Prédikációk

Hittanévnyitó istentisztelet

“Mi tehát a zsidó előnye? Vagy mi a körülmetélés haszna? Minden szempontból sok! Elsősorban az, hogy Isten rájuk bízta igéit.”  (Róm 3,1)

“Hiszen te Istenednek, az Úrnak szent népe vagy. Téged választott ki Istened, az Úr valamennyi nép közül, amely a földön él, hogy az ő tulajdon népe légy. Nem azért szeretett meg, és nem azért választott ki benneteket az Úr, mintha valamennyi népnél nagyobbak volnátok – hiszen a legkisebbek vagytok valamennyi nép között –, hanem azért, mert szeret benneteket az Úr, és megtartja azt az esküt, amelyet atyáitoknak tett. Ezért hozott ki benneteket az Úr erős kézzel, és ezért váltott ki a szolgaság házából, Egyiptom királyának, a fáraónak kezéből.” (5Móz 7,6-8)

Szeretett Gyülekezet!

Egyre többet hallani az élménypedagógiáról, amelynek során nem lexikális tudás fejlesztésével, hanem élmények által szerez ismeretet az ember. Az élmény és a tanulás összefügg. Valahogy azt érzem (és bizonyosságom, hogy Istentől van ez az érzés), hogy a hittannal kapcsolatban is ez a megfelelő irány. A bibliaismeret önmagában kevés: élményre van szükség, valóságos érzésre, Isten valós tapasztalatára. De milyen élmény/érzés lehet az, amit nekünk át kellene adnunk? Közelebb jutunk a válaszhoz, ha fölteszem a kérdést: Milyen érzés kiválasztottnak lenni?

Nyilván rossz érzés, ha mondjuk szemétszedésre választanak ki. De milyen jó, ha az év végi jutalom kirándulás résztvevői közé választanak! Vagy valami olyan dologra, ami jó, és sokaknak nem adatik meg. Vagy valami fontos dolgot bíznak rád. De miért is választanak ki? Szemétszedésre biztosan azért, mert okot adtál rá. Jutalom kirándulásra pedig a jó tanulmányi eredményed miatt. Egy megbízatásra pedig alkalmasnak találnak. Tehát tettél érte valamit.

Én magam is tanulok, a hitoktató, a lelkész is halad egy úton (majdnem úgy, mint az orosztanárok régen, akik csak néhány leckével jártak a tanulók előtt). Minél többet ismerek meg Istenből, annál inkább megerősödik bennem, hogy a kiválasztottság érzését, drága ajándékát kell megismertetnünk. A szívre kell hatni az ész helyett. Mert keresztyénnek lenni másság, kiválasztottság, valami magasztosság, és ezt fontos érezni, érteni. Azért is jövünk át a gyülekezeti terembe a hittanórákon. Nem a katedra felé nézve ülünk, hanem körbe egy asztal körül, és közösséget alkotunk, a “tanár” a diákokkal. Hittanórán lenni valami más, mint a többin.

Kiválasztottak vagyunk arra, hogy Isten szent népe legyünk, maga a “szentség” szó is ezt jelenti. A hittanórák erről szólnak, és nem morális tanítást akarnak elsősorban adni. Az majd csak ebből következik, mert meglátszik az életünkön is az, hogy kiválasztottak vagyunk. Mert kiválasztottként más vagy beszédben és magatartásban, gondolkodásban.

Kiválasztottak vagyunk az örök életre! Azt hiszem, nincs más tantárgy, ahol ez lenne a mondanivaló.

De miért is választott ki Isten? Miért pont minket? Hát, nem a jóságunk miatt (ez látszik a hittanórákon is). Nem azért, mert megérdemeljük. Sőt, lehet, hogy épp a legalkalmatlanabbak vagyunk erre.

Választás közeleg: egy politikai választáson a szakértelem meg a lehetséges politikai következmények mérlegelése után választunk. Isten viszont nem mérlegel. Mert Ő SZERETETBŐL választ, nem képességek és méltóság alapján.

Két szó is szerepel az eredeti héberben: az egyiknél („Nem azért szeretett meg, és nem azért választott ki benneteket az Úr, mintha valamennyi népnél nagyobbak volnátok”) azt jelenti: kötődik, ragaszkodik.

Milyen csodálatos, hogy Isten ragaszkodik az emberhez! Ahhoz az emberhez, aki kiszakította magát az Ő karjai közül. Mit jelent a ragaszkodás? Szüleid ragaszkodnak hozzád: a végsőkig elmennek értetek. Ha beteg lennél, és szervátültetésre lenne szükséged, örömmel kés alá mennének. Mert ragaszkodnak ahhoz, hogy te életben maradj, akár életük árán is.

Isten így ragaszkodik az emberhez: a végsőkig elment, a legnagyobb mélységbe, a pokolba szállt le, amikor vállalta, hogy emberi testet ölt magára Krisztusban és sebezhetővé teszi önmagát, hogy bennünket megmentsen. Mert ragaszkodik ahhoz, hogy életben maradjunk.

A másik szó („hanem azért, mert szeret benneteket az Úr, és megtartja azt az esküt, amelyet atyáitoknak tett.”) azt jelenti: szerelmes, vágyakozik. Milyen furcsa, nem? Isten szerelmes az emberbe! Milyen az, aki szerelmes? Rózsaszínben látja a másikat. Csak a jót látja benne. Hát Ő is ilyen! Nem tulajdonít nekünk bűnt. Olyannak lát, mint Krisztust. Tökéletesnek és alkalmasnak.

Isten a szeretetén túl azért is választ ki bennünket, mert megtartja ígéretét. Ő megígérte, hogy lehetőséget ad az embernek visszatérnie Őhozzá. Ma az ígéret súlytalan fogalom. Hány beteljesületlen ígéretet tesznek politikusok, tanárok, szülők.

Az ígéret: elhatározása valaminek a megcselekvésére, amit azonban a körülmények vagy épp a szándék megváltozása semmissé tehet. Isten ígérete: biztos cselekvés, ami idővel biztosan megtörténik. Az örök élet nem illúzió! Már a miénk, mert Isten jövőre vonatkozó ígéretét már a mában is valóságként élem meg. Innen fakad a keresztyén öröm.

Kiválasztottnak lenni: megbízatás. Ez is egy érzés, a kiváltság érzése, hogy valami fontos dolgot (sőt, a legfontosabbat) kell elvégeznem: Isten szavát továbbadnom. Ránk bízta igéjét az Úr, ezért vagyunk hitoktatók, lelkészek.

De nemcsak ránk, hanem egész egyházára: mindenki kiválasztott! És ha nem él ezzel a kegyelemmel, hanem visszaél vele, nem adja tovább, ami rá van bízva, akkor nem maradhat fenn az egyház, nem lesz erkölcs, nem javul a világ, pusztul az egyház.

Ez a megbízatás nem csupán hitoktatói feladat. Ha ti, szülők, nagyszülők nem adjátok tovább, mi hiába dolgozunk. Döbbenetes élmény volt, amikor a Bibliahéten megkérdeztem a gyerekektől, hogy “ki tanított imádkozni; kitől hallottál először Istenről?”, és sokan azt válaszolták: “Tibor bácsitól.”.

Tudjátok, a hittan nem pótolja azt, amit nektek, szülőknek, nagyszülőknek kell átadni! Istentelen, diktatórikus rendszerek dőltek meg azért, mert eleget tettek a keresztyének ennek a megbízásnak.

Philip Yancey „Meghökkentő kegyelem” című könyvében lehet olvasni arról, amit ő maga személyesen átélt, amikor a széteső Szovjetunióban tett látogatást. 70 éve alatt nem sikerült eltörölni a keresztyén hitet, pedig mindent megtett a hatalom ennek érdekében. Tiltott volt a hitoktatás, hátrányosan megkülönböztették azokat, akik egyháztagok voltak. Az egyházat a templom falai közé szorították be…, már amelyik templomot nem rombolták le. Ugyanis minden 100 templomból 98-at megszüntettek. 380.000 papból csak 172 maradt. Mégis, amikor beköszöntött a rendszerváltás, a keresztyénség olyan újjáéledését tapasztalta Yancey, amire amerikaiként is csak irigykedve tudott tekinteni.

Tényleg hihetetlenül vallásosak, ezt 10 évvel ezelőtt személyesen tapasztaltam. A Vörös teret – ahol Lenin mauzóleuma is van – minden reggel egyházi énekek töltik be. Reggelente úgy sorakoznak az emberek a templomajtók előtt, mint nálunk a pékség előtt. Mielőtt munkába mennek, imádkoznak a templomban.

Hogyan lehetséges ez a túlélés, feltámadás? Úgy, hogy voltak egyszerű emberek, akik éltek a kiválasztottságukkal és eleget tettek a NAGY MEGBÍZÁSNAK! A hitüket újra szabadon és lelkesen gyakorló orosz emberek elmondták, hogy a hit dolgaira idős nagymamájuk, a „bábuska” tanította őket. Az egyházat porig romboló állam nem tulajdonított nagy jelentőséget ezeknek az idős asszonyoknak: söprögessenek csak nyugodtan, árulják a gyertyát, ragaszkodjanak a hagyományaikhoz, míg szép lassan ki nem halnak.

Csakhogy a bölcsőt is ezek az öreg kezek ringatták! És akik ma templomba járnak, mind elmondják, hogy valamikor a nagymama bölcső mellett elsuttogott történeteiből és énekeiből hallottak ezt-azt Istenről még kisgyermekként.

Érzed-e, hogy mekkora hatalom van ebben a megbízásban? És mekkora felelősség? Ma van hitoktatás, de nem biztos, hogy mindig lesz. És akár van, akár nincs, a család felelősségét, a keresztyén ember megbízatása nem váltható ki semmivel. Elsősorban ez a küldetésünk. Isten ránk bízta igéit. Éljünk ezzel a kiváltsággal, hogy ne legyen ítéletben részünk!

Legyen világosság!

Az ünnep pillanatai. Ez az adventi sorozatunk címe. Az idén nem mély mondanivalót keresünk, nem is az üdvtörténeti események komplex összefüggéseit vizsgáljuk, hanem egyszerűen csak szeretnénk megtalálni és átélni a pillanatot, amit az ünnep egyedüli módon kínál. És nemcsak karácsonykor, hanem már most is! Éppen ezért nem fogok nagy bölcsességeket és közhelyeket puffogtatni. Én úgy gondolom, mindannyian erre vágyunk. Sok mindent meg is teszünk ezért, de valahogy mégis elrohanunk az ünnep mellett. Nem azt találjuk benne, amit keresünk, hanem éppen koncentrált formában azt, ami elől menekülünk: rohanás, fáradtság, kapkodás, idegesség…, és az egész egy nagy kötelességgé, nyűggé válik. November eleje óta felspanolt lelkiállapottal érkezünk meg az ünnephez, és – nem túlzok – van, akinek már most elege van az egészből. Munkahelyi év végi őrültek házához csatlakozik a bevásárlólista okozta stressz, mert mintha a boltban töltött órákkal egyenes arányban a lista hosszúsága is növekedne…, ahelyett, hogy csökkenne.

Isten ünnepre hív, de nem ilyenre. Ő megnyugvást, békét akar adni. Leállást. …talán még a gyülekezetben sem több alkalom kéne ilyenkor, hanem kevesebb? Hát arra hívlak ma benneteket, hogy dőljetek hátra a székeken, és élvezzétek az ünnepet! Ma, itt. Aztán vigyétek magatokkal a szívetekben! Dőljetek hátra, s képzeletben, az ige segítségével legyetek tanúi a teremtésnek. Nyugodtan csukd is be a szemed, mikor olvasom majd. Mert, ha az ünnepet keressük, az ott van. Azzal kezdődik a történelem:

Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet. A föld még kietlen és puszta volt, a mélység fölött sötétség volt, de Isten Lelke lebegett a vizek fölött. Akkor ezt mondta Isten: Legyen világosság! És lett világosság. Látta Isten, hogy a világosság jó, elválasztotta tehát Isten a világosságot a sötétségtől. És elnevezte Isten a világosságot nappalnak, a sötétséget pedig éjszakának nevezte el. Így lett este, és lett reggel: első nap.”

Milyen magasztos és ünnepi pillanat, amikor ülsz egy színházban vagy egy koncertteremben, elsötétül a nézőtér, felgördül a függöny, kigyulladnak a fények, s kezdetét veszi valami olyan, aminek csak szemtanúja lehetsz, alkotója semmiképpen sem! …Érzed ezt a pillanatot?… Ezt ragadd meg, mert ez maga az ünnep! Isten a teremtés hajnalán ünnepet teremtett, s ebben az ünnepben alkotott meg minden mást. Igen, ez az! De hogyan élhetnénk át újra és újra? Ha meg tudjuk, mitől ünnepi ez a pillanat, akkor újból átélhetjük. Valami olyan jelenik meg, amitől ünnepivé válik ez a pillanat. És ez a valami: a VILÁGOSSÁG! Nem a fotonok megteremtéséről szól ez a történet, s nem luxokban mérhető az első megteremtett dolog mennyisége. Hisz’ csak a negyedik napon teremti meg Isten a fényforrásokat, az égitesteket. A világosság valami más: szimbólum, amely kifejezi Isten jelenlétének valós tapasztalatát. Isten Lelke lebeg a sötét mélység fölött, Ő ott volt akkor is, de a világosság már ennek a jelenlétnek a megtapasztalását jelenti.

A világosság a színtiszta jóság és tökéletesség, a szentség és tisztaság valóságát jeleníti meg. Ez járta át a világot azelőtt, mielőtt bármi más létrejöhetett volna. „Látta Isten, hogy a világosság jó.” A világosság maga az élet: Nélküle nem jöhet létre semmilyen élő. És később is Ő kell hozzá. „Legyen világosság!” – és e szóra (Isten első bibliai mondatára) a teremtést megelőző káosz sötétségét feloszlatja az isteni jelenlét vakító fehérsége. A káoszból rend lesz, mert Isten jelen van! Ahogyan az iskolai kísérletben a papírlapra szórt vasreszelék azonnal az erővonalak mentén rendeződik, ahogyan megjelenik alatta a mágnes. Ettől olyan ünnepi a pillanat. Az ünnepi lakás attól meghitt, hogy a hétköznapi káoszból rendbe rakjuk. Ha nem 1000 W-tal világítunk, hanem a sötétséget néhány gyertya fénye melegíti félhomállyá. A sötét térben lobogó gyertyafény ünnepet varázsol a lakásunkba. A teremtés sötét háttere előtt felragyog az isteni világosság, s ünnepet teremt az egész eljövendő világ számára. Amikor ünnepre vágysz, akkor oda vágysz te is, a kezdetekhez.

Érdekes, hogy mindig a múltba vágyunk. Mintha lenne ott valami, ami jobb, szebb! Gyerekkorunk karácsonyai szebbek voltak. A nagymama bejglije mindig sikerült, a hó mindig idejében érkezett és fehér volt a karácsony. Valami van a múltban, amire áhítozunk. Gyermek-pszichológusok elmondják, hogy a gyerekek első szabadkézi rajzai általában a Napot ábrázolják. Ami világosságot ad, de amit még nem is láttak, hisz’ nem tudnak belenézni.

A világosság emlékét és vágyát hordozzuk szívünkben gyermekkorunk óta. Szeretnéd, hogy a sötétségben világosság ragyogjon fel. És ebben a vágyban van a magyarázat is arra, hogy miért keressük még mindig az ünnepet, miért nem érezzük azt, miért vétjük el. Azért, mert sötét van. És hiába gyújtunk gyertyát, a szimbólumok nem idézik elő az általuk jelzett dolgok valóságát. A gyertyáktól nem lesz IGAZI VILÁGOSSÁG!

A sötét: a káosz, a bűn, a halál szimbóluma. A ’rossz’, a szentségtelen, a tisztátalanság valóságát jeleníti meg. A sötétség a fény hiánya. Azt nem kell megteremteni. A rossz a jónak nem ellentéte, hanem a hiánya. Ha nincs világosság, meghal az élet. Ha van világosság, de valami eltakarja azt, akkor is – lassan ugyan – de meghal az élet. Az ablakunkban lévő virágok elsárgultak és ledobták leveleiket, mert nem jön be elég fény az ablakon. Az előtte lévő tető beárnyékolja. És hiába világítunk bent lámpafénnyel.

Nem az-e a baj, hogy valami eltakarja előlünk is a világosságot? Hogy egy ilyen világossághiánytól (Istenhiánytól) haldokló sötét világban neonfénnyel, időzített LED-sorokkal, műanyag és eldobható dolgokkal, hitelkártyákkal akarjuk biztosítani a tökéletes ünnepet s pótolni az IGAZI VILÁGOSSÁGOT, azaz Isten jelenlétét? De marad a sötétség és a káosz, a sápadt félelem.

Mit vársz az ünneptől? Szeretnéd, hogy a sötétben: a bűneid, a gyászod, a betegségeid, a nélkülözésed sötétségében világosság ragyoghatna végre fel: kegyelem, vigasztalás, gyógyulás, megelégedettség, szentség?

A világosság élettér (ahogy a sötétség is). Aki sötétben él, az bizonytalanul botorkál; nem tudja, mekkora a tér, amiben él; tapogatja a tárgyakat, s az alapján próbálja elképzelni. Fél, mert nem tudja, mi veszi körül, mi vár rá a sarokban. És néha hasra is esik. A világ sötétségben él. Aki világosságban jár, az magabiztos. Látja, hogy hol van és mi veszi körül. Ha nem tapogatja meg a dolgokat, akkor is tudja, mi az. Nem fél, mert látja: nincs mitől. Nem esik el, mert látja a biztos utat. És látja önmagát is. De jó lenne, ha ez a világosság növekedhetne bennünk, körülöttünk! Erről szól ma az ige, hogy lehet így is látni a világot. Valóságosan. Édesapám mindig azt mondta: “Fiam, én tiszteletben tartom a hitedet, de én realista vagyok.” Kérdés, hogy mi a reális, azaz valóságos. A sötétben élő embernek egyetlen szín a valóságos: a fekete. A gyász, a fájdalom, a bizonytalanság, az ebből eredő feszültség.

Szeretnéd, ha végre a benned lévő káoszt (a zaklatottságot, a kapkodást, idegességet, aggódást, szorongást, félelemet) végre egy csapásra REND váltaná fel. Úgy, mint ott teremtésben. Szeretnél olyan ünnepet, ami megváltoztat végre, új teremtés lenni, végre világosságban járni és élni annyi sötétség után. Káoszból rend, gyilkosból szent legyen.

Ahogyan egyre több gyertya gyullad meg, úgy hirdeti, hogy Isten megismételte a teremtés pillanatát. Eljött az IGAZI VILÁGOSSÁG. A halál árnyéka földjén lakókra világosság ragyog. Nem kell sötétben (gyászban, fájdalomban, bűnben, betegségben) élni. Isten cselekvő szeretetének fényében láthatod végre az igazi valóságot, és önmagadat is. Mert amikor megérted, hogy Jézus miért született meg (azért, hogy odaadja magát a keresztre bűneink miatt), akkor MÁS FÉNYBEN fogod látni a világot. Amikor megérted, elhiszed, hogy a sötétség te miattad is van, és hogy Isten ennek ellenére világosságot, életet ad mégis. És ez már nem is karácsonyról szól…

Az ajándékokról lekaparjuk az árat, hogy ne lehessen látni, mennyibe került. Pedig, ha valaminek tudjuk az értékét, más fényben látjuk az ajándékozót is. Isten azt akarta, hogy tudjuk az értékét. Ezt hirdeti ez az asztal, amin itt vannak az úrvacsora jegyei! Ha ennek a fényében élsz tovább, egész más lesz az életed: ünneppé és ajándékká válik minden pillanat. Értékes lesz a világ, az élet, a másik ember és te magad is. És nem kell hozzátenned semmit, nem kell sok pénzt ráköltened!

Isten Lelke ma is itt lebeg fölöttünk, a sötétség fölött. Legyen világosság! Krisztusban újjáteremti a világot és téged. Engedd, hogy szerethessen téged. Tégy le minden tennivalót, hagyd az ünnepi előkészületeket, és vonulj el, légy csendben, add át magad Neki! A hitben járó ember így éli meg az ünnepet: épp ellenkezőleg. Nem rohan, hanem csendben van, s megéli az ünnep pillanatát. Úgy, ahogy egyébként mindenki szeretné. Éljük át ezt ma együtt!

 

Reményteljes emlékezést!

„Adjatok hálát az Úrnak, mert jó, mert örökké tart szeretete!” – hangzik a 107. zsoltár 1. verséből Isten igéje.

Hogyan is állunk meg egy temetőben? Elrendezzük a sírt, csöndben lehajtjuk a fejünket és emlékezünk. Felidézünk szép és kedves emlékeket, s néhány percre újból velünk vannak gondolatban azok, akiket el kellett már engednünk. Akiknek talán még egy-két ruhadarabja ott lapul a szekrényben; akiknek kedvenc tárgyaihoz azóta sem nyúlt senki; akiknek a helye az asztalnál üresen maradt; akik otthon egy fényképről néznek naponta vissza ránk, s ez a pillantásuk már megszokottá vált, de itt most mégis megelevenedik. Keserédes pillanatok ezek, mert csupán emlékké váltak azok, akiknek a hiánya még talán most is fáj. Az emlékezés pedig nem pótolja a fizikai létet, hanem időlegesen fájóbbá teszi annak hiányát.

A temetőben megállás egy fájdalmas visszatekintés… ha hit nélkül állunk meg. Mert megállhatunk hittel is, és akkor már mást fog jelenteni, mint emlékezést. Hálát fog jelenteni. „Adjatok hálát az Úrnak, mert jó, mert örökké tart szeretete!”  Talán már így nem hangzik olyan furcsán a temetőben hálára hívó mondat. Mert hálásak lehetünk azokért, akiket elkísértünk ide utolsó útjukra. Furcsa, de a halál kertjében az életért mondunk hálát, köszönetet Istennek, az élet Urának. Nem imádkozunk értük, hanem hálát adunk értük! J. K. Chesterton mondta: „Az ateista ember legrosszabb pillanata, amikor mélységes hálát érez, de nincs kinek köszönetet mondania.” Így áll meg az ember Isten nélkül a temetőben. A múltban fájdalom, a jelenben magány, a jövőben reménytelenség.

A temető kapu két létezés határán. Megállva visszatekinthetünk hálás szívvel, ugyanakkor előre tekinthetünk, a kapun túlra reménnyel. Ha valóban van hitünk és bizalmunk Istenben…

Olvasom Isten igéjét a 4Móz 13-ból

Abban a történetben, amiből felolvastam egy részletet, Isten választott népe ott áll az Ígéret Földje határán. A tejjel-mézzel folyó föld határán. Amiről megígérte Isten, hogy az övéké lesz, nekik adja mindenestül. Mózes, a nép vezetője kémeket küld, hogy kikémleljék az elfoglalandó területet. A kémek látják, hogy jó a föld, de azt is látják, hogy az ott lakók sokkal erősebbek náluk. Ezért, amikor 40 nap múlva visszatérnek, hitetlenül rossz hírét keltik a földnek, mondván: „Nem lehet az a miénk! Megemészt az bennünket! Hatalmasabb az ellenség, mint mi vagyunk.” Csak két ember nem gondolja így: Káléb és Józsué. A többiek visszatekintenek arra, hogy honnan jöttek el, s azon sajnálkoznak, az előttük lévő ígéretet meg nem tudják megragadni.

Ne ítélkezzünk fölöttük, mert ilyenek vagyunk! Isten ígérete annyira valószerűtlen, hogy keveseknek adatik meg a hit, amellyel meg tudják ragadni. Kevesen vagyunk, akiknek a temető reménység helye. Mert túl szép, hogy igaz legyen. És inkább a múlton sajnálkozunk. Mert Isten örök életet ígér, de amikor kijössz ide, akkor azt mondod: „Áh! Megemészti a halál az embert, nem jön onnan vissza senki! Önáltatás az egész. Hatalmasabb a halál nálunk!” Inkább elhazudjuk a halált, amíg lehet. A gyerekünknek meg azt mondjuk, hogy a nagypapa elutazott.

Hát igen, ha a halál nem lenne legyőzhetetlen és megmagyarázhatatlan, akkor szükségtelen lenne a hit. Ha a halál az ember számára legyőzhető lenne, akkor se hitre, se Istenre nem lenne szüksége. De mivel tényleg azt látjuk – mert minden sír erről tanúskodik itt – hogy a halállal szemben kevesek és tehetetlenek vagyunk, csak hittel és Istenben való bizalommal tudunk a kapun túl nem rémeket (vagy éppen semmit), hanem reményteljes jövőt látni. És hazugságok helyett az IGAZSÁGban bízni.

Jézus mondja: „Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higgyetek Istenben, és higgyetek énbennem! Az én Atyám házában sok hajlék van; ha nem így volna, vajon mondtam volna-e nektek, hogy elmegyek helyet készíteni a számotokra?”

A hitünk és a reményünk azon múlik, hogy mit felelünk erre a kérdésre. Úgy állunk, mint a kánaáni kémek többsége az Ígéret Földje határán, vagy pedig mint Káléb és Józsué? Ahogyan döntöttek, amiben bíztak vagy éppen, ahogy nem, az lett a sorsuk. Akik nem hitték el Isten ígéretét, azok nem is mehettek be arra a földre. 40 év pusztai vándorlásra ítélte Isten őket, amíg mind meghalt a hitetlen nemzedék, s csak ketten mehettek be: azok, akik elhitték az ígéretet, részesei lehettek annak beteljesülésének.

Ma itt ugyanez a két lehetőségünk van: nem hisszük el, amit Jézus mond, s akkor nem is lesz a miénk. Nem kötelező elhinni, amiről beszélek, de őszintén mondom: Nincs sajnálatra méltóbb a remény nélküli embernél! Vagy pedig elhisszük, amit Jézus mond, bízunk benne, s akkor miénk és szeretteinké annak beteljesülése. Ugye, jobb ezt az utóbbit választani, s örömmel, reménnyel járni a temetőt, tudva, hogy a halál bár hatalmas, de nem legyőzhetetlen?

Nagymamám mindig a temetőben beszélt a feltámadásról meg az örök életről. Végül is ott hallottam először erről a lehetőségről. Ma is itt a legelevenebb az evangélium. Egyszer keresztanyám megkérdezte, hogy milyen érzés egy temetést elvégezni, mennyire megterhelő. Én erre azt válaszoltam, hogy – értsd jól! – szeretek temetni. Nem annak örülök, hogy meghalnak emberek, hanem hogy ott és akkor hirdethetem a feltámadás örömhírét, ahol a legnagyobb szükség van rá!

Voltak a történelemnek olyan időszakai, ilyen volt a kommunizmus – amikor csak a temetéseken lehetett evangéliumot hallani. Mert ott a materialista vigasztalásra senki nem volt kíváncsi. Azt akarták hallani az emberek – még akkor is, ha elnyomni igyekeztek ezt a hitet – hogy volt, aki visszajött a halálból: az, aki az ígéretet adta: Jézus Krisztus. Ma is ez a vigasz, ez az örömhír! Imádkozzunk most Őhozzá!

(Elhangzott 2018. november 1-jén a monorierdei temetőben.)

“Kövess engem!”

Szeretett gyülekezet! Egy új, öt vasárnapon keresztül tartó témaprédikációs sorozatot kezdünk ma el. Nem egy bibliai könyvet veszünk végig, mint tettük ezt Nehémiással négy hónap vasárnapjain keresztül, hanem egy témát több könyv, több igehely alapján járunk körül. A téma a tanítványság. Nyilván nem közoktatási vagy szakipari képzési relációban fogunk erről beszélni, mert a tanítványság a mi esetünkben a Jézushoz való viszonyunk minőségét jelenti.

Ha azt mondjuk: „Van egy jó hírem meg egy rossz. Melyikkel kezdjem?”, általában a rosszat választják az emberek, mert jó rajta mielőbb túllenni. Ma mondhatnám én is ezt: az adott témakörön belül vannak jó és örömteli, de nehéz és nem vonzó témák. Melyikkel kezdjem? Nem adok választási lehetőséget. Az első téma ugyanis nem az, hogy milyen előnyökkel jár a tanítványság, meg nem is az abban kapott szabadság, hanem: Milyen lemondással jár Jézus követése? De ehhez először megnézzük, mit is jelent Jézust követni! Három ember példáját olvasom az evangéliumból:

“Amikor mentek az úton, valaki ezt mondta neki: Követlek, akárhova mégy. Jézus azonban így felelt: A rókáknak barlangjuk van, és az égi madaraknak fészkük, de az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania. Egy másikhoz pedig így szólt: Kövess engem! De ő ezt kérte: Uram, engedd meg, hogy előbb elmenjek, és eltemessem apámat! Jézus így válaszolt neki: Hadd temessék el a halottak a halottaikat, te pedig menj el, és hirdesd az Isten országát! Egy másik is ezt mondta: Követlek, Uram, de előbb engedd meg, hogy búcsút vegyek házam népétől! Jézus pedig így felelt: Aki az eke szarvára teszi a kezét, és hátratekint, nem alkalmas az Isten országára.” (Lk 9,57-62)

Máté evangéliumából tudjuk, hogy aki az első kijelentést tette óriási lelkesedéssel, az egy írástudó volt. Kora vallási vezetője, a társadalom értelmiségi rétegéhez tartozó, biztos egzisztenciával rendelkező, tekintélyes emberről van szó. Mit látott és mire számított? Jézust nagy sokaság kísérte Jeruzsálembe vezető útján. Sokan gondolták, hogy Jézus, mint az ígért Messiás, most zendülést fog kiváltani a fővárosban, átveszi a hatalmat, kiűzi az elnyomó rómaiakat. Ehhez látható tömegbázissal is rendelkezett. Ez az írástudó ehhez a bázishoz akart csatlakozni, hogy tanúja legyen a hatalomátvételnek, s részese a szabadságharc dicsőségnek. Nem is sejti, hogy Jézus épp ellenkező irányba halad: nem dicsőséget keresni, hanem a kereszten teljesen letenni. Nem hatalmat átadni megy, hanem arról teljesen lemondani addig, amíg elszenvedi a váltsághalált az emberiség bűneiért. Jézus lehűti a lelkesedését ennek az embernek, mert arról beszél neki, hogy aki Őt követi, annak másra kell számítania, mint amit ez az írástudó remélt. És itt beszél arról, hogy mit is jelent Őt követni: otthontalanságot jelent. A rókáknak barlangjuk van, az ég madarainak fészkük… Csak átutazók vagyunk e földön, nem ide rendezkedünk be, nem ide kötődünk szorosan. Erre az útra vállalkozik, aki Jézust követni akarja. Követni, és nem csak csatlakozni hozzá, mint ez az ember. Mert valóban a „csatlakozás” a jó szó. Az eredeti nyelvben itt szereplő görög szó nyelvtani alakja is ezt jelenti, nem pedig a követést.

Mi a különbség? Csatlakozás az, amikor egy futó mellé szegődsz és futsz utána vagy mellette…, egy ideig, amíg bírod, amíg tart a lelkesedés, az erő. Követés pedig az, ha vállalod azt a lemondó, önsanyargató életformát, az edzések fáradalmait, ami ahhoz kell, hogy végig fusd a pályát. Sorsközösséget jelent. Díjat a csatlakozással nem lehet elérni. Ez az írástudó nem volt tisztában azzal, hogy nem elég Jézushoz csatlakozni, hanem követni kell őt. Az eredeti nyelvben itt használt szó többet jelent, mint amit a magyar “követés” szó jelentése visszaadhatna. Azt jelenti ugyanis, hogy összetartozni valakivel egy ösvényen, úton. De ez az út nehéz, szenvedéssel teljes.

Te mit szeretnél? Jézust követni, összetartozni vele, vagy csak csatlakozni hozzá? Ha csak egy erkölcsi, morális példát látsz benne, akit utánozni akarsz; ha Ő számodra csak egy világnézet; ha csak egy vallás megalapítóját ismered fel Benne; ha e világi céljaidhoz akarod Őt segítségnek; ha csak időlegesen, heti egy-egy órát szánsz rá, akkor te csak csatlakozni szeretnél. Lehet, hogy nagy lelkesedéssel, de egy idő után feladva. Mert csalódni fogsz. Jézus követése sorsközösség azzal az Istennel, aki otthagyta mindenét és emberré lett. Jó, ha ezt előre tudod, mielőtt meghozod a döntésedet! Mennyei dicsőségből egy istállóba érkezett, hontalanságban élte életét. Azért, hogy az Édenből (Isten jelenlétéből) számkivetett embernek újra otthont adjon.  Tőled nem azt kéri, hogy hagyd el a házadat és legyél földönfutó. Hanem hogy ne érzed otthon benne magad, ne azonosulj vele.  Egyszer egy tévériportban megkérdeztek egy hajléktalant, aki már hosszú évek vagy talán évtizedek óta az utcán élt kartondobozokból épített kunyhókban, hogy miért nem élt az ingyen lakás lehetőségével, amit kínált neki egy szeretetszolgálat. Ő azt válaszolta, hogy már annyira megszokta a hajléktalanságot, hogy már nem is vágyik lakásba. Az emberek többsége is már annyira megszokta az Isten jelenlétéből valós számkivetettséget, hogy nem is vágyik vissza hozzá. Az otthontalan ember jól érzi magát ebben a kitaszított állapotban, s visszautasítja a lehetőséget, amit az Úr kínál: otthonra lelni Nála.

Wass Albert írja “Hontalanság hitvallása” c. verésben:

Hontalan vagyok, 
Mert vallom, hogy a gondolat szabad, 
Mert hazám ott van a Kárpátok alatt 
És népem a magyar. 
Hontalan vagyok, 
Mert hirdetem, hogy testvér minden ember, 
S hogy egymásra kell, leljen végre egyszer 
Mindenki, aki jót akar. 
Hontalan vagyok, 
Mert hiszek jóban , igazban, szépben. 
Minden vallásban és minden népben 
És Istenben, kié a diadal. 
Hontalan vagyok, 
De vallom rendületlenül, hogy Ő az út s az élet, 
És maradok ez úton, míg csak élek 
Töretlen hittel ember és magyar.  

Érzed, hogy ez a világ másról szól? Olyan illúzió ez az egész, amiről szól ez a vers. Mert soha nem érezhetjük a világban otthon magunkat. Sok pénzt költünk lakberendezésre, hogy otthonosabbak legyenek a lakásaink. Azt gondoljuk, hogy máshová költözve, drága pénzen berendezett lakásokban majd végre otthonra lelhetünk. De fölfedezzük, hogy ami az otthonhoz kell, azt nem lehet kapni az IKEA-ban. Jóakarat, testvériség, igazság, hit, szeretet. Ha tiszta szívből úgy érzed, hogy ezekre lenne szükség ahhoz, hogy otthon érezd magad, akkor követheted Jézust. Ha így érzed, hogy ez nincs meg és hontalan vagy, akkor jó helyen jársz, amikor ezt Jézus mellett, Őt követve akarod megtalálni! És mellette végre valóban otthonra lelsz. Én így tudom mindenhol otthon érezni magam, mert az otthonom ott van, ahol kapcsolatban lehetek Krisztussal. Nem házhoz és településhez kötődik az, hogy otthonra leljek, hanem Isten jelenlétéhez.

A másik embert Jézus szólítja meg: „Kövess engem!” Ennek a Jézus által megszólított embernek a reakciója olyan, mint általában lenni szokott: kifogást keres, hogy mi akadályozza meg Jézus követésében. Találékony az ember kifogások tekintetében, amellyel megnyugtatja magát, hogy ő ugyan menne, de nincs lehetősége rá. Ritka az, hogy direkt módon utasítják el az Úr hívó szavát. Tíz olyan ember közül, akik visszautasítják Jézus hívását, nyolc nem direkt módon teszi, hanem kifogások mögé bújik: nincs időm, lehetőségem, stb. Csak kettő az, aki kimondja: nem érdekel az egész és semmilyen vallásos dolog nem érdekel. A héten tanúja voltam egy érdekes beszélgetésnek az építkezésen, kedden. A tetőfedő jött délelőtt 10 óra körül, hogy föltegye a toronysüvegre a kúpcserepeket. Nyomkodta a kocsijában egy ideig a telefonját, majd kiszállva közölte: nem tudja megcsinálni a munkát, mert nincsenek kúpcserepek. A kőműves mutatta meg neki, hogy ott van, az udvar sarkában. Aztán az volt a kifogás, hogy nincs akasztóvas, ami kell, de erre a kőműves mondta, hogy arra emlékszik, hogy fönt van a torony tetején. “De nincs fa.” “Azt hozok a fatelepről, ha kell, itt van 5 percre.” – mondta a kőműves. “De csavar is kell!” – hangzott a következő kifogás. “Azt meg hozok a csavarboltól, itt van az is a közelben.” – jött a válasz. Miután elfogytak a kifogások, felkiáltott a bádogos: “Értsd meg, ember, hogy délután már máshol kell lennem!” A kifogás lényege, hogy valójában nem akarta megcsinálni a munkát. Ugyanígy vagyunk Jézus követésével is. Hihetetlen széles palettája van a kifogásainknak.

Itt egy példáját látjuk a kifogásnak, ami egyébként összefoglalja az összeset. „Engedd meg, hogy eltemessem apámat, osztozzam a családom gyászában, reménytelenségében, fájdalmában.” Mert lehet, hogy az Úr a családodban egyedüliként téged hívott el, s ha nem mész, akkor azt jelenti, hogy abban a reménytelen állapotban akarsz még maradni, ami a többieket is jellemzi. A gyászban csak sírni tudó, de a halál sötétjén túllátni képtelen állapotban. Érdemes azonban megfigyelni, hogy Jézus nem szektát alapít. Nem kirángat valakit a szerettei közül és fanatikussá teszi. Vannak ilyen szekták, amelyek megszakíttatják a családi kapcsolatot az úgynevezett hitetlenekkel. Az Ő követése nem földrajzi helyváltoztatást jelent: visszaküldi őt hozzájuk, hogy hirdesse az Isten országát. Hirdesse a vigasztalást, az ÉLETET, amely úr a halál felett, hirdesse, hogy Jézusban egészen közel jött hozzánk az Isten! Vigyen reményt a családjának, a szomszédainak. Mekkora szeretet ez, amellyel Jézus hívó szavát, vigasztalását ezen az egy emberen keresztül juttatja el sokakhoz! Mert neki nemcsak az az egy ember fontos, akit megszólított, hanem azok is, akik otthon maradtak. Lehet, hogy te is ezért vagy itt? Hogy vidd haza a hírt Isten országáról?

Persze, nehéz ez, hiszen sokaknak vannak vallásos előítéleteik a szeretteid között is, s nem minden alap nélkül. Ennek az embernek a családja is valószínűleg csak a farizeusok és írástudók dogmatikus és vallásos tanításán keresztül hallott az Úrról. A követelő és törvényt betartató Istent ismerték, nem pedig az elfogadó, kegyelmes Istent, akit Krisztus hirdetett. Ma is sokan csak a vallás által felállított torz képet látják Istenről. Nem úgy, ahogy Krisztus kijelentette. Az egyháznak éppen ezért nem vallást, hanem Krisztust kell hirdetni. Neked pedig, mint az egyház tagjának ez a feladatod, hogy Krisztust hirdesd a saját köreidben, a benne megjelent életet, szabadságot, lehetőséget. AZ EVANGÉLIUMOT.

A harmadik tanítványjelölt is – úgy tűnik – valamilyen kifogást keres. De itt nem egészen erről van szó. Itt is csak csatlakozásról beszélhetünk. A családtól való búcsúzásban a múlthoz való fájdalmas ragaszkodás ölt testet. Jézus egy példázatot mond: „Aki az eke szarvára teszi a kezét, és hátratekint, nem alkalmas az Isten országára.” A korabeli mezőgazdasági szántó-vető eszközök még nem rendelkeztek GPS alapú sorkövetővel, amelynek segítségével nyílegyenes sorokat lehetett szántani. Ezt csak úgy lehetett, ha a szántó-vető paraszt előre nézett. Jézust követni csak úgy lehet, ha az ember nem cipeli magával a múltját és nem is vágyik vissza. „ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának Krisztus Jézusban adott jutalmáért” (Fil 3,14) Nem vágyom vissza a régi kapcsolataimba, amik lehet, éppen a hitem miatt szűntek meg. Nem hordozom magammal régi, téves döntéseim miatti bűntudatomat. Nem vágyom vissza a régi életembe.

Mit kell hát tenned? Jézus ebben a példa, az egész tanítás kurrikuluma. Otthagyta otthonát, hontalanná lett, hogy az Élet üzenetét elhozza a reménytelenségbe, gyógyulást ebbe a beteg világba. Nem ragaszkodott a múltjához, hanem vállalta az utat, még ha a kereszthalálig vezetett is. Ezáltal biztosította az ÉLET-et. Érted már? Akarod-e tényleg követni Őt, s nemcsak csatlakozni hozzá? Akarsz-e Krisztusban élni, ebben megerősödni? Akarsz-e hontalanná válni a világban, hogy Benne olyan otthonra lelj, amire mindig is vágytál? Ha meghoztad ezt a döntést, akkor vidd most csöndes imádságban elé!

Nem erővel, nem hatalommal

Szeretett Gyülekezet!

Négy hónapja Nehémiás könyvéből szól Isten Igéje vasárnaponként. Ma az utolsó részhez érkeztünk, ezért, hogy teljes legyen a kép, szükséges egy kis összegzés.

A babiloni fogság 70 éve után a Círus perzsa király politikájának köszönhetően a jeruzsálemi templom újjáépül, de a város falai még 80 évig romokban hevernek. Azért, mert az újjáépítési kísérletek sorra kudarcba fulladtak az ellenség tevékenységének köszönhetően. Falak nélkül viszont nem akart senki a védtelen Jeruzsálembe költözni. Nehémiás, a Babilóniában született héber tisztviselő lett végül is az, aki fölépítette a falakat 52 nap alatt. Ezalatt ellenségek nehezítették számára is az építkezést, de Isten segítségével befejezik a munkát. Ezután Nehémiás egy névjegyzék alapján összegyűjtötte azokat, akik beköltözhetnek a városba. Ezsdrás pap  felolvasta egy mega-istentiszteleten a Törvénykönyvet, a nép bűnvallást tartott. Megfogadták, sőt írásba adták 82 főember hitelesítő pecsétjével, hogy megtartják ezentúl Isten törvényét.

A könyv utolsó részei gyakorlatilag arról szólnak, hogy miképpen tartotta be (vagy inkább nem) ezt a megállapodást a nép. Mindjárt itt az első érdekes mozzanat: “A nép vezetői Jeruzsálemben telepedtek le. A nép többi részére pedig sorsot vetettek azért, hogy minden tíz ember közül egy Jeruzsálembe költözzék, és a szent városban lakjék, a többi kilenc pedig maradjon a maga városában. Mindazokat, akik önként vállalták, hogy Jeruzsálemben telepszenek le, áldotta a nép. A júdai tartomány főemberei Jeruzsálemben telepedtek le. De Júda városaiban lakott a maga birtokán, a maga városában Izráel többi része, a papok, a léviták, a templomszolgák és Salamon szolgáinak a leszármazottai.” (Neh 11,1-3)

Egy zempléni faluban nőttem föl, s a nagyvárosok, mint a közelben lévő Miskolc vagy a 200 km-re lévő Budapest, mindig izgalommal töltött el. Minden évben feljöttünk Pestre kirándulni, s fiatalabb koromban vágyam volt, hogy nagyvárosban élhessek.  Vonzott a városi élet. De nem csak rám jellemző ez. Az urbanizáció azt eredményezte, hogy tíz évvel ezelőtt már a világ lakosságának nagyobb része városokban élt. Mindenki a városokba igyekszik, mert fejlett az infrastruktúra, jobbak a megélhetési feltételek, nagyobb a kényelem.

A Kr.e. 5. századi Jeruzsálem esetében valami mást látunk. Az előzmények alapján arra számítanánk, hogy alig várják az emberek, hogy beköltözhessenek az újjáépült fővárosba. Ehelyett arról olvasunk, hogy sorsvetéssel nem azt kell kisorsolni, ki legyen a szerencsés, aki beköltözhet, hanem tízből ki legyen az az egy szerencsétlen, akinek be kell költöznie. Akik meg önként mennek, azokat áldják a többiek. Furcsa, kettős érzése van az embernek Nehémiás könyvének utolsó részeit olvasva. Ezért dolgozott és küzdött annyit? Egy sikertörténetre számítunk, de ahogy az lenni szokott a Bibliában, nem egészen emberi elvárás szerint alakulnak a dolgok. Isten által indíttatva Nehémiás véghez viszi ezt a nagy munkát. A nép vállalja a Törvény betartását. Aztán amikor oda kerül a sor, mintha visszakoznának. Ki kell sorsolni a beköltözőket. Olyan ez, mint amikor feladatot osztanak a munkahelyeden, aztán mindenki szeretne láthatatlanná válni. Hátha valaki más megcsinálja. És hogy megkönnyebbülsz, amikor a pluszmunkára valaki más jelentkezik önként!

Az Ige egy nagyon fontos mozzanatra világít rá: az önkéntességre. Mindaz, amit Nehémiás elvégzett, mindaz, amit a nép felismert Isten munkájából, nem kötelezi őket semmire. Nem külső kényszer az, ami megváltoztatja mostantól az életüket, hanem egy belső döntés. Mert Jeruzsálembe beköltözni nemcsak azt jelenti, hogy megváltozik a lakcím, hanem hogy az életük onnantól Isten szerint kell, hogy alakuljon. Akik önként vállalták a Jeruzsálembe költözést, tulajdonképpen ezt vállalták. Megtörténik a beköltözés, Nehémiásék pedig egy nagyszabású ünnepség keretében fölavatják a várfalat, a várost.  Ezután Nehémiás 12 évi helytartóság után visszamegy Babilóniába a király mellé. Ő elvégezte a feladatát, a küldetését. És elindulhat az élet Jeruzsálemben, végre Isten Törvénye szerint, az átkot kikerülve, új alapokra épülve. Vagy mégsem?

Nehémiás jó vezető, aki nemcsak felépít valamit, hanem meg akar győződni annak időtállóságáról. Nem olyan, mint az autószerelő, aki csak “kapugaranciát” vállal, s hogy a munkája által megjavított autó azon túl, hogy elhagyja a műhelyet, haza is érkezik-e, az már nem érdekli.  A templomépítésnél is van tervezői művezetés, ami azt jelenti, hogy a tervező építészmérnök rendszeresen kijár ellenőrizni, tanácsot adni, hogy a terveknek megfelelően épüljön fel a templom. Nehémiás is visszajön Jeruzsálembe (hogy mennyi idő után, azt nem tudjuk), és megdöbbentő dolgokat tapasztalt. Amit a múlt héten mondtam: azt a bizonyos megállapodást, amit oly nagy elánnal megfogadott a nép, pontról pontra megszegték.

Keverednek más népekkel. Olyannyira, hogy Tóbíjjával, a korábban az építkezést szabotálni akaró ammonitával rokonságba kerül Eljásíb pap, a templom gondnoka. Kipakoltat egy kamrát, amiben a szent dolgokat, az adományokat tárolták, hogy Tóbíjjá cuccaival be lehessen rendezni. Mekkora arcátlanság már ez, hogy aki oly sok akadályt gördített az építkezés elé, most éppen a jeruzsálemi templomgondnok kiváltságban részesíti! Nehémiás ezt meglátja, és kidobat mindent onnan, ami Tóbíjjáé. Aztán Nehémiás megtudja azt is, hogy nem adják meg a tizedet a lévitáknak, akik ezért a megélhetési gondok miatt elszöknek a városból a mezőkre. Nehémiás felelősségre vonja az elöljárókat: „Miért ilyen elhagyott az Isten háza?!” És intézkedik a rend helyreállítására. Mit lát még? A nyugalom napján szőlőt taposnak, gabonát hordanak, adnak-vesznek, kereskednek. Szintén intézkedéseket foganatosít: “Ezért felelősségre vontam a júdai nemeseket, és ezt mondtam nekik: Miért követtek el ilyen gonoszságot, és szentségtelenítitek meg a nyugalom napját?! Hiszen ugyanezt követték el őseitek, ezért hozta ránk és városunkra Istenünk ezt a sok bajt! Ti pedig még növelitek Isten haragját Izráel ellen azzal, hogy megszentségtelenítitek a nyugalom napját!” (Neh 13,17-18)

Nehémiás egyre elkeseredettebb küzdelmet vív azért, hogy amit felépített, amit elindított, az megmaradjon, az tovább épüljön, az az Isten dicsőségét szolgálja. Hogy mennyire elkeseredett, hadd olvassam fel: Ugyanabban az időben láttam olyan júdaiakat, akik asdódi, ammóni és móábi nőket vettek feleségül, és gyermekeik fele asdódi nyelven beszélt. Júdai nyelven már nem is tudtak, hanem valamelyik másik nép nyelvén beszéltek. Ezért veszekedtem velük, átkoztam őket, sőt egyeseket megvertem és megtépáztam. Majd megeskettem őket az Istenre, hogy nem adják leányaikat azoknak a fiaihoz, és nem veszik el azoknak a leányait sem fiaiknak, sem maguknak. Hiszen ugyanígy vétkezett Salamon, Izráel királya is! Pedig nem sok népnek volt olyan királya, mint ő: Isten szerette őt, és egész Izráel királyává tette, de még őt is vétekbe vitték az idegen asszonyok. Mégis azt kell rólatok hallanunk, hogy ilyen nagy gonoszságot követtek el?! Hűtlenek lettetek Istenünkhöz, mert idegen nőket vettetek feleségül! Eljásíb főpap fiának, Jójádának az egyik fia a hóróni Szanballat veje volt, ezért elkergettem őt magam mellől. Emlékezz rá, Istenem, hogy mennyire beszennyezték a papi tisztséget és a lévita papsággal kötött szövetséget! Így tisztítottam meg őket minden idegen dologtól. Megállapítottam a papok és a léviták tennivalóját, mindenkinek a maga munkáját, és azt, hogy meghatározott időben hozzák be a tűzifát meg az első termést. Tartsd emlékezetben, Istenem, mindezt az én javamra!” (Neh 13,23-31) És itt ér véget Nehémiás könyve. Ilyen befejezetlenül, ilyen kétségbeesett kiáltással Isten felé. Hol van már a nagy fogadalmi ünnep? A nép, úgy tűnik, ismét távolodik istentől, s visszatér a saját útjára.

Ha belegondolunk, eléggé nevetségesnek tűnik a hisztiző Nehémiás látványa, amikor már erővel próbálja az embereket rávenni Isten törvényének betartására. Nevetséges, de mégis szomorú. Nagy munka volt, Isten áldása volt vele mindvégig, de vajon volt értelme mindennek, ha ennyire ingatag lábakon áll a nép elhatározása? Valami hiányzott ahhoz, hogy működjön. „Nem hatalommal és nem erőszakkal, hanem az én lelkemmel!” (Zak 4,6) Pofonokkal és megtépázással nem lehetett követőket toborozni Istennek. A Szentlélek jelenléte nélkül meddő és bosszantó fáradozássá válik mindaz, amit az építésért teszünk. Az utolsó szalmaszál, amibe Nehémiás belekapaszkodik, az az Isten emlékezete: „Ezért emlékezz meg rólam, Istenem, és ne töröld ki könyvedből hűséges tetteimet, amelyeket Istenem házáért és az ottani teendőkért vittem véghez!” Milyen szomorú: már csak abban bízik, hogy ha már minden hiábavalónak tűnik, legalább Isten emlékezetében tartja ezt a rengeteg fáradozást.

Milyen sokszor érezheted te is ezt, kedves Testvérem! Amikor eredménytelennek, meddőnek érzed a munkádat, a fáradozásaidat; amikor hiába mondasz valamit a gyerekeidnek, soha nem úgy csinálják; amikor sehová sem tartónak érzed az életed; amikor azt érzed, hogy az imádságaidat is hiába mondod, mert Isten nem teljesítette. Hiábavaló még a hit is.

Nehémiás története mégsem kudarc. Mert rámutat arra, hogy mit tehet meg az ember, és mit is kell megtennie azért, hogy Isten egyházát építse. És világosan rámutat a korlátainkra is. Ne csüggedjünk hát el, ha nem a mi hatalmunkban lévő dolgokat nem tudjuk megtenni! Mi ilyenek vagyunk: hatalmunkba akarjuk tartani a dolgokat, urai akarunk lenni a helyzetnek, a körülöttünk lévő embereknek. Úgy beszéljenek, ahogy nekünk tetszik, az történjen, amit előre eltervezünk. De nem vagyunk istenek, s nem sok minden van a hatalmunkban, csak az, hogy a feladatunkat elvégezzük. De annak az eredménye már Isten kezében van.

A népnek Törvényt megtartani képtelen volta megváltásért kiált. Előre mutat Krisztusra. Az építés fáradtságos munkájának eredménytelensége pedig a Szentlélekért kiált. Nehémiás könyvének ószövetségi népe így készíti elő az Újszövetség megjelenését, ahol Krisztusban a megváltás, a kegyelem jelenik meg, s Aki Lelke által képessé tesz arra, amire ember rá nem vehet senkit. Erre a kettőre van neked is szükséged: megváltásra, mert képtelen vagy Isten törvénye szerint élni. És Szentlélekre, aki által mégiscsak képessé válsz rá.

Április 8-tól máig építkezésről szólt az Ige. Közben fölkerült a toronysüveg a templomunk tornyára, már félig a templom falai is állnak, új székeken ültök itt az istentiszteleten, gyarapodás látszik hétről hétre. És hétről hétre szól az Ige is, amely kegyelmet hirdet és hív. Hív arra, hogy töltsük meg, ami épül. A héten az adományba kapott székek pakolásánál mondtam azoknak, akik itt voltak segíteni, hogy a következő feladat az, hogy hozz magaddal annyi embert, hogy mindegyik széken üljenek. Hát vannak mér üres székek!

Építjük a templomot, építjük a gyülekezetet is. Lesznek-e, akik önként csatlakoznak? Mert nyilván erővel, megtépázással meg átkozódással nem lehet idekényszeríteni senkit. Nem mondom, hogy néha nem érzem úgy, mint Nehémiás. Lelkes konfirmandus csapatok válnak egy idő után teljesen közömbössé. Megfogadják, hogy Krisztus egyházának aktív tagjai lesznek, eleinte jönnek is, aztán eltűnnek vagy csak nehezen bírhatók rá bármire is a gyülekezet közelében. Ti, akik idejártok és hívogattok másokat, talán éppen a családból, és mégsem jönnek, hasonlóan érezhettek. Idejössz az istentiszteletre, és épp a házastársad vagy a gyermekeid, unokáid nem akarnak jönni. De nem kényszerítheted őket, mert a lelkek fölött nincs hatalmad. Van-e hát értelme az egésznek? Testvérek! Ha csak rajtunk múlna, akkor nincs. De hiszem, hogy amit Isten Lelke elindított, azt be is végzi. Nehémiást Isten Lelke indította, de amit ott eredménytelennek, s hiábavalónak tűnt, azt Krisztusban bevégezte. Benne hozta el a megváltást, s Lelke által az engedelmességet. És az építő feladata az imádság, ahogyan Nehémiás is minden tettét imádság előzte meg, s minden imádságát tettek követték. Imádság a Szentlélekért, hogy minél többeket tegyen tanítvánnyá, legyenek, akik jönnek önként, hogy elindulnak az úton, s ne érezzék úgy, hogy bizonytalanra vállalkoznak. És megteljen az a templom! Hiszem, hogy Ti, akik ma itt vagytok, nem érzitek úgy, hogy rossz döntést hoztatok, s bizonytalanra vállalkoztatok.

Ámen.