Prédikációk

Legyen világosság!

Az ünnep pillanatai. Ez az adventi sorozatunk címe. Az idén nem mély mondanivalót keresünk, nem is az üdvtörténeti események komplex összefüggéseit vizsgáljuk, hanem egyszerűen csak szeretnénk megtalálni és átélni a pillanatot, amit az ünnep egyedüli módon kínál. És nemcsak karácsonykor, hanem már most is! Éppen ezért nem fogok nagy bölcsességeket és közhelyeket puffogtatni. Én úgy gondolom, mindannyian erre vágyunk. Sok mindent meg is teszünk ezért, de valahogy mégis elrohanunk az ünnep mellett. Nem azt találjuk benne, amit keresünk, hanem éppen koncentrált formában azt, ami elől menekülünk: rohanás, fáradtság, kapkodás, idegesség…, és az egész egy nagy kötelességgé, nyűggé válik. November eleje óta felspanolt lelkiállapottal érkezünk meg az ünnephez, és – nem túlzok – van, akinek már most elege van az egészből. Munkahelyi év végi őrültek házához csatlakozik a bevásárlólista okozta stressz, mert mintha a boltban töltött órákkal egyenes arányban a lista hosszúsága is növekedne…, ahelyett, hogy csökkenne.

Isten ünnepre hív, de nem ilyenre. Ő megnyugvást, békét akar adni. Leállást. …talán még a gyülekezetben sem több alkalom kéne ilyenkor, hanem kevesebb? Hát arra hívlak ma benneteket, hogy dőljetek hátra a székeken, és élvezzétek az ünnepet! Ma, itt. Aztán vigyétek magatokkal a szívetekben! Dőljetek hátra, s képzeletben, az ige segítségével legyetek tanúi a teremtésnek. Nyugodtan csukd is be a szemed, mikor olvasom majd. Mert, ha az ünnepet keressük, az ott van. Azzal kezdődik a történelem:

Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet. A föld még kietlen és puszta volt, a mélység fölött sötétség volt, de Isten Lelke lebegett a vizek fölött. Akkor ezt mondta Isten: Legyen világosság! És lett világosság. Látta Isten, hogy a világosság jó, elválasztotta tehát Isten a világosságot a sötétségtől. És elnevezte Isten a világosságot nappalnak, a sötétséget pedig éjszakának nevezte el. Így lett este, és lett reggel: első nap.”

Milyen magasztos és ünnepi pillanat, amikor ülsz egy színházban vagy egy koncertteremben, elsötétül a nézőtér, felgördül a függöny, kigyulladnak a fények, s kezdetét veszi valami olyan, aminek csak szemtanúja lehetsz, alkotója semmiképpen sem! …Érzed ezt a pillanatot?… Ezt ragadd meg, mert ez maga az ünnep! Isten a teremtés hajnalán ünnepet teremtett, s ebben az ünnepben alkotott meg minden mást. Igen, ez az! De hogyan élhetnénk át újra és újra? Ha meg tudjuk, mitől ünnepi ez a pillanat, akkor újból átélhetjük. Valami olyan jelenik meg, amitől ünnepivé válik ez a pillanat. És ez a valami: a VILÁGOSSÁG! Nem a fotonok megteremtéséről szól ez a történet, s nem luxokban mérhető az első megteremtett dolog mennyisége. Hisz’ csak a negyedik napon teremti meg Isten a fényforrásokat, az égitesteket. A világosság valami más: szimbólum, amely kifejezi Isten jelenlétének valós tapasztalatát. Isten Lelke lebeg a sötét mélység fölött, Ő ott volt akkor is, de a világosság már ennek a jelenlétnek a megtapasztalását jelenti.

A világosság a színtiszta jóság és tökéletesség, a szentség és tisztaság valóságát jeleníti meg. Ez járta át a világot azelőtt, mielőtt bármi más létrejöhetett volna. „Látta Isten, hogy a világosság jó.” A világosság maga az élet: Nélküle nem jöhet létre semmilyen élő. És később is Ő kell hozzá. „Legyen világosság!” – és e szóra (Isten első bibliai mondatára) a teremtést megelőző káosz sötétségét feloszlatja az isteni jelenlét vakító fehérsége. A káoszból rend lesz, mert Isten jelen van! Ahogyan az iskolai kísérletben a papírlapra szórt vasreszelék azonnal az erővonalak mentén rendeződik, ahogyan megjelenik alatta a mágnes. Ettől olyan ünnepi a pillanat. Az ünnepi lakás attól meghitt, hogy a hétköznapi káoszból rendbe rakjuk. Ha nem 1000 W-tal világítunk, hanem a sötétséget néhány gyertya fénye melegíti félhomállyá. A sötét térben lobogó gyertyafény ünnepet varázsol a lakásunkba. A teremtés sötét háttere előtt felragyog az isteni világosság, s ünnepet teremt az egész eljövendő világ számára. Amikor ünnepre vágysz, akkor oda vágysz te is, a kezdetekhez.

Érdekes, hogy mindig a múltba vágyunk. Mintha lenne ott valami, ami jobb, szebb! Gyerekkorunk karácsonyai szebbek voltak. A nagymama bejglije mindig sikerült, a hó mindig idejében érkezett és fehér volt a karácsony. Valami van a múltban, amire áhítozunk. Gyermek-pszichológusok elmondják, hogy a gyerekek első szabadkézi rajzai általában a Napot ábrázolják. Ami világosságot ad, de amit még nem is láttak, hisz’ nem tudnak belenézni.

A világosság emlékét és vágyát hordozzuk szívünkben gyermekkorunk óta. Szeretnéd, hogy a sötétségben világosság ragyogjon fel. És ebben a vágyban van a magyarázat is arra, hogy miért keressük még mindig az ünnepet, miért nem érezzük azt, miért vétjük el. Azért, mert sötét van. És hiába gyújtunk gyertyát, a szimbólumok nem idézik elő az általuk jelzett dolgok valóságát. A gyertyáktól nem lesz IGAZI VILÁGOSSÁG!

A sötét: a káosz, a bűn, a halál szimbóluma. A ’rossz’, a szentségtelen, a tisztátalanság valóságát jeleníti meg. A sötétség a fény hiánya. Azt nem kell megteremteni. A rossz a jónak nem ellentéte, hanem a hiánya. Ha nincs világosság, meghal az élet. Ha van világosság, de valami eltakarja azt, akkor is – lassan ugyan – de meghal az élet. Az ablakunkban lévő virágok elsárgultak és ledobták leveleiket, mert nem jön be elég fény az ablakon. Az előtte lévő tető beárnyékolja. És hiába világítunk bent lámpafénnyel.

Nem az-e a baj, hogy valami eltakarja előlünk is a világosságot? Hogy egy ilyen világossághiánytól (Istenhiánytól) haldokló sötét világban neonfénnyel, időzített LED-sorokkal, műanyag és eldobható dolgokkal, hitelkártyákkal akarjuk biztosítani a tökéletes ünnepet s pótolni az IGAZI VILÁGOSSÁGOT, azaz Isten jelenlétét? De marad a sötétség és a káosz, a sápadt félelem.

Mit vársz az ünneptől? Szeretnéd, hogy a sötétben: a bűneid, a gyászod, a betegségeid, a nélkülözésed sötétségében világosság ragyoghatna végre fel: kegyelem, vigasztalás, gyógyulás, megelégedettség, szentség?

A világosság élettér (ahogy a sötétség is). Aki sötétben él, az bizonytalanul botorkál; nem tudja, mekkora a tér, amiben él; tapogatja a tárgyakat, s az alapján próbálja elképzelni. Fél, mert nem tudja, mi veszi körül, mi vár rá a sarokban. És néha hasra is esik. A világ sötétségben él. Aki világosságban jár, az magabiztos. Látja, hogy hol van és mi veszi körül. Ha nem tapogatja meg a dolgokat, akkor is tudja, mi az. Nem fél, mert látja: nincs mitől. Nem esik el, mert látja a biztos utat. És látja önmagát is. De jó lenne, ha ez a világosság növekedhetne bennünk, körülöttünk! Erről szól ma az ige, hogy lehet így is látni a világot. Valóságosan. Édesapám mindig azt mondta: “Fiam, én tiszteletben tartom a hitedet, de én realista vagyok.” Kérdés, hogy mi a reális, azaz valóságos. A sötétben élő embernek egyetlen szín a valóságos: a fekete. A gyász, a fájdalom, a bizonytalanság, az ebből eredő feszültség.

Szeretnéd, ha végre a benned lévő káoszt (a zaklatottságot, a kapkodást, idegességet, aggódást, szorongást, félelemet) végre egy csapásra REND váltaná fel. Úgy, mint ott teremtésben. Szeretnél olyan ünnepet, ami megváltoztat végre, új teremtés lenni, végre világosságban járni és élni annyi sötétség után. Káoszból rend, gyilkosból szent legyen.

Ahogyan egyre több gyertya gyullad meg, úgy hirdeti, hogy Isten megismételte a teremtés pillanatát. Eljött az IGAZI VILÁGOSSÁG. A halál árnyéka földjén lakókra világosság ragyog. Nem kell sötétben (gyászban, fájdalomban, bűnben, betegségben) élni. Isten cselekvő szeretetének fényében láthatod végre az igazi valóságot, és önmagadat is. Mert amikor megérted, hogy Jézus miért született meg (azért, hogy odaadja magát a keresztre bűneink miatt), akkor MÁS FÉNYBEN fogod látni a világot. Amikor megérted, elhiszed, hogy a sötétség te miattad is van, és hogy Isten ennek ellenére világosságot, életet ad mégis. És ez már nem is karácsonyról szól…

Az ajándékokról lekaparjuk az árat, hogy ne lehessen látni, mennyibe került. Pedig, ha valaminek tudjuk az értékét, más fényben látjuk az ajándékozót is. Isten azt akarta, hogy tudjuk az értékét. Ezt hirdeti ez az asztal, amin itt vannak az úrvacsora jegyei! Ha ennek a fényében élsz tovább, egész más lesz az életed: ünneppé és ajándékká válik minden pillanat. Értékes lesz a világ, az élet, a másik ember és te magad is. És nem kell hozzátenned semmit, nem kell sok pénzt ráköltened!

Isten Lelke ma is itt lebeg fölöttünk, a sötétség fölött. Legyen világosság! Krisztusban újjáteremti a világot és téged. Engedd, hogy szerethessen téged. Tégy le minden tennivalót, hagyd az ünnepi előkészületeket, és vonulj el, légy csendben, add át magad Neki! A hitben járó ember így éli meg az ünnepet: épp ellenkezőleg. Nem rohan, hanem csendben van, s megéli az ünnep pillanatát. Úgy, ahogy egyébként mindenki szeretné. Éljük át ezt ma együtt!

 

Reményteljes emlékezést!

„Adjatok hálát az Úrnak, mert jó, mert örökké tart szeretete!” – hangzik a 107. zsoltár 1. verséből Isten igéje.

Hogyan is állunk meg egy temetőben? Elrendezzük a sírt, csöndben lehajtjuk a fejünket és emlékezünk. Felidézünk szép és kedves emlékeket, s néhány percre újból velünk vannak gondolatban azok, akiket el kellett már engednünk. Akiknek talán még egy-két ruhadarabja ott lapul a szekrényben; akiknek kedvenc tárgyaihoz azóta sem nyúlt senki; akiknek a helye az asztalnál üresen maradt; akik otthon egy fényképről néznek naponta vissza ránk, s ez a pillantásuk már megszokottá vált, de itt most mégis megelevenedik. Keserédes pillanatok ezek, mert csupán emlékké váltak azok, akiknek a hiánya még talán most is fáj. Az emlékezés pedig nem pótolja a fizikai létet, hanem időlegesen fájóbbá teszi annak hiányát.

A temetőben megállás egy fájdalmas visszatekintés… ha hit nélkül állunk meg. Mert megállhatunk hittel is, és akkor már mást fog jelenteni, mint emlékezést. Hálát fog jelenteni. „Adjatok hálát az Úrnak, mert jó, mert örökké tart szeretete!”  Talán már így nem hangzik olyan furcsán a temetőben hálára hívó mondat. Mert hálásak lehetünk azokért, akiket elkísértünk ide utolsó útjukra. Furcsa, de a halál kertjében az életért mondunk hálát, köszönetet Istennek, az élet Urának. Nem imádkozunk értük, hanem hálát adunk értük! J. K. Chesterton mondta: „Az ateista ember legrosszabb pillanata, amikor mélységes hálát érez, de nincs kinek köszönetet mondania.” Így áll meg az ember Isten nélkül a temetőben. A múltban fájdalom, a jelenben magány, a jövőben reménytelenség.

A temető kapu két létezés határán. Megállva visszatekinthetünk hálás szívvel, ugyanakkor előre tekinthetünk, a kapun túlra reménnyel. Ha valóban van hitünk és bizalmunk Istenben…

Olvasom Isten igéjét a 4Móz 13-ból

Abban a történetben, amiből felolvastam egy részletet, Isten választott népe ott áll az Ígéret Földje határán. A tejjel-mézzel folyó föld határán. Amiről megígérte Isten, hogy az övéké lesz, nekik adja mindenestül. Mózes, a nép vezetője kémeket küld, hogy kikémleljék az elfoglalandó területet. A kémek látják, hogy jó a föld, de azt is látják, hogy az ott lakók sokkal erősebbek náluk. Ezért, amikor 40 nap múlva visszatérnek, hitetlenül rossz hírét keltik a földnek, mondván: „Nem lehet az a miénk! Megemészt az bennünket! Hatalmasabb az ellenség, mint mi vagyunk.” Csak két ember nem gondolja így: Káléb és Józsué. A többiek visszatekintenek arra, hogy honnan jöttek el, s azon sajnálkoznak, az előttük lévő ígéretet meg nem tudják megragadni.

Ne ítélkezzünk fölöttük, mert ilyenek vagyunk! Isten ígérete annyira valószerűtlen, hogy keveseknek adatik meg a hit, amellyel meg tudják ragadni. Kevesen vagyunk, akiknek a temető reménység helye. Mert túl szép, hogy igaz legyen. És inkább a múlton sajnálkozunk. Mert Isten örök életet ígér, de amikor kijössz ide, akkor azt mondod: „Áh! Megemészti a halál az embert, nem jön onnan vissza senki! Önáltatás az egész. Hatalmasabb a halál nálunk!” Inkább elhazudjuk a halált, amíg lehet. A gyerekünknek meg azt mondjuk, hogy a nagypapa elutazott.

Hát igen, ha a halál nem lenne legyőzhetetlen és megmagyarázhatatlan, akkor szükségtelen lenne a hit. Ha a halál az ember számára legyőzhető lenne, akkor se hitre, se Istenre nem lenne szüksége. De mivel tényleg azt látjuk – mert minden sír erről tanúskodik itt – hogy a halállal szemben kevesek és tehetetlenek vagyunk, csak hittel és Istenben való bizalommal tudunk a kapun túl nem rémeket (vagy éppen semmit), hanem reményteljes jövőt látni. És hazugságok helyett az IGAZSÁGban bízni.

Jézus mondja: „Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higgyetek Istenben, és higgyetek énbennem! Az én Atyám házában sok hajlék van; ha nem így volna, vajon mondtam volna-e nektek, hogy elmegyek helyet készíteni a számotokra?”

A hitünk és a reményünk azon múlik, hogy mit felelünk erre a kérdésre. Úgy állunk, mint a kánaáni kémek többsége az Ígéret Földje határán, vagy pedig mint Káléb és Józsué? Ahogyan döntöttek, amiben bíztak vagy éppen, ahogy nem, az lett a sorsuk. Akik nem hitték el Isten ígéretét, azok nem is mehettek be arra a földre. 40 év pusztai vándorlásra ítélte Isten őket, amíg mind meghalt a hitetlen nemzedék, s csak ketten mehettek be: azok, akik elhitték az ígéretet, részesei lehettek annak beteljesülésének.

Ma itt ugyanez a két lehetőségünk van: nem hisszük el, amit Jézus mond, s akkor nem is lesz a miénk. Nem kötelező elhinni, amiről beszélek, de őszintén mondom: Nincs sajnálatra méltóbb a remény nélküli embernél! Vagy pedig elhisszük, amit Jézus mond, bízunk benne, s akkor miénk és szeretteinké annak beteljesülése. Ugye, jobb ezt az utóbbit választani, s örömmel, reménnyel járni a temetőt, tudva, hogy a halál bár hatalmas, de nem legyőzhetetlen?

Nagymamám mindig a temetőben beszélt a feltámadásról meg az örök életről. Végül is ott hallottam először erről a lehetőségről. Ma is itt a legelevenebb az evangélium. Egyszer keresztanyám megkérdezte, hogy milyen érzés egy temetést elvégezni, mennyire megterhelő. Én erre azt válaszoltam, hogy – értsd jól! – szeretek temetni. Nem annak örülök, hogy meghalnak emberek, hanem hogy ott és akkor hirdethetem a feltámadás örömhírét, ahol a legnagyobb szükség van rá!

Voltak a történelemnek olyan időszakai, ilyen volt a kommunizmus – amikor csak a temetéseken lehetett evangéliumot hallani. Mert ott a materialista vigasztalásra senki nem volt kíváncsi. Azt akarták hallani az emberek – még akkor is, ha elnyomni igyekeztek ezt a hitet – hogy volt, aki visszajött a halálból: az, aki az ígéretet adta: Jézus Krisztus. Ma is ez a vigasz, ez az örömhír! Imádkozzunk most Őhozzá!

(Elhangzott 2018. november 1-jén a monorierdei temetőben.)

“Kövess engem!”

Szeretett gyülekezet! Egy új, öt vasárnapon keresztül tartó témaprédikációs sorozatot kezdünk ma el. Nem egy bibliai könyvet veszünk végig, mint tettük ezt Nehémiással négy hónap vasárnapjain keresztül, hanem egy témát több könyv, több igehely alapján járunk körül. A téma a tanítványság. Nyilván nem közoktatási vagy szakipari képzési relációban fogunk erről beszélni, mert a tanítványság a mi esetünkben a Jézushoz való viszonyunk minőségét jelenti.

Ha azt mondjuk: „Van egy jó hírem meg egy rossz. Melyikkel kezdjem?”, általában a rosszat választják az emberek, mert jó rajta mielőbb túllenni. Ma mondhatnám én is ezt: az adott témakörön belül vannak jó és örömteli, de nehéz és nem vonzó témák. Melyikkel kezdjem? Nem adok választási lehetőséget. Az első téma ugyanis nem az, hogy milyen előnyökkel jár a tanítványság, meg nem is az abban kapott szabadság, hanem: Milyen lemondással jár Jézus követése? De ehhez először megnézzük, mit is jelent Jézust követni! Három ember példáját olvasom az evangéliumból:

“Amikor mentek az úton, valaki ezt mondta neki: Követlek, akárhova mégy. Jézus azonban így felelt: A rókáknak barlangjuk van, és az égi madaraknak fészkük, de az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania. Egy másikhoz pedig így szólt: Kövess engem! De ő ezt kérte: Uram, engedd meg, hogy előbb elmenjek, és eltemessem apámat! Jézus így válaszolt neki: Hadd temessék el a halottak a halottaikat, te pedig menj el, és hirdesd az Isten országát! Egy másik is ezt mondta: Követlek, Uram, de előbb engedd meg, hogy búcsút vegyek házam népétől! Jézus pedig így felelt: Aki az eke szarvára teszi a kezét, és hátratekint, nem alkalmas az Isten országára.” (Lk 9,57-62)

Máté evangéliumából tudjuk, hogy aki az első kijelentést tette óriási lelkesedéssel, az egy írástudó volt. Kora vallási vezetője, a társadalom értelmiségi rétegéhez tartozó, biztos egzisztenciával rendelkező, tekintélyes emberről van szó. Mit látott és mire számított? Jézust nagy sokaság kísérte Jeruzsálembe vezető útján. Sokan gondolták, hogy Jézus, mint az ígért Messiás, most zendülést fog kiváltani a fővárosban, átveszi a hatalmat, kiűzi az elnyomó rómaiakat. Ehhez látható tömegbázissal is rendelkezett. Ez az írástudó ehhez a bázishoz akart csatlakozni, hogy tanúja legyen a hatalomátvételnek, s részese a szabadságharc dicsőségnek. Nem is sejti, hogy Jézus épp ellenkező irányba halad: nem dicsőséget keresni, hanem a kereszten teljesen letenni. Nem hatalmat átadni megy, hanem arról teljesen lemondani addig, amíg elszenvedi a váltsághalált az emberiség bűneiért. Jézus lehűti a lelkesedését ennek az embernek, mert arról beszél neki, hogy aki Őt követi, annak másra kell számítania, mint amit ez az írástudó remélt. És itt beszél arról, hogy mit is jelent Őt követni: otthontalanságot jelent. A rókáknak barlangjuk van, az ég madarainak fészkük… Csak átutazók vagyunk e földön, nem ide rendezkedünk be, nem ide kötődünk szorosan. Erre az útra vállalkozik, aki Jézust követni akarja. Követni, és nem csak csatlakozni hozzá, mint ez az ember. Mert valóban a „csatlakozás” a jó szó. Az eredeti nyelvben itt szereplő görög szó nyelvtani alakja is ezt jelenti, nem pedig a követést.

Mi a különbség? Csatlakozás az, amikor egy futó mellé szegődsz és futsz utána vagy mellette…, egy ideig, amíg bírod, amíg tart a lelkesedés, az erő. Követés pedig az, ha vállalod azt a lemondó, önsanyargató életformát, az edzések fáradalmait, ami ahhoz kell, hogy végig fusd a pályát. Sorsközösséget jelent. Díjat a csatlakozással nem lehet elérni. Ez az írástudó nem volt tisztában azzal, hogy nem elég Jézushoz csatlakozni, hanem követni kell őt. Az eredeti nyelvben itt használt szó többet jelent, mint amit a magyar “követés” szó jelentése visszaadhatna. Azt jelenti ugyanis, hogy összetartozni valakivel egy ösvényen, úton. De ez az út nehéz, szenvedéssel teljes.

Te mit szeretnél? Jézust követni, összetartozni vele, vagy csak csatlakozni hozzá? Ha csak egy erkölcsi, morális példát látsz benne, akit utánozni akarsz; ha Ő számodra csak egy világnézet; ha csak egy vallás megalapítóját ismered fel Benne; ha e világi céljaidhoz akarod Őt segítségnek; ha csak időlegesen, heti egy-egy órát szánsz rá, akkor te csak csatlakozni szeretnél. Lehet, hogy nagy lelkesedéssel, de egy idő után feladva. Mert csalódni fogsz. Jézus követése sorsközösség azzal az Istennel, aki otthagyta mindenét és emberré lett. Jó, ha ezt előre tudod, mielőtt meghozod a döntésedet! Mennyei dicsőségből egy istállóba érkezett, hontalanságban élte életét. Azért, hogy az Édenből (Isten jelenlétéből) számkivetett embernek újra otthont adjon.  Tőled nem azt kéri, hogy hagyd el a házadat és legyél földönfutó. Hanem hogy ne érzed otthon benne magad, ne azonosulj vele.  Egyszer egy tévériportban megkérdeztek egy hajléktalant, aki már hosszú évek vagy talán évtizedek óta az utcán élt kartondobozokból épített kunyhókban, hogy miért nem élt az ingyen lakás lehetőségével, amit kínált neki egy szeretetszolgálat. Ő azt válaszolta, hogy már annyira megszokta a hajléktalanságot, hogy már nem is vágyik lakásba. Az emberek többsége is már annyira megszokta az Isten jelenlétéből valós számkivetettséget, hogy nem is vágyik vissza hozzá. Az otthontalan ember jól érzi magát ebben a kitaszított állapotban, s visszautasítja a lehetőséget, amit az Úr kínál: otthonra lelni Nála.

Wass Albert írja “Hontalanság hitvallása” c. verésben:

Hontalan vagyok, 
Mert vallom, hogy a gondolat szabad, 
Mert hazám ott van a Kárpátok alatt 
És népem a magyar. 
Hontalan vagyok, 
Mert hirdetem, hogy testvér minden ember, 
S hogy egymásra kell, leljen végre egyszer 
Mindenki, aki jót akar. 
Hontalan vagyok, 
Mert hiszek jóban , igazban, szépben. 
Minden vallásban és minden népben 
És Istenben, kié a diadal. 
Hontalan vagyok, 
De vallom rendületlenül, hogy Ő az út s az élet, 
És maradok ez úton, míg csak élek 
Töretlen hittel ember és magyar.  

Érzed, hogy ez a világ másról szól? Olyan illúzió ez az egész, amiről szól ez a vers. Mert soha nem érezhetjük a világban otthon magunkat. Sok pénzt költünk lakberendezésre, hogy otthonosabbak legyenek a lakásaink. Azt gondoljuk, hogy máshová költözve, drága pénzen berendezett lakásokban majd végre otthonra lelhetünk. De fölfedezzük, hogy ami az otthonhoz kell, azt nem lehet kapni az IKEA-ban. Jóakarat, testvériség, igazság, hit, szeretet. Ha tiszta szívből úgy érzed, hogy ezekre lenne szükség ahhoz, hogy otthon érezd magad, akkor követheted Jézust. Ha így érzed, hogy ez nincs meg és hontalan vagy, akkor jó helyen jársz, amikor ezt Jézus mellett, Őt követve akarod megtalálni! És mellette végre valóban otthonra lelsz. Én így tudom mindenhol otthon érezni magam, mert az otthonom ott van, ahol kapcsolatban lehetek Krisztussal. Nem házhoz és településhez kötődik az, hogy otthonra leljek, hanem Isten jelenlétéhez.

A másik embert Jézus szólítja meg: „Kövess engem!” Ennek a Jézus által megszólított embernek a reakciója olyan, mint általában lenni szokott: kifogást keres, hogy mi akadályozza meg Jézus követésében. Találékony az ember kifogások tekintetében, amellyel megnyugtatja magát, hogy ő ugyan menne, de nincs lehetősége rá. Ritka az, hogy direkt módon utasítják el az Úr hívó szavát. Tíz olyan ember közül, akik visszautasítják Jézus hívását, nyolc nem direkt módon teszi, hanem kifogások mögé bújik: nincs időm, lehetőségem, stb. Csak kettő az, aki kimondja: nem érdekel az egész és semmilyen vallásos dolog nem érdekel. A héten tanúja voltam egy érdekes beszélgetésnek az építkezésen, kedden. A tetőfedő jött délelőtt 10 óra körül, hogy föltegye a toronysüvegre a kúpcserepeket. Nyomkodta a kocsijában egy ideig a telefonját, majd kiszállva közölte: nem tudja megcsinálni a munkát, mert nincsenek kúpcserepek. A kőműves mutatta meg neki, hogy ott van, az udvar sarkában. Aztán az volt a kifogás, hogy nincs akasztóvas, ami kell, de erre a kőműves mondta, hogy arra emlékszik, hogy fönt van a torony tetején. “De nincs fa.” “Azt hozok a fatelepről, ha kell, itt van 5 percre.” – mondta a kőműves. “De csavar is kell!” – hangzott a következő kifogás. “Azt meg hozok a csavarboltól, itt van az is a közelben.” – jött a válasz. Miután elfogytak a kifogások, felkiáltott a bádogos: “Értsd meg, ember, hogy délután már máshol kell lennem!” A kifogás lényege, hogy valójában nem akarta megcsinálni a munkát. Ugyanígy vagyunk Jézus követésével is. Hihetetlen széles palettája van a kifogásainknak.

Itt egy példáját látjuk a kifogásnak, ami egyébként összefoglalja az összeset. „Engedd meg, hogy eltemessem apámat, osztozzam a családom gyászában, reménytelenségében, fájdalmában.” Mert lehet, hogy az Úr a családodban egyedüliként téged hívott el, s ha nem mész, akkor azt jelenti, hogy abban a reménytelen állapotban akarsz még maradni, ami a többieket is jellemzi. A gyászban csak sírni tudó, de a halál sötétjén túllátni képtelen állapotban. Érdemes azonban megfigyelni, hogy Jézus nem szektát alapít. Nem kirángat valakit a szerettei közül és fanatikussá teszi. Vannak ilyen szekták, amelyek megszakíttatják a családi kapcsolatot az úgynevezett hitetlenekkel. Az Ő követése nem földrajzi helyváltoztatást jelent: visszaküldi őt hozzájuk, hogy hirdesse az Isten országát. Hirdesse a vigasztalást, az ÉLETET, amely úr a halál felett, hirdesse, hogy Jézusban egészen közel jött hozzánk az Isten! Vigyen reményt a családjának, a szomszédainak. Mekkora szeretet ez, amellyel Jézus hívó szavát, vigasztalását ezen az egy emberen keresztül juttatja el sokakhoz! Mert neki nemcsak az az egy ember fontos, akit megszólított, hanem azok is, akik otthon maradtak. Lehet, hogy te is ezért vagy itt? Hogy vidd haza a hírt Isten országáról?

Persze, nehéz ez, hiszen sokaknak vannak vallásos előítéleteik a szeretteid között is, s nem minden alap nélkül. Ennek az embernek a családja is valószínűleg csak a farizeusok és írástudók dogmatikus és vallásos tanításán keresztül hallott az Úrról. A követelő és törvényt betartató Istent ismerték, nem pedig az elfogadó, kegyelmes Istent, akit Krisztus hirdetett. Ma is sokan csak a vallás által felállított torz képet látják Istenről. Nem úgy, ahogy Krisztus kijelentette. Az egyháznak éppen ezért nem vallást, hanem Krisztust kell hirdetni. Neked pedig, mint az egyház tagjának ez a feladatod, hogy Krisztust hirdesd a saját köreidben, a benne megjelent életet, szabadságot, lehetőséget. AZ EVANGÉLIUMOT.

A harmadik tanítványjelölt is – úgy tűnik – valamilyen kifogást keres. De itt nem egészen erről van szó. Itt is csak csatlakozásról beszélhetünk. A családtól való búcsúzásban a múlthoz való fájdalmas ragaszkodás ölt testet. Jézus egy példázatot mond: „Aki az eke szarvára teszi a kezét, és hátratekint, nem alkalmas az Isten országára.” A korabeli mezőgazdasági szántó-vető eszközök még nem rendelkeztek GPS alapú sorkövetővel, amelynek segítségével nyílegyenes sorokat lehetett szántani. Ezt csak úgy lehetett, ha a szántó-vető paraszt előre nézett. Jézust követni csak úgy lehet, ha az ember nem cipeli magával a múltját és nem is vágyik vissza. „ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának Krisztus Jézusban adott jutalmáért” (Fil 3,14) Nem vágyom vissza a régi kapcsolataimba, amik lehet, éppen a hitem miatt szűntek meg. Nem hordozom magammal régi, téves döntéseim miatti bűntudatomat. Nem vágyom vissza a régi életembe.

Mit kell hát tenned? Jézus ebben a példa, az egész tanítás kurrikuluma. Otthagyta otthonát, hontalanná lett, hogy az Élet üzenetét elhozza a reménytelenségbe, gyógyulást ebbe a beteg világba. Nem ragaszkodott a múltjához, hanem vállalta az utat, még ha a kereszthalálig vezetett is. Ezáltal biztosította az ÉLET-et. Érted már? Akarod-e tényleg követni Őt, s nemcsak csatlakozni hozzá? Akarsz-e Krisztusban élni, ebben megerősödni? Akarsz-e hontalanná válni a világban, hogy Benne olyan otthonra lelj, amire mindig is vágytál? Ha meghoztad ezt a döntést, akkor vidd most csöndes imádságban elé!

Nem erővel, nem hatalommal

Szeretett Gyülekezet!

Négy hónapja Nehémiás könyvéből szól Isten Igéje vasárnaponként. Ma az utolsó részhez érkeztünk, ezért, hogy teljes legyen a kép, szükséges egy kis összegzés.

A babiloni fogság 70 éve után a Círus perzsa király politikájának köszönhetően a jeruzsálemi templom újjáépül, de a város falai még 80 évig romokban hevernek. Azért, mert az újjáépítési kísérletek sorra kudarcba fulladtak az ellenség tevékenységének köszönhetően. Falak nélkül viszont nem akart senki a védtelen Jeruzsálembe költözni. Nehémiás, a Babilóniában született héber tisztviselő lett végül is az, aki fölépítette a falakat 52 nap alatt. Ezalatt ellenségek nehezítették számára is az építkezést, de Isten segítségével befejezik a munkát. Ezután Nehémiás egy névjegyzék alapján összegyűjtötte azokat, akik beköltözhetnek a városba. Ezsdrás pap  felolvasta egy mega-istentiszteleten a Törvénykönyvet, a nép bűnvallást tartott. Megfogadták, sőt írásba adták 82 főember hitelesítő pecsétjével, hogy megtartják ezentúl Isten törvényét.

A könyv utolsó részei gyakorlatilag arról szólnak, hogy miképpen tartotta be (vagy inkább nem) ezt a megállapodást a nép. Mindjárt itt az első érdekes mozzanat: “A nép vezetői Jeruzsálemben telepedtek le. A nép többi részére pedig sorsot vetettek azért, hogy minden tíz ember közül egy Jeruzsálembe költözzék, és a szent városban lakjék, a többi kilenc pedig maradjon a maga városában. Mindazokat, akik önként vállalták, hogy Jeruzsálemben telepszenek le, áldotta a nép. A júdai tartomány főemberei Jeruzsálemben telepedtek le. De Júda városaiban lakott a maga birtokán, a maga városában Izráel többi része, a papok, a léviták, a templomszolgák és Salamon szolgáinak a leszármazottai.” (Neh 11,1-3)

Egy zempléni faluban nőttem föl, s a nagyvárosok, mint a közelben lévő Miskolc vagy a 200 km-re lévő Budapest, mindig izgalommal töltött el. Minden évben feljöttünk Pestre kirándulni, s fiatalabb koromban vágyam volt, hogy nagyvárosban élhessek.  Vonzott a városi élet. De nem csak rám jellemző ez. Az urbanizáció azt eredményezte, hogy tíz évvel ezelőtt már a világ lakosságának nagyobb része városokban élt. Mindenki a városokba igyekszik, mert fejlett az infrastruktúra, jobbak a megélhetési feltételek, nagyobb a kényelem.

A Kr.e. 5. századi Jeruzsálem esetében valami mást látunk. Az előzmények alapján arra számítanánk, hogy alig várják az emberek, hogy beköltözhessenek az újjáépült fővárosba. Ehelyett arról olvasunk, hogy sorsvetéssel nem azt kell kisorsolni, ki legyen a szerencsés, aki beköltözhet, hanem tízből ki legyen az az egy szerencsétlen, akinek be kell költöznie. Akik meg önként mennek, azokat áldják a többiek. Furcsa, kettős érzése van az embernek Nehémiás könyvének utolsó részeit olvasva. Ezért dolgozott és küzdött annyit? Egy sikertörténetre számítunk, de ahogy az lenni szokott a Bibliában, nem egészen emberi elvárás szerint alakulnak a dolgok. Isten által indíttatva Nehémiás véghez viszi ezt a nagy munkát. A nép vállalja a Törvény betartását. Aztán amikor oda kerül a sor, mintha visszakoznának. Ki kell sorsolni a beköltözőket. Olyan ez, mint amikor feladatot osztanak a munkahelyeden, aztán mindenki szeretne láthatatlanná válni. Hátha valaki más megcsinálja. És hogy megkönnyebbülsz, amikor a pluszmunkára valaki más jelentkezik önként!

Az Ige egy nagyon fontos mozzanatra világít rá: az önkéntességre. Mindaz, amit Nehémiás elvégzett, mindaz, amit a nép felismert Isten munkájából, nem kötelezi őket semmire. Nem külső kényszer az, ami megváltoztatja mostantól az életüket, hanem egy belső döntés. Mert Jeruzsálembe beköltözni nemcsak azt jelenti, hogy megváltozik a lakcím, hanem hogy az életük onnantól Isten szerint kell, hogy alakuljon. Akik önként vállalták a Jeruzsálembe költözést, tulajdonképpen ezt vállalták. Megtörténik a beköltözés, Nehémiásék pedig egy nagyszabású ünnepség keretében fölavatják a várfalat, a várost.  Ezután Nehémiás 12 évi helytartóság után visszamegy Babilóniába a király mellé. Ő elvégezte a feladatát, a küldetését. És elindulhat az élet Jeruzsálemben, végre Isten Törvénye szerint, az átkot kikerülve, új alapokra épülve. Vagy mégsem?

Nehémiás jó vezető, aki nemcsak felépít valamit, hanem meg akar győződni annak időtállóságáról. Nem olyan, mint az autószerelő, aki csak “kapugaranciát” vállal, s hogy a munkája által megjavított autó azon túl, hogy elhagyja a műhelyet, haza is érkezik-e, az már nem érdekli.  A templomépítésnél is van tervezői művezetés, ami azt jelenti, hogy a tervező építészmérnök rendszeresen kijár ellenőrizni, tanácsot adni, hogy a terveknek megfelelően épüljön fel a templom. Nehémiás is visszajön Jeruzsálembe (hogy mennyi idő után, azt nem tudjuk), és megdöbbentő dolgokat tapasztalt. Amit a múlt héten mondtam: azt a bizonyos megállapodást, amit oly nagy elánnal megfogadott a nép, pontról pontra megszegték.

Keverednek más népekkel. Olyannyira, hogy Tóbíjjával, a korábban az építkezést szabotálni akaró ammonitával rokonságba kerül Eljásíb pap, a templom gondnoka. Kipakoltat egy kamrát, amiben a szent dolgokat, az adományokat tárolták, hogy Tóbíjjá cuccaival be lehessen rendezni. Mekkora arcátlanság már ez, hogy aki oly sok akadályt gördített az építkezés elé, most éppen a jeruzsálemi templomgondnok kiváltságban részesíti! Nehémiás ezt meglátja, és kidobat mindent onnan, ami Tóbíjjáé. Aztán Nehémiás megtudja azt is, hogy nem adják meg a tizedet a lévitáknak, akik ezért a megélhetési gondok miatt elszöknek a városból a mezőkre. Nehémiás felelősségre vonja az elöljárókat: „Miért ilyen elhagyott az Isten háza?!” És intézkedik a rend helyreállítására. Mit lát még? A nyugalom napján szőlőt taposnak, gabonát hordanak, adnak-vesznek, kereskednek. Szintén intézkedéseket foganatosít: “Ezért felelősségre vontam a júdai nemeseket, és ezt mondtam nekik: Miért követtek el ilyen gonoszságot, és szentségtelenítitek meg a nyugalom napját?! Hiszen ugyanezt követték el őseitek, ezért hozta ránk és városunkra Istenünk ezt a sok bajt! Ti pedig még növelitek Isten haragját Izráel ellen azzal, hogy megszentségtelenítitek a nyugalom napját!” (Neh 13,17-18)

Nehémiás egyre elkeseredettebb küzdelmet vív azért, hogy amit felépített, amit elindított, az megmaradjon, az tovább épüljön, az az Isten dicsőségét szolgálja. Hogy mennyire elkeseredett, hadd olvassam fel: Ugyanabban az időben láttam olyan júdaiakat, akik asdódi, ammóni és móábi nőket vettek feleségül, és gyermekeik fele asdódi nyelven beszélt. Júdai nyelven már nem is tudtak, hanem valamelyik másik nép nyelvén beszéltek. Ezért veszekedtem velük, átkoztam őket, sőt egyeseket megvertem és megtépáztam. Majd megeskettem őket az Istenre, hogy nem adják leányaikat azoknak a fiaihoz, és nem veszik el azoknak a leányait sem fiaiknak, sem maguknak. Hiszen ugyanígy vétkezett Salamon, Izráel királya is! Pedig nem sok népnek volt olyan királya, mint ő: Isten szerette őt, és egész Izráel királyává tette, de még őt is vétekbe vitték az idegen asszonyok. Mégis azt kell rólatok hallanunk, hogy ilyen nagy gonoszságot követtek el?! Hűtlenek lettetek Istenünkhöz, mert idegen nőket vettetek feleségül! Eljásíb főpap fiának, Jójádának az egyik fia a hóróni Szanballat veje volt, ezért elkergettem őt magam mellől. Emlékezz rá, Istenem, hogy mennyire beszennyezték a papi tisztséget és a lévita papsággal kötött szövetséget! Így tisztítottam meg őket minden idegen dologtól. Megállapítottam a papok és a léviták tennivalóját, mindenkinek a maga munkáját, és azt, hogy meghatározott időben hozzák be a tűzifát meg az első termést. Tartsd emlékezetben, Istenem, mindezt az én javamra!” (Neh 13,23-31) És itt ér véget Nehémiás könyve. Ilyen befejezetlenül, ilyen kétségbeesett kiáltással Isten felé. Hol van már a nagy fogadalmi ünnep? A nép, úgy tűnik, ismét távolodik istentől, s visszatér a saját útjára.

Ha belegondolunk, eléggé nevetségesnek tűnik a hisztiző Nehémiás látványa, amikor már erővel próbálja az embereket rávenni Isten törvényének betartására. Nevetséges, de mégis szomorú. Nagy munka volt, Isten áldása volt vele mindvégig, de vajon volt értelme mindennek, ha ennyire ingatag lábakon áll a nép elhatározása? Valami hiányzott ahhoz, hogy működjön. „Nem hatalommal és nem erőszakkal, hanem az én lelkemmel!” (Zak 4,6) Pofonokkal és megtépázással nem lehetett követőket toborozni Istennek. A Szentlélek jelenléte nélkül meddő és bosszantó fáradozássá válik mindaz, amit az építésért teszünk. Az utolsó szalmaszál, amibe Nehémiás belekapaszkodik, az az Isten emlékezete: „Ezért emlékezz meg rólam, Istenem, és ne töröld ki könyvedből hűséges tetteimet, amelyeket Istenem házáért és az ottani teendőkért vittem véghez!” Milyen szomorú: már csak abban bízik, hogy ha már minden hiábavalónak tűnik, legalább Isten emlékezetében tartja ezt a rengeteg fáradozást.

Milyen sokszor érezheted te is ezt, kedves Testvérem! Amikor eredménytelennek, meddőnek érzed a munkádat, a fáradozásaidat; amikor hiába mondasz valamit a gyerekeidnek, soha nem úgy csinálják; amikor sehová sem tartónak érzed az életed; amikor azt érzed, hogy az imádságaidat is hiába mondod, mert Isten nem teljesítette. Hiábavaló még a hit is.

Nehémiás története mégsem kudarc. Mert rámutat arra, hogy mit tehet meg az ember, és mit is kell megtennie azért, hogy Isten egyházát építse. És világosan rámutat a korlátainkra is. Ne csüggedjünk hát el, ha nem a mi hatalmunkban lévő dolgokat nem tudjuk megtenni! Mi ilyenek vagyunk: hatalmunkba akarjuk tartani a dolgokat, urai akarunk lenni a helyzetnek, a körülöttünk lévő embereknek. Úgy beszéljenek, ahogy nekünk tetszik, az történjen, amit előre eltervezünk. De nem vagyunk istenek, s nem sok minden van a hatalmunkban, csak az, hogy a feladatunkat elvégezzük. De annak az eredménye már Isten kezében van.

A népnek Törvényt megtartani képtelen volta megváltásért kiált. Előre mutat Krisztusra. Az építés fáradtságos munkájának eredménytelensége pedig a Szentlélekért kiált. Nehémiás könyvének ószövetségi népe így készíti elő az Újszövetség megjelenését, ahol Krisztusban a megváltás, a kegyelem jelenik meg, s Aki Lelke által képessé tesz arra, amire ember rá nem vehet senkit. Erre a kettőre van neked is szükséged: megváltásra, mert képtelen vagy Isten törvénye szerint élni. És Szentlélekre, aki által mégiscsak képessé válsz rá.

Április 8-tól máig építkezésről szólt az Ige. Közben fölkerült a toronysüveg a templomunk tornyára, már félig a templom falai is állnak, új székeken ültök itt az istentiszteleten, gyarapodás látszik hétről hétre. És hétről hétre szól az Ige is, amely kegyelmet hirdet és hív. Hív arra, hogy töltsük meg, ami épül. A héten az adományba kapott székek pakolásánál mondtam azoknak, akik itt voltak segíteni, hogy a következő feladat az, hogy hozz magaddal annyi embert, hogy mindegyik széken üljenek. Hát vannak mér üres székek!

Építjük a templomot, építjük a gyülekezetet is. Lesznek-e, akik önként csatlakoznak? Mert nyilván erővel, megtépázással meg átkozódással nem lehet idekényszeríteni senkit. Nem mondom, hogy néha nem érzem úgy, mint Nehémiás. Lelkes konfirmandus csapatok válnak egy idő után teljesen közömbössé. Megfogadják, hogy Krisztus egyházának aktív tagjai lesznek, eleinte jönnek is, aztán eltűnnek vagy csak nehezen bírhatók rá bármire is a gyülekezet közelében. Ti, akik idejártok és hívogattok másokat, talán éppen a családból, és mégsem jönnek, hasonlóan érezhettek. Idejössz az istentiszteletre, és épp a házastársad vagy a gyermekeid, unokáid nem akarnak jönni. De nem kényszerítheted őket, mert a lelkek fölött nincs hatalmad. Van-e hát értelme az egésznek? Testvérek! Ha csak rajtunk múlna, akkor nincs. De hiszem, hogy amit Isten Lelke elindított, azt be is végzi. Nehémiást Isten Lelke indította, de amit ott eredménytelennek, s hiábavalónak tűnt, azt Krisztusban bevégezte. Benne hozta el a megváltást, s Lelke által az engedelmességet. És az építő feladata az imádság, ahogyan Nehémiás is minden tettét imádság előzte meg, s minden imádságát tettek követték. Imádság a Szentlélekért, hogy minél többeket tegyen tanítvánnyá, legyenek, akik jönnek önként, hogy elindulnak az úton, s ne érezzék úgy, hogy bizonytalanra vállalkoznak. És megteljen az a templom! Hiszem, hogy Ti, akik ma itt vagytok, nem érzitek úgy, hogy rossz döntést hoztatok, s bizonytalanra vállalkoztatok.

Ámen.

Tartozásmentes élet

A nép többi része: a papok, a léviták, a kapuőrök, az énekesek, a templomszolgák és mindazok, akik a tartományok népeitől elkülönülve csatlakoztak az Isten törvényéhez feleségeikkel, fiaikkal és leányaikkal együtt; mindenki, aki már elég értelmes volt hozzá, csatlakoztak előkelő honfitársainkhoz. Átok terhe alatt megesküdtünk arra, hogy Isten törvénye szerint élünk, amelyet Isten az ő szolgája, Mózes által adott, és hogy megtartjuk és teljesítjük Urunknak, az Úrnak minden parancsolatát, előírását és rendelkezését.” (Neh 10,29-30)

Aki elég értelmes hozzá, nem ír alá olyan szerződést, melynek feltételeit nem képes teljesíteni. Hitelszerződés megkötése esetén azt vállaljuk, hogy fizetni tudjuk az adott futamidőn belül a törlesztőrészleteket. Erre föltesszük még a házunkat is elzálogosítva azt, hajlandók vagyunk közjegyző által hitelesített, lepecsételt írásba is foglaltatni. A devizahitel-válság azért érintette a lakosság nagy részét érzékenyen, mert olyan szerződést írtak alá nagyon sokan, amiben foglaltakat aztán nem tudták teljesíteni. Pedig benne volt a szerződésben, hogy az árfolyamkockázatból adódóan előállhat ilyen helyzet. Könnyelműség volt, de nem egyértelműen a kölcsönt felvevők voltak a felelősek.

De az igazán ostoba ember az, aki már az elején nem teljesíthető feltételeket tartalmazó szerződést ír alá. Mai bibliai szakaszunk pedig – úgy tűnik – egy ilyen szerződés megkötéséről szól. Az újra benépesített Jeruzsálem lakói Kr. e. 5. sz.-ban megalkotnak egy írásbeli megállapodást, amelyet nem kevesebb, mint 84 ember (papok, léviták, főemberek) látnak el pecsétjükkel. Ezeknek az embereknek a névsorát tartalmazza az előző 28 vers. Ebből a hosszú névsorból az látszik, hogy mennyire komolyan vették ezt a szerződést, amit nem bankkal, hanem egyenesen Istennel kötik meg! Egy olyan féllel szerződnek, aki egyáltalán nem tekinthető egyenrangú félnek. Nézzük meg, hogy miért kötötték meg ezt a megállapodást, és hogy mit tartalmazott!

Azért kötik meg, mert Isten Törvényének és a nemzet történelemnek a tanulmányozásából világossá válik számukra: minden nyomorúság oka az, hogy a nép nem tartotta be Isten Törvényét! Bár elődeik is megfogadták már a Sinai-hegy lábánál, amikor Mózes megkapta a parancsolatok kőtábláit, aztán az évszázadok során újból és újból megújították fogadalmukat, de mégsem tartották be. A Törvény betartása áldást, be nem tartása viszont átkot von maga után, és ez az átok kísérte végig a népet történelme során, amikor például Babilonba kerültek fogságba, s az idegen hatalom lerombolta fővárosukat és templomukat.

Mit tartalmazott ez a szerződés?

  1. “Isten törvénye szerint élünk” – tehát innentől kezdve az lesz személyes és társadalmi életük normája.
  2. “megtartjuk és teljesítjük Urunknak, az Úrnak minden parancsolatát, előírását és rendelkezését.” – azaz: nemcsak elfogadják és jónak tartják, hanem megtartják és teljesítik minden (!) parancsolatát.
  3. “Nem adjuk leányainkat az országban élő népekhez, és fiainknak nem veszünk feleséget az ő leányaik közül.” – tehát nem keverednek más népekkel, ezáltal is biztosítják azt, hogy ne hajtsa el szívüket senki az Úrtól. Történelmük során volt rá példa, hogy miképpen adja fel valaki Istenbe vetett hitét a hitetlen vagy más hitű feleségei miatt. Salamon, a dicsőséges király, aki az első jeruzsálemi templomot felépítette, éppen a környező bálványimádó államokkal kötött politikai szövetségeket úgy, hogy az ottani előkelők közül vett feleségeket magának. Ezek aztán elfordították szívét az Úrtól, és élete végére a hithős és bölcs király Istentől olyan távol került, amire senki nem gondolt volna.
  4. “Ha az országban élő népek árut vagy bármilyen gabonát hoznak eladásra a nyugalom napján, nem vásárolunk tőlük a nyugalom napján vagy más ünnepnapokon. Nem vásárolnak a nyugalom napján.” Nemcsak maguk nem dolgoznak, hanem nem élnek más nyugalomnapi munkájával sem.
  5. “Nem fogjuk elhanyagolni Istenünk házát!” Önként adakoznak Isten házának szolgálatára, fizetik a tizedet, nem hagyják elhanyagolni az Úr házát és ügyét. Ez tulajdonképpen a legterjedelmesebb része a megállapodásnak.

Kérdezem: te aláírnád ezt az ötpontos megállapodást? Amiben kötelezettséget vállalsz arra, hogy

  1. minden körülmények között a Biblia életed normája? Mindent Isten szemszögéből próbálsz meg nézni? Magadat, a másik embert, a kapcsolataidat, stb.?
  2. megtartod Isten minden parancsolatát? A Biblia befolyásolja az életedet, a döntéseidet?
  3. nem közösködsz hitetlenekkel, nem engeded a gyermekedet sem hitetlennel házasságot kötni? Nagyobb hatással van rád a Biblia, mint a kívülálló világ?
  4. nem vásárolsz a nyugalom napján? …miközben lehet, hogy a templomból máris a Tesco-ba mész?
  5. a legfontosabb az életedben Isten házának az ügye, az egyház fenntartása, a szakrális élet lehetőségének a biztosítása? Hála legyen az Úrnak, hogy egyre inkább érezzük a fontosságát, hisz’ annyi adományt adtok, de… ez a legfontosabb a számodra?

Ne szépítsük a helyzetet: mi bizony nem írnánk alá egy ilyen szerződést! Ezek a jeruzsálemiek viszont – úgy tűnik – olyan ostobák voltak, hogy átok terhe alatt még meg is esküdtek. De nehogy azt hidd, hogy azért, mert ők meg tudták tartani! Csak kettőt kell lapozni a Bibliában és már olvashatunk is erről. És láthatjuk is további történelmükből, hogy mennyire nem ment ez nekik. Marad hát a következmény, az átok, mert naivan elhitték önmagukról, hogy képesek betartani ezt a szerződést. De mi szükség is van erre egyáltalán? Ha a jeruzsálemiek példáját látva biztos vagyok abban, hogy nem tudom megtartani, miért kötnék ilyen megállapodást? Kedves testvérem, azért, mert a szövetségkötés nem kerülhető ki!

A világon nincs olyan pénznem, amely adósságmentes lenne. Így minden egyes forint is már az államadóssággal terhelt mértékben kerül forgalomba. Jézus mondott egy példát azoknak a farizeusoknak, akik tőrbe akarták csalni egy ravasz kérdéssel: “Szabad-e a császárnak adót fizetni vagy sem?” Ő erre hozatott egy dénárt, majd megkérdezte: “Kié ez a kép és ez a felirat?” Szólt a válasz: “A császáré.” “Akkor hát adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené!” – zárta rövidre a vitát Jézus. (lásd: Mt 22,15-22) Jézus példája az adópénzről arra világít rá, hogy minden egyes emberi élet adóssággal születik meg a világra. Önmaga adósságával Isten felé. Adjátok meg az Istennek, ami az Istené: az Ő képe van az emberen, hisz’ saját képére és hasonlatosságára formált bennünket. Ezért önmagunkkal tartozunk neki. Beleszületünk tehát egy adósságba, ha tetszik, ha nem. És ez egy átokkal terhelt hitelszerződés.

Az emberek túlnyomó többsége nem akarja megadni ezt a tartozást Istennek, mert tagadják a tartozást, meg Isten létét is, akinek tartozunk. De attól a tartozás még létezik! A banki kölcsönt sem otthon tartjuk nyilván, hanem a bank. Attól, hogy mi azt mondjuk: nem tartozunk, ezt a bíróságon már nem tudnánk bizonyítani. Önmagunkkal való adósságunkat pedig Isten tartja nyilván. Ennek a tartozásnak a következménye az átok, amit senki nem tagadhat, mert naponta tapasztalhatja. Jóllehet, néha egy-egy nyaralás feledteti velünk az átkot, ami a világot és az életünket terheli, de újból eszünkbe jut, amikor betegek vagyunk, amikor kudarc és gyász jellemzi az életünket.

Ti azért vagytok viszont itt, mert elismeritek ezt a tartozást. Tudjátok, érzitek, hogy közünk kellene legyen Istenhez. Nem kérdés tehát, hogy kell valamilyen szerződés/szövetség Istennel, amely keretet ad ennek, amelyben rendezhetjük felé önmagunkkal való adósságunkat. Anélkül fönnmaradna az adósság és csak az átokra számíthatnánk. És nem szeretnénk adósként távozni a földi létből. Csak hát oda jutottunk, hogy láthattuk a jeruzsálemi példából: nem tudjuk betartani a szerződés pontjait. Ők sem naivságból kötötték a megállapodást, hanem mert látták, hogy az kikerülhetetlen. És a sorozatos kudarcok, amiket a most már írásba foglalt megállapodás ellenére is  átéltek, vezették el őket a 400 évvel később megszületett Krisztusig.

A hitelszerződést úgy szokták bebiztosítani, hogy valakinek kezességet kell vállalni. Vállalnia kell valakinek, hogy ha az adós fizetésképtelenné válik,. ő fizeti ki az adósságot helyette. Isten már a világ teremtése előtt kijelölte a kezest: Jézus Krisztust. Róla azt olvassuk a Gal 3,13-ban: „Krisztus megváltott minket a törvény átkától úgy, hogy átokká lett értünk – mert meg van írva: Átkozott, aki fán függ.” 

Kié vagy első sorban? A munkádé, a családodé? A hobbidé? …vagy Istené? Tartozunk, s átok alatt vagyunk. De arról szól éppen az evangélium, hogy JÉZUS EZT AZ ÁTKOT VETTE MAGÁRA. Kezességet vállalt a fizetésképtelenné vált emberért, s ezáltal kiszabadította kétségbeesett, reménytelen állapotából. Akinek tartozunk, az lett a kezesünkké is! S ez óriási örömre ad okot! Mert amilyen kétségbeejtő tud lenni egy adósság, amiből nem látjuk a kiutat, olyan örömre ad okot az, amikor valaki ezt kifizeti helyettünk. Ha ezt megérted, akkor már nem is akarod azt a bizonyos szerződést kikerülni. Mert bár tudod, hogy képtelen vagy maradéktalanul betartani, egy ilyen nagylelkű hitelezővel szemben, mint az Úr, mégiscsak hálás akarsz lenni. Ha valaki elengedi neked a tartozást, azzal éppen nem meg akarod szakítani a kapcsolatot, hanem még szorosabbra vonni, s megtenni, amit kér.

A héten a toronysüveg a helyére került a templomunk tornyán. Nagy dolog ez, hála és dicsőség az Úrnak! De sokan nem gondolnátok, hogy még ettől is nagyobb dolog indított hálára. Lelkészként olyan missziós lehetőség ez, amit Isten adott, s öröm volt, hogy ezen az alkalmon is megtapasztaltam ezt. Amikor fölkerült a toronysisak, ott álltunk szemben az árokparton az áccsal, aki azt készítette. Azt mondta, hogy ő ugyan nem templomba járó, de egészen más érzés templomot építeni, mint bármi mást. Megkérdeztem, hogy miért nem jár templomba, amire azt válaszolta: A vallás olyan dogmatikus a számára, ami kötelezettségeket követel, előírásokat kell betartani…, s ezzel ő nem tud mit kezdeni. Erre elmondtam neki az örömhírt, hogy Isten éppen hogy nem követel, hanem elenged. Tudja, hogy képtelenek vagyunk betartani a szövetséget, ezért Ő vette magára annak az átkát, s felszabadított arra, hogy most már ne kényszerből dogmatikus-vallásos kötelességtudatból, hanem hálából és szabadon kövessük Őt. Ez az ács azt mondta, hogy számára ez teljesen új és még így soha nem hallott Istenről. Fél óra beszélgetés után azzal köszönt el: “Remélem, lesz még alkalmunk erről beszélgetni!” Biztos vagyok benne, hogy lesz!

Jeruzsálem lakói közül ott, Nehémiás idejében, éppen nem az ostobák, hanem azok csatlakoztak, akik elég értelmesek voltak hozzá. Bár a kívülállók számára elég ostobaságnak tűnt akkor és ma is, a Biblia szerint tudás és értelem kérdése a DÖNTÉS, amit meghozol. Nem ésszerű, de józan döntés. Ez a döntés kell a keresztséghez, a konfirmációhoz, Krisztus követéséhez. Ezt a döntést kell meghoznod, lehet, hogy ma: akarsz-e megszabadulni a törvény átkától, a tartozástól? Beszélgettem a héten valakivel, aki elmondta, hogy elhunyt hozzátartozója 35 millió forintos tartozást hagyott hátra. De van ettől rosszabb is: ha magunkkal visszük az adósságunkat! Olvasunk a Jézust eláruló Júdásról, aki – miután felismerte tettének súlyosságát – felakasztotta magát. Magával vitte tartozását az örökkévalóságba. De olvasunk Péterről is, aki egy évvel azután, hogy Isten Fiának vallotta Jézust, háromszor tagadta le, hogy egyáltalán ismerte őt. Viszont nem vitte magával a tartozását. Keserves sírásra fakadt ugyan, de a feltámadt Úrnak háromszor vallotta meg, hogy szereti Őt (lásd: Jn 21,15-17). És tartozására, amit tagadásával is csak növelt, érvényessé vált Krisztus kezessége, átoktörlő halála. Isten ma arra hív, hogy így élj te is tartozásmentes, hálás, boldog életet!

Ámen.