Hittanévnyitó istentisztelet

“Mi tehát a zsidó előnye? Vagy mi a körülmetélés haszna? Minden szempontból sok! Elsősorban az, hogy Isten rájuk bízta igéit.”  (Róm 3,1)

“Hiszen te Istenednek, az Úrnak szent népe vagy. Téged választott ki Istened, az Úr valamennyi nép közül, amely a földön él, hogy az ő tulajdon népe légy. Nem azért szeretett meg, és nem azért választott ki benneteket az Úr, mintha valamennyi népnél nagyobbak volnátok – hiszen a legkisebbek vagytok valamennyi nép között –, hanem azért, mert szeret benneteket az Úr, és megtartja azt az esküt, amelyet atyáitoknak tett. Ezért hozott ki benneteket az Úr erős kézzel, és ezért váltott ki a szolgaság házából, Egyiptom királyának, a fáraónak kezéből.” (5Móz 7,6-8)

Szeretett Gyülekezet!

Egyre többet hallani az élménypedagógiáról, amelynek során nem lexikális tudás fejlesztésével, hanem élmények által szerez ismeretet az ember. Az élmény és a tanulás összefügg. Valahogy azt érzem (és bizonyosságom, hogy Istentől van ez az érzés), hogy a hittannal kapcsolatban is ez a megfelelő irány. A bibliaismeret önmagában kevés: élményre van szükség, valóságos érzésre, Isten valós tapasztalatára. De milyen élmény/érzés lehet az, amit nekünk át kellene adnunk? Közelebb jutunk a válaszhoz, ha fölteszem a kérdést: Milyen érzés kiválasztottnak lenni?

Nyilván rossz érzés, ha mondjuk szemétszedésre választanak ki. De milyen jó, ha az év végi jutalom kirándulás résztvevői közé választanak! Vagy valami olyan dologra, ami jó, és sokaknak nem adatik meg. Vagy valami fontos dolgot bíznak rád. De miért is választanak ki? Szemétszedésre biztosan azért, mert okot adtál rá. Jutalom kirándulásra pedig a jó tanulmányi eredményed miatt. Egy megbízatásra pedig alkalmasnak találnak. Tehát tettél érte valamit.

Én magam is tanulok, a hitoktató, a lelkész is halad egy úton (majdnem úgy, mint az orosztanárok régen, akik csak néhány leckével jártak a tanulók előtt). Minél többet ismerek meg Istenből, annál inkább megerősödik bennem, hogy a kiválasztottság érzését, drága ajándékát kell megismertetnünk. A szívre kell hatni az ész helyett. Mert keresztyénnek lenni másság, kiválasztottság, valami magasztosság, és ezt fontos érezni, érteni. Azért is jövünk át a gyülekezeti terembe a hittanórákon. Nem a katedra felé nézve ülünk, hanem körbe egy asztal körül, és közösséget alkotunk, a “tanár” a diákokkal. Hittanórán lenni valami más, mint a többin.

Kiválasztottak vagyunk arra, hogy Isten szent népe legyünk, maga a “szentség” szó is ezt jelenti. A hittanórák erről szólnak, és nem morális tanítást akarnak elsősorban adni. Az majd csak ebből következik, mert meglátszik az életünkön is az, hogy kiválasztottak vagyunk. Mert kiválasztottként más vagy beszédben és magatartásban, gondolkodásban.

Kiválasztottak vagyunk az örök életre! Azt hiszem, nincs más tantárgy, ahol ez lenne a mondanivaló.

De miért is választott ki Isten? Miért pont minket? Hát, nem a jóságunk miatt (ez látszik a hittanórákon is). Nem azért, mert megérdemeljük. Sőt, lehet, hogy épp a legalkalmatlanabbak vagyunk erre.

Választás közeleg: egy politikai választáson a szakértelem meg a lehetséges politikai következmények mérlegelése után választunk. Isten viszont nem mérlegel. Mert Ő SZERETETBŐL választ, nem képességek és méltóság alapján.

Két szó is szerepel az eredeti héberben: az egyiknél („Nem azért szeretett meg, és nem azért választott ki benneteket az Úr, mintha valamennyi népnél nagyobbak volnátok”) azt jelenti: kötődik, ragaszkodik.

Milyen csodálatos, hogy Isten ragaszkodik az emberhez! Ahhoz az emberhez, aki kiszakította magát az Ő karjai közül. Mit jelent a ragaszkodás? Szüleid ragaszkodnak hozzád: a végsőkig elmennek értetek. Ha beteg lennél, és szervátültetésre lenne szükséged, örömmel kés alá mennének. Mert ragaszkodnak ahhoz, hogy te életben maradj, akár életük árán is.

Isten így ragaszkodik az emberhez: a végsőkig elment, a legnagyobb mélységbe, a pokolba szállt le, amikor vállalta, hogy emberi testet ölt magára Krisztusban és sebezhetővé teszi önmagát, hogy bennünket megmentsen. Mert ragaszkodik ahhoz, hogy életben maradjunk.

A másik szó („hanem azért, mert szeret benneteket az Úr, és megtartja azt az esküt, amelyet atyáitoknak tett.”) azt jelenti: szerelmes, vágyakozik. Milyen furcsa, nem? Isten szerelmes az emberbe! Milyen az, aki szerelmes? Rózsaszínben látja a másikat. Csak a jót látja benne. Hát Ő is ilyen! Nem tulajdonít nekünk bűnt. Olyannak lát, mint Krisztust. Tökéletesnek és alkalmasnak.

Isten a szeretetén túl azért is választ ki bennünket, mert megtartja ígéretét. Ő megígérte, hogy lehetőséget ad az embernek visszatérnie Őhozzá. Ma az ígéret súlytalan fogalom. Hány beteljesületlen ígéretet tesznek politikusok, tanárok, szülők.

Az ígéret: elhatározása valaminek a megcselekvésére, amit azonban a körülmények vagy épp a szándék megváltozása semmissé tehet. Isten ígérete: biztos cselekvés, ami idővel biztosan megtörténik. Az örök élet nem illúzió! Már a miénk, mert Isten jövőre vonatkozó ígéretét már a mában is valóságként élem meg. Innen fakad a keresztyén öröm.

Kiválasztottnak lenni: megbízatás. Ez is egy érzés, a kiváltság érzése, hogy valami fontos dolgot (sőt, a legfontosabbat) kell elvégeznem: Isten szavát továbbadnom. Ránk bízta igéjét az Úr, ezért vagyunk hitoktatók, lelkészek.

De nemcsak ránk, hanem egész egyházára: mindenki kiválasztott! És ha nem él ezzel a kegyelemmel, hanem visszaél vele, nem adja tovább, ami rá van bízva, akkor nem maradhat fenn az egyház, nem lesz erkölcs, nem javul a világ, pusztul az egyház.

Ez a megbízatás nem csupán hitoktatói feladat. Ha ti, szülők, nagyszülők nem adjátok tovább, mi hiába dolgozunk. Döbbenetes élmény volt, amikor a Bibliahéten megkérdeztem a gyerekektől, hogy “ki tanított imádkozni; kitől hallottál először Istenről?”, és sokan azt válaszolták: “Tibor bácsitól.”.

Tudjátok, a hittan nem pótolja azt, amit nektek, szülőknek, nagyszülőknek kell átadni! Istentelen, diktatórikus rendszerek dőltek meg azért, mert eleget tettek a keresztyének ennek a megbízásnak.

Philip Yancey „Meghökkentő kegyelem” című könyvében lehet olvasni arról, amit ő maga személyesen átélt, amikor a széteső Szovjetunióban tett látogatást. 70 éve alatt nem sikerült eltörölni a keresztyén hitet, pedig mindent megtett a hatalom ennek érdekében. Tiltott volt a hitoktatás, hátrányosan megkülönböztették azokat, akik egyháztagok voltak. Az egyházat a templom falai közé szorították be…, már amelyik templomot nem rombolták le. Ugyanis minden 100 templomból 98-at megszüntettek. 380.000 papból csak 172 maradt. Mégis, amikor beköszöntött a rendszerváltás, a keresztyénség olyan újjáéledését tapasztalta Yancey, amire amerikaiként is csak irigykedve tudott tekinteni.

Tényleg hihetetlenül vallásosak, ezt 10 évvel ezelőtt személyesen tapasztaltam. A Vörös teret – ahol Lenin mauzóleuma is van – minden reggel egyházi énekek töltik be. Reggelente úgy sorakoznak az emberek a templomajtók előtt, mint nálunk a pékség előtt. Mielőtt munkába mennek, imádkoznak a templomban.

Hogyan lehetséges ez a túlélés, feltámadás? Úgy, hogy voltak egyszerű emberek, akik éltek a kiválasztottságukkal és eleget tettek a NAGY MEGBÍZÁSNAK! A hitüket újra szabadon és lelkesen gyakorló orosz emberek elmondták, hogy a hit dolgaira idős nagymamájuk, a „bábuska” tanította őket. Az egyházat porig romboló állam nem tulajdonított nagy jelentőséget ezeknek az idős asszonyoknak: söprögessenek csak nyugodtan, árulják a gyertyát, ragaszkodjanak a hagyományaikhoz, míg szép lassan ki nem halnak.

Csakhogy a bölcsőt is ezek az öreg kezek ringatták! És akik ma templomba járnak, mind elmondják, hogy valamikor a nagymama bölcső mellett elsuttogott történeteiből és énekeiből hallottak ezt-azt Istenről még kisgyermekként.

Érzed-e, hogy mekkora hatalom van ebben a megbízásban? És mekkora felelősség? Ma van hitoktatás, de nem biztos, hogy mindig lesz. És akár van, akár nincs, a család felelősségét, a keresztyén ember megbízatása nem váltható ki semmivel. Elsősorban ez a küldetésünk. Isten ránk bízta igéit. Éljünk ezzel a kiváltsággal, hogy ne legyen ítéletben részünk!