Nem erővel, nem hatalommal

Szeretett Gyülekezet!

Négy hónapja Nehémiás könyvéből szól Isten Igéje vasárnaponként. Ma az utolsó részhez érkeztünk, ezért, hogy teljes legyen a kép, szükséges egy kis összegzés.

A babiloni fogság 70 éve után a Círus perzsa király politikájának köszönhetően a jeruzsálemi templom újjáépül, de a város falai még 80 évig romokban hevernek. Azért, mert az újjáépítési kísérletek sorra kudarcba fulladtak az ellenség tevékenységének köszönhetően. Falak nélkül viszont nem akart senki a védtelen Jeruzsálembe költözni. Nehémiás, a Babilóniában született héber tisztviselő lett végül is az, aki fölépítette a falakat 52 nap alatt. Ezalatt ellenségek nehezítették számára is az építkezést, de Isten segítségével befejezik a munkát. Ezután Nehémiás egy névjegyzék alapján összegyűjtötte azokat, akik beköltözhetnek a városba. Ezsdrás pap  felolvasta egy mega-istentiszteleten a Törvénykönyvet, a nép bűnvallást tartott. Megfogadták, sőt írásba adták 82 főember hitelesítő pecsétjével, hogy megtartják ezentúl Isten törvényét.

A könyv utolsó részei gyakorlatilag arról szólnak, hogy miképpen tartotta be (vagy inkább nem) ezt a megállapodást a nép. Mindjárt itt az első érdekes mozzanat: “A nép vezetői Jeruzsálemben telepedtek le. A nép többi részére pedig sorsot vetettek azért, hogy minden tíz ember közül egy Jeruzsálembe költözzék, és a szent városban lakjék, a többi kilenc pedig maradjon a maga városában. Mindazokat, akik önként vállalták, hogy Jeruzsálemben telepszenek le, áldotta a nép. A júdai tartomány főemberei Jeruzsálemben telepedtek le. De Júda városaiban lakott a maga birtokán, a maga városában Izráel többi része, a papok, a léviták, a templomszolgák és Salamon szolgáinak a leszármazottai.” (Neh 11,1-3)

Egy zempléni faluban nőttem föl, s a nagyvárosok, mint a közelben lévő Miskolc vagy a 200 km-re lévő Budapest, mindig izgalommal töltött el. Minden évben feljöttünk Pestre kirándulni, s fiatalabb koromban vágyam volt, hogy nagyvárosban élhessek.  Vonzott a városi élet. De nem csak rám jellemző ez. Az urbanizáció azt eredményezte, hogy tíz évvel ezelőtt már a világ lakosságának nagyobb része városokban élt. Mindenki a városokba igyekszik, mert fejlett az infrastruktúra, jobbak a megélhetési feltételek, nagyobb a kényelem.

A Kr.e. 5. századi Jeruzsálem esetében valami mást látunk. Az előzmények alapján arra számítanánk, hogy alig várják az emberek, hogy beköltözhessenek az újjáépült fővárosba. Ehelyett arról olvasunk, hogy sorsvetéssel nem azt kell kisorsolni, ki legyen a szerencsés, aki beköltözhet, hanem tízből ki legyen az az egy szerencsétlen, akinek be kell költöznie. Akik meg önként mennek, azokat áldják a többiek. Furcsa, kettős érzése van az embernek Nehémiás könyvének utolsó részeit olvasva. Ezért dolgozott és küzdött annyit? Egy sikertörténetre számítunk, de ahogy az lenni szokott a Bibliában, nem egészen emberi elvárás szerint alakulnak a dolgok. Isten által indíttatva Nehémiás véghez viszi ezt a nagy munkát. A nép vállalja a Törvény betartását. Aztán amikor oda kerül a sor, mintha visszakoznának. Ki kell sorsolni a beköltözőket. Olyan ez, mint amikor feladatot osztanak a munkahelyeden, aztán mindenki szeretne láthatatlanná válni. Hátha valaki más megcsinálja. És hogy megkönnyebbülsz, amikor a pluszmunkára valaki más jelentkezik önként!

Az Ige egy nagyon fontos mozzanatra világít rá: az önkéntességre. Mindaz, amit Nehémiás elvégzett, mindaz, amit a nép felismert Isten munkájából, nem kötelezi őket semmire. Nem külső kényszer az, ami megváltoztatja mostantól az életüket, hanem egy belső döntés. Mert Jeruzsálembe beköltözni nemcsak azt jelenti, hogy megváltozik a lakcím, hanem hogy az életük onnantól Isten szerint kell, hogy alakuljon. Akik önként vállalták a Jeruzsálembe költözést, tulajdonképpen ezt vállalták. Megtörténik a beköltözés, Nehémiásék pedig egy nagyszabású ünnepség keretében fölavatják a várfalat, a várost.  Ezután Nehémiás 12 évi helytartóság után visszamegy Babilóniába a király mellé. Ő elvégezte a feladatát, a küldetését. És elindulhat az élet Jeruzsálemben, végre Isten Törvénye szerint, az átkot kikerülve, új alapokra épülve. Vagy mégsem?

Nehémiás jó vezető, aki nemcsak felépít valamit, hanem meg akar győződni annak időtállóságáról. Nem olyan, mint az autószerelő, aki csak “kapugaranciát” vállal, s hogy a munkája által megjavított autó azon túl, hogy elhagyja a műhelyet, haza is érkezik-e, az már nem érdekli.  A templomépítésnél is van tervezői művezetés, ami azt jelenti, hogy a tervező építészmérnök rendszeresen kijár ellenőrizni, tanácsot adni, hogy a terveknek megfelelően épüljön fel a templom. Nehémiás is visszajön Jeruzsálembe (hogy mennyi idő után, azt nem tudjuk), és megdöbbentő dolgokat tapasztalt. Amit a múlt héten mondtam: azt a bizonyos megállapodást, amit oly nagy elánnal megfogadott a nép, pontról pontra megszegték.

Keverednek más népekkel. Olyannyira, hogy Tóbíjjával, a korábban az építkezést szabotálni akaró ammonitával rokonságba kerül Eljásíb pap, a templom gondnoka. Kipakoltat egy kamrát, amiben a szent dolgokat, az adományokat tárolták, hogy Tóbíjjá cuccaival be lehessen rendezni. Mekkora arcátlanság már ez, hogy aki oly sok akadályt gördített az építkezés elé, most éppen a jeruzsálemi templomgondnok kiváltságban részesíti! Nehémiás ezt meglátja, és kidobat mindent onnan, ami Tóbíjjáé. Aztán Nehémiás megtudja azt is, hogy nem adják meg a tizedet a lévitáknak, akik ezért a megélhetési gondok miatt elszöknek a városból a mezőkre. Nehémiás felelősségre vonja az elöljárókat: „Miért ilyen elhagyott az Isten háza?!” És intézkedik a rend helyreállítására. Mit lát még? A nyugalom napján szőlőt taposnak, gabonát hordanak, adnak-vesznek, kereskednek. Szintén intézkedéseket foganatosít: “Ezért felelősségre vontam a júdai nemeseket, és ezt mondtam nekik: Miért követtek el ilyen gonoszságot, és szentségtelenítitek meg a nyugalom napját?! Hiszen ugyanezt követték el őseitek, ezért hozta ránk és városunkra Istenünk ezt a sok bajt! Ti pedig még növelitek Isten haragját Izráel ellen azzal, hogy megszentségtelenítitek a nyugalom napját!” (Neh 13,17-18)

Nehémiás egyre elkeseredettebb küzdelmet vív azért, hogy amit felépített, amit elindított, az megmaradjon, az tovább épüljön, az az Isten dicsőségét szolgálja. Hogy mennyire elkeseredett, hadd olvassam fel: Ugyanabban az időben láttam olyan júdaiakat, akik asdódi, ammóni és móábi nőket vettek feleségül, és gyermekeik fele asdódi nyelven beszélt. Júdai nyelven már nem is tudtak, hanem valamelyik másik nép nyelvén beszéltek. Ezért veszekedtem velük, átkoztam őket, sőt egyeseket megvertem és megtépáztam. Majd megeskettem őket az Istenre, hogy nem adják leányaikat azoknak a fiaihoz, és nem veszik el azoknak a leányait sem fiaiknak, sem maguknak. Hiszen ugyanígy vétkezett Salamon, Izráel királya is! Pedig nem sok népnek volt olyan királya, mint ő: Isten szerette őt, és egész Izráel királyává tette, de még őt is vétekbe vitték az idegen asszonyok. Mégis azt kell rólatok hallanunk, hogy ilyen nagy gonoszságot követtek el?! Hűtlenek lettetek Istenünkhöz, mert idegen nőket vettetek feleségül! Eljásíb főpap fiának, Jójádának az egyik fia a hóróni Szanballat veje volt, ezért elkergettem őt magam mellől. Emlékezz rá, Istenem, hogy mennyire beszennyezték a papi tisztséget és a lévita papsággal kötött szövetséget! Így tisztítottam meg őket minden idegen dologtól. Megállapítottam a papok és a léviták tennivalóját, mindenkinek a maga munkáját, és azt, hogy meghatározott időben hozzák be a tűzifát meg az első termést. Tartsd emlékezetben, Istenem, mindezt az én javamra!” (Neh 13,23-31) És itt ér véget Nehémiás könyve. Ilyen befejezetlenül, ilyen kétségbeesett kiáltással Isten felé. Hol van már a nagy fogadalmi ünnep? A nép, úgy tűnik, ismét távolodik istentől, s visszatér a saját útjára.

Ha belegondolunk, eléggé nevetségesnek tűnik a hisztiző Nehémiás látványa, amikor már erővel próbálja az embereket rávenni Isten törvényének betartására. Nevetséges, de mégis szomorú. Nagy munka volt, Isten áldása volt vele mindvégig, de vajon volt értelme mindennek, ha ennyire ingatag lábakon áll a nép elhatározása? Valami hiányzott ahhoz, hogy működjön. „Nem hatalommal és nem erőszakkal, hanem az én lelkemmel!” (Zak 4,6) Pofonokkal és megtépázással nem lehetett követőket toborozni Istennek. A Szentlélek jelenléte nélkül meddő és bosszantó fáradozássá válik mindaz, amit az építésért teszünk. Az utolsó szalmaszál, amibe Nehémiás belekapaszkodik, az az Isten emlékezete: „Ezért emlékezz meg rólam, Istenem, és ne töröld ki könyvedből hűséges tetteimet, amelyeket Istenem házáért és az ottani teendőkért vittem véghez!” Milyen szomorú: már csak abban bízik, hogy ha már minden hiábavalónak tűnik, legalább Isten emlékezetében tartja ezt a rengeteg fáradozást.

Milyen sokszor érezheted te is ezt, kedves Testvérem! Amikor eredménytelennek, meddőnek érzed a munkádat, a fáradozásaidat; amikor hiába mondasz valamit a gyerekeidnek, soha nem úgy csinálják; amikor sehová sem tartónak érzed az életed; amikor azt érzed, hogy az imádságaidat is hiába mondod, mert Isten nem teljesítette. Hiábavaló még a hit is.

Nehémiás története mégsem kudarc. Mert rámutat arra, hogy mit tehet meg az ember, és mit is kell megtennie azért, hogy Isten egyházát építse. És világosan rámutat a korlátainkra is. Ne csüggedjünk hát el, ha nem a mi hatalmunkban lévő dolgokat nem tudjuk megtenni! Mi ilyenek vagyunk: hatalmunkba akarjuk tartani a dolgokat, urai akarunk lenni a helyzetnek, a körülöttünk lévő embereknek. Úgy beszéljenek, ahogy nekünk tetszik, az történjen, amit előre eltervezünk. De nem vagyunk istenek, s nem sok minden van a hatalmunkban, csak az, hogy a feladatunkat elvégezzük. De annak az eredménye már Isten kezében van.

A népnek Törvényt megtartani képtelen volta megváltásért kiált. Előre mutat Krisztusra. Az építés fáradtságos munkájának eredménytelensége pedig a Szentlélekért kiált. Nehémiás könyvének ószövetségi népe így készíti elő az Újszövetség megjelenését, ahol Krisztusban a megváltás, a kegyelem jelenik meg, s Aki Lelke által képessé tesz arra, amire ember rá nem vehet senkit. Erre a kettőre van neked is szükséged: megváltásra, mert képtelen vagy Isten törvénye szerint élni. És Szentlélekre, aki által mégiscsak képessé válsz rá.

Április 8-tól máig építkezésről szólt az Ige. Közben fölkerült a toronysüveg a templomunk tornyára, már félig a templom falai is állnak, új székeken ültök itt az istentiszteleten, gyarapodás látszik hétről hétre. És hétről hétre szól az Ige is, amely kegyelmet hirdet és hív. Hív arra, hogy töltsük meg, ami épül. A héten az adományba kapott székek pakolásánál mondtam azoknak, akik itt voltak segíteni, hogy a következő feladat az, hogy hozz magaddal annyi embert, hogy mindegyik széken üljenek. Hát vannak mér üres székek!

Építjük a templomot, építjük a gyülekezetet is. Lesznek-e, akik önként csatlakoznak? Mert nyilván erővel, megtépázással meg átkozódással nem lehet idekényszeríteni senkit. Nem mondom, hogy néha nem érzem úgy, mint Nehémiás. Lelkes konfirmandus csapatok válnak egy idő után teljesen közömbössé. Megfogadják, hogy Krisztus egyházának aktív tagjai lesznek, eleinte jönnek is, aztán eltűnnek vagy csak nehezen bírhatók rá bármire is a gyülekezet közelében. Ti, akik idejártok és hívogattok másokat, talán éppen a családból, és mégsem jönnek, hasonlóan érezhettek. Idejössz az istentiszteletre, és épp a házastársad vagy a gyermekeid, unokáid nem akarnak jönni. De nem kényszerítheted őket, mert a lelkek fölött nincs hatalmad. Van-e hát értelme az egésznek? Testvérek! Ha csak rajtunk múlna, akkor nincs. De hiszem, hogy amit Isten Lelke elindított, azt be is végzi. Nehémiást Isten Lelke indította, de amit ott eredménytelennek, s hiábavalónak tűnt, azt Krisztusban bevégezte. Benne hozta el a megváltást, s Lelke által az engedelmességet. És az építő feladata az imádság, ahogyan Nehémiás is minden tettét imádság előzte meg, s minden imádságát tettek követték. Imádság a Szentlélekért, hogy minél többeket tegyen tanítvánnyá, legyenek, akik jönnek önként, hogy elindulnak az úton, s ne érezzék úgy, hogy bizonytalanra vállalkoznak. És megteljen az a templom! Hiszem, hogy Ti, akik ma itt vagytok, nem érzitek úgy, hogy rossz döntést hoztatok, s bizonytalanra vállalkoztatok.

Ámen.