Jelenések könyve 22,13

“Én vagyok az Alfa és az Ómega, az első és az utolsó, a kezdet és a vég.”

Minél idősebb az ember, minél több évet tud maga mögött, annál gyorsabbnak is tűnik az idő rohanása. Mintha egy lejtőn száguldanánk egyre gyorsabban, amelynek végén ott vár az, amit egyikünk sem kíván, amitől mindenki fél. Az idő természete titokzatos. Múlása gyógyít, ha fájó emlékekről van szó. Megsebez, ha elszalasztott lehetőségekről beszélünk. Rossz érzéssel tölt el az idő múlása, ha a születésnapokon arra is gondolunk, hogy megint közelebb kerültünk az elkerülhetetlenhez. A nyomorúság idejének múlása azonban felszabadít bennünket.

Az idő hol rövid, hol pedig hosszú. Egy dalszöveg érdekes, de igaz módon ír erről: Tizenöt perc minden embernek jár, Tizenöt perc alatt kész egy új szupersztár, Tizenöt perc nagyon hosszú idő, Szerelmek múlnak el, változhat a jövő. Tizenöt perc néha nagyon kevés, Ha sorsod döntöd el vagy utad végére érsz. Tizenöt perc arra sosem elég, Hogy tornyot építs fel, de percek alatt leég.”

Ma leginkább úgy érezzük: az időből kevés van. Bár minden technikai találmányunk a háztartási gépektől a közlekedési eszközökig időt akar nekünk spórolni, az embereknek sosem volt annyira kevés idejük, mint ma. Versenyzünk az idővel, uralkodni akarunk rajta, be akarjuk osztani, kérünk belőle, míg másoknak nem adunk, de végül is úgyis ő győz, s bennünket a feledés homályával fog eltakarni. Az idő múlik, de mégis itt van, benne élünk, s egyszer csak mi már nem leszünk. Mi elmúlunk, de az idő halad tovább.

Térben és időben élünk, valahol, valameddig. A helyet még csak-csak meghatározhatjuk, de az idő fölött nincs hatalmunk. Az idő Isten kezében van. A teremtést az idő létrehozásával kezdte. Elválasztotta a világosságot a sötétségtől. És lett este és lett reggel első nap. (l.: 1Móz 1,4-5) Isten az idő fölött áll, sem eleje, sem vége nincs, de bennünket belehelyezett az időbe. Abba az időbe, amelynek múlása azóta lett fájdalmas, amióta a halálhoz visz közelebb. A bűneset óta. Fogyó éveink újból és újból ezt juttatják eszünkbe. Isten előre megmondta az embernek, hogy engedetlensége következménye lesz az, hogy az idő a halál felé fogja vinni. Melyikünk indulna el egy olyan úton, amely a szakadékba vezet? Az idő egy olyan út, amin önszántunkból nem járnánk, mert nem jó helyre vezet. De kénytelenek vagyunk ezen járni. Isten megváltó cselekedete, hogy Ő át akar helyezni téged egy másik útra, amelynek nem halál a vége, ahol nem kell az elmúlással dacolnod. Az idő közegéből egy másik közegben akar helyezni: saját magába!

A bűneset óta az ember csak az idő múlására fogékony, Isten állandó jelenlétére vak lett. Pedig az ugyanolyan valóság, mint az idő! Ő az alfa és az ómega, a kezdet és vég. Ha hitben élsz, Krisztusban élsz, akkor örökkévalóságban élsz. Az idő csak azt rettenti meg, a ráncok növekvő száma, az egyre több eltemetett barát, ismerős csak annak okoz gyógyíthatatlan bánatot, aki csak az időben él. Az idő átok alatt van, s ennek rabságából akar kiemelni Isten, hogy Krisztusban élhess! Így lehet megérteni Jézus szavait: „Én vagyok a feltámadás és az élet. Ha valaki hisz énbennem, ha meghal is él.”  (Jn 11,25) A halál a földi idő végpontja, de Krisztus fölötte áll ennek.

Hogyan élhetsz Krisztusban? Úgy, ha tudod: Ő a kezdete, az oka, az ősprincípiuma mindennek. Mielőtt megszülettél, már az Ő gondolata voltál. De Ő a végcélja mindennek. A te életednek is! Az Ő akaratából születtél azért, hogy az Ő akaratát teljesítsd. Erre kapod az időt is. Így kérheted te is a jövődre nézve: „Én nem kérek mást, csak elég időt, igazán érteni, követni Őt” S akkor Ő a célja az életednek. Ha nem Ő a cél, akkor marad a halál, mint életcél!

Ez az örökkévalóság útja. Mert csak akkor nem kell félnünk az idő múlásától, hiszen nekünk Isten végtelen időt adott, s ez tölt el bennünket ünneppel, amikor felvirradt az új év első hajnala, ahogy szintén egy dal mondja: “Hajnal szebb nem jön el
A végtelen itt van
Ring a karomban
Méla vágy ünnepel
Ahogy álmomban láttam
Nem csak kitaláltam”