztás kíméletlen, méltóságot végül is nem ismerő gépezetét. Politikai pártok, kormányok működnek úgy, mintha az emberi méltóságra alapoznák döntéseiket, miközben a hétköznapokban éppen az ellenkezője tapasztalható: láthatatlanok vagyunk problémáinkkal, fáradtságunkkal, betegségeinkkel, küzdelmeinkkel együtt. Méltóságunkkal együtt.

Egy bolti dolgozó összeesik, meghal a munkahelyén, de a bolt nem zár be, mert nem a méltóság a fontos, hanem a fogyasztás, a profit, ami nem szenvedhet csorbát egy kis időre sem. Egy posta vezetője főbe lövi magát, megfosztja magát méltóságának utolsó maradványától, a biológiai életétől, de a postát másnap kinyitja a vállalat vezetője az emberi méltóság részét képező kegyelettel mit sem törődve. Mondván: az élet megy tovább, a fogyasztás megy tovább, annak mennie kell tovább. Csak valakit hátrahagyott. A gép forog, a fogaskerekek közé akadt porszemeket bedarálja, s zökkenőmentesen dübörög tovább. Egy színész meghal az autójában szívrohamban, mert ugyan megállt még utolsó erejével a zebrán, de senkinek nem tűnt fel a lehetetlen helyen parkoló autó, s megállva, odamenve megnézzék, nincs-e szükség segítségre. Ennyik vagyunk hát, porszemek, amiket időnként modern bálványistenünknek, a fogyasztás istenének szemébe fúj a szél. A méltóság szele.

De mégis azt érezzük, hogy jár nekünk ettől valami több. Valami, ami mégiscsak másként értelmezendő és több, mint az alkotmányos emberi méltóság. Mert ezt a vágyat táplálta belénk a Teremtő, Aki valódi méltóságra emelte teremtményét, az embert, és csak egy kicsivel tette Önmagánál kevesebbé. Amikor derült éjszakán felnézünk az égre, akkor a csillagok milliárdjaival borított végtelen égbolt alatt érezhetnénk csak igazán, hogy egy porszem (sem) vagyunk a gépezetben. Semmilyen kozmikus hatása nem lenne az eltűnésünknek, a világ működne tovább, a csillagok a helyükön maradnának, a bolygók tovább haladnának pályájukon. Mégis, élünk és vagyunk. Mert a világ Teremtőjének gondja van erre a porszemnél is kisebb lényre, akire minden teremtményétől nagyobb méltóságot ruházott; aki köré teremtette meg ezt a világot, hogy gyönyörködjön annak Alkotójában, és értékelje a Tőle kapott méltóságának hatalmas voltát.

De az igazi értékünket nem az égbolt, hanem a kereszt látványa adja. A kereszté, ahol visszaállítja Isten ezt az önként elveszített, eldobott méltóságunkat. Igen, a méltóságunkat, amit individualizmusra cseréltünk, amit sárba tiport a társadalom, és amit mások esetében mi is gyakran semmibe veszünk. “Aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyan ne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?” (Róm 8,32) Csak egy olyan világban lehet valódi méltóságod, ami nem körülötted, hanem Krisztus körül forog, aki Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és emberként élt; megalázta magát, és engedelmes volt mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.” (Fil 2,6-8) Csak egyetlen helyen kaphatod vissza az értékedet, amit talán örökre elveszettnek hittél: a kereszt tövében, ahol az önmaga méltóságáról lemondó Isten visszafogad és méltóságra emel újra. Ahol – egy üzletlánc szlogenjével ellentétben – tényleg érezheted, hogy fontos vagy. Úgy, ahogy vagy. Keresztyénnek lenni ezt jelenti: Istentől kapott emberi méltóságodban élhetsz, amit senki és semmi nem vehet el tőled.