Prédikációk

Tartozásmentes élet

A nép többi része: a papok, a léviták, a kapuőrök, az énekesek, a templomszolgák és mindazok, akik a tartományok népeitől elkülönülve csatlakoztak az Isten törvényéhez feleségeikkel, fiaikkal és leányaikkal együtt; mindenki, aki már elég értelmes volt hozzá, csatlakoztak előkelő honfitársainkhoz. Átok terhe alatt megesküdtünk arra, hogy Isten törvénye szerint élünk, amelyet Isten az ő szolgája, Mózes által adott, és hogy megtartjuk és teljesítjük Urunknak, az Úrnak minden parancsolatát, előírását és rendelkezését.” (Neh 10,29-30)

Aki elég értelmes hozzá, nem ír alá olyan szerződést, melynek feltételeit nem képes teljesíteni. Hitelszerződés megkötése esetén azt vállaljuk, hogy fizetni tudjuk az adott futamidőn belül a törlesztőrészleteket. Erre föltesszük még a házunkat is elzálogosítva azt, hajlandók vagyunk közjegyző által hitelesített, lepecsételt írásba is foglaltatni. A devizahitel-válság azért érintette a lakosság nagy részét érzékenyen, mert olyan szerződést írtak alá nagyon sokan, amiben foglaltakat aztán nem tudták teljesíteni. Pedig benne volt a szerződésben, hogy az árfolyamkockázatból adódóan előállhat ilyen helyzet. Könnyelműség volt, de nem egyértelműen a kölcsönt felvevők voltak a felelősek.

De az igazán ostoba ember az, aki már az elején nem teljesíthető feltételeket tartalmazó szerződést ír alá. Mai bibliai szakaszunk pedig – úgy tűnik – egy ilyen szerződés megkötéséről szól. Az újra benépesített Jeruzsálem lakói Kr. e. 5. sz.-ban megalkotnak egy írásbeli megállapodást, amelyet nem kevesebb, mint 84 ember (papok, léviták, főemberek) látnak el pecsétjükkel. Ezeknek az embereknek a névsorát tartalmazza az előző 28 vers. Ebből a hosszú névsorból az látszik, hogy mennyire komolyan vették ezt a szerződést, amit nem bankkal, hanem egyenesen Istennel kötik meg! Egy olyan féllel szerződnek, aki egyáltalán nem tekinthető egyenrangú félnek. Nézzük meg, hogy miért kötötték meg ezt a megállapodást, és hogy mit tartalmazott!

Azért kötik meg, mert Isten Törvényének és a nemzet történelemnek a tanulmányozásából világossá válik számukra: minden nyomorúság oka az, hogy a nép nem tartotta be Isten Törvényét! Bár elődeik is megfogadták már a Sinai-hegy lábánál, amikor Mózes megkapta a parancsolatok kőtábláit, aztán az évszázadok során újból és újból megújították fogadalmukat, de mégsem tartották be. A Törvény betartása áldást, be nem tartása viszont átkot von maga után, és ez az átok kísérte végig a népet történelme során, amikor például Babilonba kerültek fogságba, s az idegen hatalom lerombolta fővárosukat és templomukat.

Mit tartalmazott ez a szerződés?

  1. “Isten törvénye szerint élünk” – tehát innentől kezdve az lesz személyes és társadalmi életük normája.
  2. “megtartjuk és teljesítjük Urunknak, az Úrnak minden parancsolatát, előírását és rendelkezését.” – azaz: nemcsak elfogadják és jónak tartják, hanem megtartják és teljesítik minden (!) parancsolatát.
  3. “Nem adjuk leányainkat az országban élő népekhez, és fiainknak nem veszünk feleséget az ő leányaik közül.” – tehát nem keverednek más népekkel, ezáltal is biztosítják azt, hogy ne hajtsa el szívüket senki az Úrtól. Történelmük során volt rá példa, hogy miképpen adja fel valaki Istenbe vetett hitét a hitetlen vagy más hitű feleségei miatt. Salamon, a dicsőséges király, aki az első jeruzsálemi templomot felépítette, éppen a környező bálványimádó államokkal kötött politikai szövetségeket úgy, hogy az ottani előkelők közül vett feleségeket magának. Ezek aztán elfordították szívét az Úrtól, és élete végére a hithős és bölcs király Istentől olyan távol került, amire senki nem gondolt volna.
  4. “Ha az országban élő népek árut vagy bármilyen gabonát hoznak eladásra a nyugalom napján, nem vásárolunk tőlük a nyugalom napján vagy más ünnepnapokon. Nem vásárolnak a nyugalom napján.” Nemcsak maguk nem dolgoznak, hanem nem élnek más nyugalomnapi munkájával sem.
  5. “Nem fogjuk elhanyagolni Istenünk házát!” Önként adakoznak Isten házának szolgálatára, fizetik a tizedet, nem hagyják elhanyagolni az Úr házát és ügyét. Ez tulajdonképpen a legterjedelmesebb része a megállapodásnak.

Kérdezem: te aláírnád ezt az ötpontos megállapodást? Amiben kötelezettséget vállalsz arra, hogy

  1. minden körülmények között a Biblia életed normája? Mindent Isten szemszögéből próbálsz meg nézni? Magadat, a másik embert, a kapcsolataidat, stb.?
  2. megtartod Isten minden parancsolatát? A Biblia befolyásolja az életedet, a döntéseidet?
  3. nem közösködsz hitetlenekkel, nem engeded a gyermekedet sem hitetlennel házasságot kötni? Nagyobb hatással van rád a Biblia, mint a kívülálló világ?
  4. nem vásárolsz a nyugalom napján? …miközben lehet, hogy a templomból máris a Tesco-ba mész?
  5. a legfontosabb az életedben Isten házának az ügye, az egyház fenntartása, a szakrális élet lehetőségének a biztosítása? Hála legyen az Úrnak, hogy egyre inkább érezzük a fontosságát, hisz’ annyi adományt adtok, de… ez a legfontosabb a számodra?

Ne szépítsük a helyzetet: mi bizony nem írnánk alá egy ilyen szerződést! Ezek a jeruzsálemiek viszont – úgy tűnik – olyan ostobák voltak, hogy átok terhe alatt még meg is esküdtek. De nehogy azt hidd, hogy azért, mert ők meg tudták tartani! Csak kettőt kell lapozni a Bibliában és már olvashatunk is erről. És láthatjuk is további történelmükből, hogy mennyire nem ment ez nekik. Marad hát a következmény, az átok, mert naivan elhitték önmagukról, hogy képesek betartani ezt a szerződést. De mi szükség is van erre egyáltalán? Ha a jeruzsálemiek példáját látva biztos vagyok abban, hogy nem tudom megtartani, miért kötnék ilyen megállapodást? Kedves testvérem, azért, mert a szövetségkötés nem kerülhető ki!

A világon nincs olyan pénznem, amely adósságmentes lenne. Így minden egyes forint is már az államadóssággal terhelt mértékben kerül forgalomba. Jézus mondott egy példát azoknak a farizeusoknak, akik tőrbe akarták csalni egy ravasz kérdéssel: “Szabad-e a császárnak adót fizetni vagy sem?” Ő erre hozatott egy dénárt, majd megkérdezte: “Kié ez a kép és ez a felirat?” Szólt a válasz: “A császáré.” “Akkor hát adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené!” – zárta rövidre a vitát Jézus. (lásd: Mt 22,15-22) Jézus példája az adópénzről arra világít rá, hogy minden egyes emberi élet adóssággal születik meg a világra. Önmaga adósságával Isten felé. Adjátok meg az Istennek, ami az Istené: az Ő képe van az emberen, hisz’ saját képére és hasonlatosságára formált bennünket. Ezért önmagunkkal tartozunk neki. Beleszületünk tehát egy adósságba, ha tetszik, ha nem. És ez egy átokkal terhelt hitelszerződés.

Az emberek túlnyomó többsége nem akarja megadni ezt a tartozást Istennek, mert tagadják a tartozást, meg Isten létét is, akinek tartozunk. De attól a tartozás még létezik! A banki kölcsönt sem otthon tartjuk nyilván, hanem a bank. Attól, hogy mi azt mondjuk: nem tartozunk, ezt a bíróságon már nem tudnánk bizonyítani. Önmagunkkal való adósságunkat pedig Isten tartja nyilván. Ennek a tartozásnak a következménye az átok, amit senki nem tagadhat, mert naponta tapasztalhatja. Jóllehet, néha egy-egy nyaralás feledteti velünk az átkot, ami a világot és az életünket terheli, de újból eszünkbe jut, amikor betegek vagyunk, amikor kudarc és gyász jellemzi az életünket.

Ti azért vagytok viszont itt, mert elismeritek ezt a tartozást. Tudjátok, érzitek, hogy közünk kellene legyen Istenhez. Nem kérdés tehát, hogy kell valamilyen szerződés/szövetség Istennel, amely keretet ad ennek, amelyben rendezhetjük felé önmagunkkal való adósságunkat. Anélkül fönnmaradna az adósság és csak az átokra számíthatnánk. És nem szeretnénk adósként távozni a földi létből. Csak hát oda jutottunk, hogy láthattuk a jeruzsálemi példából: nem tudjuk betartani a szerződés pontjait. Ők sem naivságból kötötték a megállapodást, hanem mert látták, hogy az kikerülhetetlen. És a sorozatos kudarcok, amiket a most már írásba foglalt megállapodás ellenére is  átéltek, vezették el őket a 400 évvel később megszületett Krisztusig.

A hitelszerződést úgy szokták bebiztosítani, hogy valakinek kezességet kell vállalni. Vállalnia kell valakinek, hogy ha az adós fizetésképtelenné válik,. ő fizeti ki az adósságot helyette. Isten már a világ teremtése előtt kijelölte a kezest: Jézus Krisztust. Róla azt olvassuk a Gal 3,13-ban: „Krisztus megváltott minket a törvény átkától úgy, hogy átokká lett értünk – mert meg van írva: Átkozott, aki fán függ.” 

Kié vagy első sorban? A munkádé, a családodé? A hobbidé? …vagy Istené? Tartozunk, s átok alatt vagyunk. De arról szól éppen az evangélium, hogy JÉZUS EZT AZ ÁTKOT VETTE MAGÁRA. Kezességet vállalt a fizetésképtelenné vált emberért, s ezáltal kiszabadította kétségbeesett, reménytelen állapotából. Akinek tartozunk, az lett a kezesünkké is! S ez óriási örömre ad okot! Mert amilyen kétségbeejtő tud lenni egy adósság, amiből nem látjuk a kiutat, olyan örömre ad okot az, amikor valaki ezt kifizeti helyettünk. Ha ezt megérted, akkor már nem is akarod azt a bizonyos szerződést kikerülni. Mert bár tudod, hogy képtelen vagy maradéktalanul betartani, egy ilyen nagylelkű hitelezővel szemben, mint az Úr, mégiscsak hálás akarsz lenni. Ha valaki elengedi neked a tartozást, azzal éppen nem meg akarod szakítani a kapcsolatot, hanem még szorosabbra vonni, s megtenni, amit kér.

A héten a toronysüveg a helyére került a templomunk tornyán. Nagy dolog ez, hála és dicsőség az Úrnak! De sokan nem gondolnátok, hogy még ettől is nagyobb dolog indított hálára. Lelkészként olyan missziós lehetőség ez, amit Isten adott, s öröm volt, hogy ezen az alkalmon is megtapasztaltam ezt. Amikor fölkerült a toronysisak, ott álltunk szemben az árokparton az áccsal, aki azt készítette. Azt mondta, hogy ő ugyan nem templomba járó, de egészen más érzés templomot építeni, mint bármi mást. Megkérdeztem, hogy miért nem jár templomba, amire azt válaszolta: A vallás olyan dogmatikus a számára, ami kötelezettségeket követel, előírásokat kell betartani…, s ezzel ő nem tud mit kezdeni. Erre elmondtam neki az örömhírt, hogy Isten éppen hogy nem követel, hanem elenged. Tudja, hogy képtelenek vagyunk betartani a szövetséget, ezért Ő vette magára annak az átkát, s felszabadított arra, hogy most már ne kényszerből dogmatikus-vallásos kötelességtudatból, hanem hálából és szabadon kövessük Őt. Ez az ács azt mondta, hogy számára ez teljesen új és még így soha nem hallott Istenről. Fél óra beszélgetés után azzal köszönt el: “Remélem, lesz még alkalmunk erről beszélgetni!” Biztos vagyok benne, hogy lesz!

Jeruzsálem lakói közül ott, Nehémiás idejében, éppen nem az ostobák, hanem azok csatlakoztak, akik elég értelmesek voltak hozzá. Bár a kívülállók számára elég ostobaságnak tűnt akkor és ma is, a Biblia szerint tudás és értelem kérdése a DÖNTÉS, amit meghozol. Nem ésszerű, de józan döntés. Ez a döntés kell a keresztséghez, a konfirmációhoz, Krisztus követéséhez. Ezt a döntést kell meghoznod, lehet, hogy ma: akarsz-e megszabadulni a törvény átkától, a tartozástól? Beszélgettem a héten valakivel, aki elmondta, hogy elhunyt hozzátartozója 35 millió forintos tartozást hagyott hátra. De van ettől rosszabb is: ha magunkkal visszük az adósságunkat! Olvasunk a Jézust eláruló Júdásról, aki – miután felismerte tettének súlyosságát – felakasztotta magát. Magával vitte tartozását az örökkévalóságba. De olvasunk Péterről is, aki egy évvel azután, hogy Isten Fiának vallotta Jézust, háromszor tagadta le, hogy egyáltalán ismerte őt. Viszont nem vitte magával a tartozását. Keserves sírásra fakadt ugyan, de a feltámadt Úrnak háromszor vallotta meg, hogy szereti Őt (lásd: Jn 21,15-17). És tartozására, amit tagadásával is csak növelt, érvényessé vált Krisztus kezessége, átoktörlő halála. Isten ma arra hív, hogy így élj te is tartozásmentes, hálás, boldog életet!

Ámen.

Az elengedés művészete

Mert közülünk senki sem él önmagának, és senki sem hal meg önmagának; mert ha élünk, az Úrnak élünk, ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Tehát akár élünk, akár meghalunk, az Úréi vagyunk. Mert Krisztus azért halt meg, és azért kelt életre, hogy mind a holtakon, mind az élőkön uralkodjék.” (Róm 14,7-9)

Kedves Emlékező Gyülekezet!

Amikor valakit elveszítünk, akit szerettünk, gyászunkat – jó szándékkal ugyan – de mégis számunkra érthetetlen módon úgy próbálják meg némelyek enyhíteni, hogy azt mondják: „Engedd el!” Persze, mindig olyanok tudják ezt mondani, akik éppen akkor nem élnek át ilyet. És hogy mennyire nem tudunk elengedni, azt onnan érezzük, amikor meg kell állnunk a temetőben egy-egy sírnál. Minél közelebbi volt a hozzátartozó, annál nehezebb az elengedés. A sírlátogatás több puszta emlékezésnél, a hiány maró fájdalma vesz erőt rajtunk újból és újból. Álmodunk a szeretteinkről, s azt hisszük, hogy tényleg itt maradt a szelleme, mert itt akarjuk tartani. De hidd el, nem tudsz hatással lenni rá!

Nehezen tudunk mit kezdeni a halállal. A halál:

  1. Ellenség, amiről érezzük, hogy nem kellene lennie.
  2. Megfoszt bennünket valakitől, aki az életünk része, sőt, értelme.
  3. Bennünket is fenyeget a közeledése.

Próbálunk keveset gondolkodni róla, de mégis kikerülhetetlen mindenki életében. Gyermekeinket elzárjuk előle, hogy minél később kelljen találkozni vele. Nem visszük ki a temetőbe őket, nem visszük el a temetésekre. Közben pedig a halállal játszanak, halloween-t ünnepelnek.

Pedig valamikor ezt sokkal természetesebben élték meg a régiek. Isten előtt élték meg a gyászukat az emberek. Ma is így kellene emlékeznünk is! Mert csak Isten jelenlétében nyer értelmet az, ami látszólag értelmetlen. Ezt teljes bizonyossággal állítom. Csak Isten jelenlétében gyógyulhatnak a sebek, fordulhat örömre a szomorúság. Csak az Úr jelenléte tesz képessé arra, amire a jó szándékú ismerősök oly sikertelenül próbálnak rávenni: az elengedésre.

Nem tudom, testvérem, te hogy vagy ma itt. Te el tudtad-e már engedni azt, akinek virágot hoztál a sírjára? Vagy még mindig körülötte forognak a gondolataid? Még mindig meghatározza napjaidat? Még mindig úgy érzed: kiszakadt egy darab az életedből? Isten Igéje ma ebben siet a segítségedre. Hogy ne legyen maradandó a szomorúságod, hanem végre el tudd engedni, át tudd adni szerettedet Neki! Mert – talán furcsának hangzik – de az Övé!

Közülünk senki sem él önmagának. Szeretteink nem a mieink, hanem Isten csak időlegesen ránk bízza őket, bennünket pedig rájuk. Az Ő gondolatából származunk mindnyájan, az Ő terve szerint zajlik életünk, az Ő általa megszabott ideig.

Ha élünk, az Úrnak élünk, ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Ezt valljuk meg a Heidelbergi Kátéban, amit oly sokan megtanultak, mégsem tudjuk megélni: Mind életemben, mind halálomban nem a magamé, hanem az én hűséges megváltómnak, Jézus Krisztusnak a tulajdona vagyok. És tényleg ez az egyetlen vigasztalás életünkben, halálunkban.

Az, hogy a gyászunk nem szűnik, hogy nem tudunk elengedni, az azért van, mert tudjuk ezt a mondatot, de nem tartjuk igaznak, nem aszerint élünk. Életünknek nem Krisztus az ura, hanem valaki más: egy családtag, házastárs, gyermek, szülő, testvér. Szigorúan hangzik, de ha Istent lecseréljük a családtagjainkra, ha bálványt csinálunk belőlük, akkor óhatatlanul szembe kell néznünk azzal, hogy amikor elveszítjük őket, akkor kicsúszik a talaj a lábunk alól.

Mert az a te Istened, aki értelmet ad az életednek. Ha ez a családod, a szeretteid, akkor ők azok. De az Ige távol akar ettől tartani, mert Isten kell legyen azon a helyen a lelkedben, Aki nélkül nem tudsz élni, aki az életed értelme.  Ha hiszed, ha nem, ez így van! Benne nyer értelmet minden, még a családod is. Életünkben és halálunkban az Övé vagyunk, mindannyian. Krisztus azért halt meg és azért támadt fel, hogy mindenki Hozzá tartozhasson, hogy Ő legyen az Úr! Vére árán vett meg téged és mindenkit.

  1. Ha ezt elhiszed, akkor nem lehetnek kétségeid sírban nyugvó szeretteid felől. Akkor más szemmel nézel a sírra: az csak egy átmeneti állapot.
  2. Ha ezt elhiszed, akkor a magad életét sem kell a haláltól féltened, mert nem ér ott véget.
  3. Ha ezt elhiszed, akkor nem fogsz körömszakadtáig ragaszkodni ahhoz, aki végeredményben soha nem is volt a tiéd. Te csak “haszonélvezője” voltál, érezhetted Isten szeretetét, amit azon az emberen keresztül adott neked, aki nincs már veled. És talán most is nem őt, hanem magadat sajnálod, mert megfosztottnak érzed magad…

Mi hát a megoldás? Engedd ma, hogy Krisztus átvegye azt a helyet az életedben, amit szeretteidnek tartottál eddig fenn. S hidd el, hogy nincs annál boldogabb élet, mint tudni: mindannyian jó kezekben vagyunk, Istennél vagyunk. Lehet sírni és gyászolni. A temető továbbra sem a vidámság helye. Jézus is sírt szeretett barátja, Lázár sírjánál, jóllehet, nála jobban senki sem tudta, hogy nem sokára fel fog támadni és kijön a kriptából. De a szomorúság csak akkor szűnik, a kétség csak akkor lesz bizonyosság, a könny csak akkor szárad fel, a gyász akkor fordul örömre, ha engeded: Jézus a te életed Ura lehessen. Mert Ő a te és a szeretteid életében is legyőzte a halált, amely ma megfoszt ugyan, de holnap a mélybe zuhan. Erősödj meg ebben a hitedben, és akkor a temető a hálaadás helye lesz, ahol megköszönheted Istennek azokat, akikkel megajándékozott egy átmeneti időre földi vándorutadon!

Ámen.

 

 

 

Küldetésre teremtve

Így szólt az Úr igéje Jónáshoz, Amittaj fiához:    Indulj, menj Ninivébe, a nagy városba, és prédikálj ott, mert feljutott hozzám gonoszságának híre!    El is indult Jónás, de azért, hogy Tarsísba meneküljön az Úr elől. Elment Jáfóba, talált ott egy hajót, amely Tarsísba készült. Kifizette az útiköltséget, és hajóra szállt, hogy a rajta levőkkel Tarsísba menjen az Úr elől.”

(Jón 1,1-3)  

Jónás próféta története nem a végén olvasható tanulság, hanem leginkább a benne szereplő cethal következtében vált közismertté. Egy hosszabb körmondatban összefoglalható ez a rövid történet. Azonban nem a cethal a főszereplő, de még csak nem is Jónás, hanem mi, magunkat hívő keresztyé­neknek tartó emberek. Ha mélyére ásunk az Igének és kérjük Isten Lelkének vezetését, akkor megvilágosodik előttünk, hogy ez a történet rólunk és hozzánk szól. Szól hozzád, református keresztyén emberhez; és szól hozzánk, mint missziói gyülekezethez. Sok ezer éves történet, amely Isten időtlen Igéjét hordozza, ma is aktuálisan, személyre szólóan neked, nekünk. Isten szava ugyanis nem céltalanul bolyong az éterben. Nem általánosságban, hanem mindig egy konkrét emberhez szól. „Így szólt az Úr igéje Jónáshoz, Amittaj fiához”, és így szól ma is név szerint hozzád. Nem tévesztett célt, neked van elkészítve az üzenet. De milyen üzenet? Keressük meg együtt a Lélek vezetésével ezen az öt vasárnapon!

Jónás egy igazi prófétai küldetést kap. Menjen Ninivébe, a nagy városba, és ott prédikáljon, hívja a lakosságot megtérésre. Mit látunk meg ebből? Elsősorban azt, hogy Isten gyermekeiként félti ezt a bűnnel teli várost. Gonoszságuk már az égig ér, és ha nem változnak meg, ez hamarosan saját vesztüket fogja okozni. Szó szerint azt mondja az Úr: Kiálts rá! – ahogy a szülő rákiált az autó elé lépő figyelmetlen gyermekére. Nem igaz tehát az a nézet, hogy az Ószövetség Istene egy büntető és bosszúálló isten! Nagyon is lehajol a bűnös emberhez, még akkor is, ha nem is a választott néphez tartozik! Pontosan ezzel van a gond Jónás részéről. Mert Ninive Asszíria fővárosa. Annak az Asszíriának, amely az Istentől távoli élet, a gonoszság és a pogányság szimbóluma, Izráel ellensége. A Jónás történetének idejében még csak éppen felemelkedőben lévő város később egy világbirodalom fővárosává lett, amellyel meggyűlt a baja Izráelnek. Az asszírok Izráel északi országrészének lakosságát deportálták, és másokat telepítettek a helyükre, ők lettek a későbbi samaritánusok. Jónás történetének írásba foglalásakor már nagyon is átérezték és helyeselték az olvasók Jónás tiltakozását küldetése ellen.

Mert ez egy lehetetlen küldetésnek tűnik. Menj az ellenséghez és hirdesd nekik Isten szeretetét! Mit gondolhatott Jónás? „Minek menjek oda? Bolondnak fognak nézni! Senki sem fog hinni, teljesen fölösleges a fáradság. Nélkülük is jól elvagyunk az Isten népe között.” 

Az Ige hozzánk is így szól, és ezért aktuális: Menj, és hívj embereket Istenhez, megtérésre! Mindnyájunknak van prófétai hivatása: Isten nevéről vallást tenni. Beszélj Isten szeretetéről, hogy megtudja mindenki: Istennek minden ember fontos! És figyelmeztetni akarja őket, hogy nem jó úton járnak. “Kiálts rá” a családtagra, a barátodra, a munkatársadra, az osztálytársadra, a szomszédodra azzal a féltő szeretettel, amivel Isten küld hozzájuk! Azért, hogy megmentsd őket.

Jónás megfutamodik a feladat elől. „Csinálja, akinek két anyja van!” – gondolhatja magában. Hajót keres, megveszi a menetjegyet (nem retúr, nehogy később meggondolja magát). És mennyire magunkra ismerhetünk ebben! Mert könnyű evangelizálni a hívők körében, „a mieink között”. Ott jókat tudunk beszélgetni az Úr hatalmas dolgairól. Szeretetvendégségeken, üdítők és sütemények között. Vagy konferenciákon. Ezekre is szükség van. De örömmel lépünk-e ki a templom, a gyülekezet falai közül az ellenséges terepre? Mert oda is van küldetésünk. Sőt, oda van csak igazán!

És most gondolj arra az emberre, akit a leginkább nem kedvelsz!  Akarod-e, hogy őt is szerese Isten? Ja, persze, hogy akarod. Csak ne neked kelljen beszélni Isten szeretetéről. Szánnál rá időt, erőt, hogy figyelmeztesd? Vagy úgy gondolod: jól ellennél nélküle is a mennyben. Jónás azért nem vállalta a küldetését, mert Isten szava számára csak egy parancs volt, amit meg lehet tagadni. Eleve bukott dolog Isten szeretetét hirdetni, miközben benne nincs meg ez a pogányokhoz, bűnösökhöz, hitetlenekhez odahajló szeretet.

A postás nem örömmel viszi a születésnapi képeslapot; nem aggódik, amikor egy nagy összegű csekket vagy bírósági végzést kézbesít; és nem sírva adja senki kezébe a gyásztáviratot. Mert ő csak postás, egy közvetítő. A prófétának viszont azonosulni kell az üzenettel, sőt magával az üzenet Feladójával. Ha megtérésre hív, akkor azt azzal a lelkülettel kell vinni, amivel Isten küldi. Nem lehet parancsszóra evangelizálni, hanem szeretni kell azokat, akikhez küld az Úr. Ha ez hiányzik belőlünk, akkor ösztönösen menekülőre fogjuk a dolgot, mint Jónás tette. És azt az energiát, erőt, lehetőséget, amit a küldetésre adott Isten, ellenkezőleg fogjuk felhasználni. Mennyivel jobb lett volna, ha Jónás az utazás, a logisztika megszervezését és az anyagi erőforrásait nem menekülésre, hanem a küldetésre fordítja! Mert arra kapta. De csak a szeretet tud képessé tenni erre a küldetésre.

Az olyan szeretet, amely ott van előttünk keresztyén életünk nagy példaképében, Jézus Krisztusban. Ő is küldetést kapott az Atyától. Arra született, hogy megkeresse az elveszettet, odamenjen a pogányokhoz, hirdesse Isten kegyelmét a bűnösök­nek. Pontosan a vallási vezetők kérik számon tőle a jónási lelkület hiányát. Mert Ő tényleg elvégezte küldetését, nem úgy, mint Jónás. Jézus átment Samárián; bement a vámszedők házába; asztalhoz ült a részeges alakokkal; szóba elegyedett nőkkel, sőt: prostituáltakkal; megérintette a leprásokat. Nem keresett kibúvót, nem menekült el, hanem elvégezte a „nemszeretem” munkát. Bár hálátlan feladat volt ez, az embert, akihez küldetett, nagyon is szerette! Azért volt erre képes, mert Ő nem csupán evangéliumot hirdetett, nem csak üzenetet hozott az Atyától, amit vagy elmond, vagy nem, hanem Ő maga volt az evangélium, az üzenet. Sőt, az Atya Benne öltött testet. Teljes lényével az Atya küldetésében állt. Nemcsak beszélt a szeretetről, hanem maga volt a szeretet. Na, ezt kellene megtanulnunk Tőle!

Jónás arcában így láthatjuk meg önmagunk tükörképét. S így látjuk Jézust, amilyennek lennünk kellene. Sokszor arról szól az igehirdetés (a mai is lehetne ilyen), hogy Jónás így csinálta, Jézus viszont úgy. Te legyél olyan, mint Jézus. Nagyszerű üzenet, csak az a baj vele, hogy megvalósíthatatlan. Küldetésünk a megtérésre hívás. Nem az egyik, hanem A KÜLDETÉSÜNK. Egész lényünkkel ebben kellene benne állnunk ott, ahol vagyunk. Ennek ellenére vajon a majd 5000 monorierdői lakosból hányan hallották tőlünk, tőled Isten megtérésre hívó szavát? A munkahelyeden hányan hallottak tőled arról, hogy Isten szereti őket is és azt akarja, hogy ne vesszenek el? Ha nem hallottak, az azért van, mert az ellenkező irányba haladsz. Menekülsz a feladat elől, mint Jónás, megvetted a jegyet, te is csak egy útra. De ma a visszaútra is jegyet kaphatsz, s ez a jegy a kegyelem.

Szükségünk van rá, mert antimisszionáriusok vagyunk. És a kegyelem arról szól, hogy Isten nekünk is annyira megbocsát, mint azoknak, akikhez küld. Érzed, hogy megfordult a mondat? Nem másoknak annyira, amennyire neked, hanem neked annyira megbocsát, mint bárki másnak, aki elfogadja ezt a kegyelmet. Rászorulsz hát erre a kegyelemre. Ha ez a felismerés szíven talál, biztos, hogy szaladni fogsz az örömhírrel oda, ahová küld az Úr!

Ámen.

(Elhangzott 2017. szeptember 10-én)

Az egyház vérkeringése

Lekció: Mk 12,41-44

Textus: 1Kor 16 

Az első korinthusi levél magyarázatának egy éve tartó sorozata utolsó állomásához érkeztünk. E levélben sokféle gyülekezeti problémáról írt az apostol, amely hozzánk is ugyanúgy szólt. Sokszor jártunk meg mélységeket, de az elmúlt három alkalom során magaslatokon is jártunk, amikor is a feltámadásról szólott az Ige. E magaslatról – úgy tűnik – már csak lefelé vezethet az út.

A több helyen kemény hangú levél végén most úgy tűnik, mintha Pál a korinthusiak pénztárcájában kezdene kotorászni. De ez az Ige hozzánk is szól, mégse érezzétek kellemetlenül magatokat, mondván, hogy itt mindjárt arról a kijáratnál lévő ládikáról lesz szó, hogy miképpen kell telerakni. A pénz kényes kérdés ma is. Az egyházról van egy olyan kép, hogy a papok elmondják az erkölcsi szentbeszédeket, aztán a végén csak a pénznél lyukadunk ki. Sikamlós talaj ez! Nem is szeretek megállni a kijáratnál a persely mellett, nehogy azt higgyék, hogy Jézushoz hasonlóan nézem, ki mennyit és hogyan rak bele. De az adakozás szerves és nélkülözhetetlen része a keresztyén életnek, kell róla tanulnunk, s akkor nem lesz sértődés, félreértelmezés.

Ma, új kenyér ünnepén a kenyér szimbólumában minden javakért hálát adunk, amit Istentől kaptunk. És hát „mid van, amit nem kaptál volna?” – jó ezzel tisztában lenni, hogy amink van, az tk. nem is a miénk, hanem az Úré! Ahogyan egy énekben megvalljuk: “Te adsz fényt és záporesőt, juhaidnak bőven termő legelőt. Nem takarnak, nem is vetnek, hiányt többé nem szenvednek Tebenned.”  De ezen anyagi vagy természeti javakat Isten nem egyformán adja, nem homogén módon teríti. Miért? Igazságos-e Isten, hogy így cselekszik?

Testvérek! Lehet, hogy furcsának tűnik – Isten gondolatai ugyanis nem a mi gondolataink – , de azért cselekszik így, hogy egymásra legyünk szorulva. A teremtésben is már úgy alkotta meg az embert, hogy „nem jó az embernek egyedül lenni”, szüksége van segítő társra. Ez a rászorultság tart össze házasságot, emberi kapcsolatokat, társadalmakat, de magát az egyházat is. Kölcsönös rászorultság nélkül vajon kialakulhatna-e testvéri közösség? Bizonyára nem. Ezért vergődnek közösségeink, mert tagadni akarjuk a rászorultság elvét. Nem merünk kérni , nehogy pénzéhesnek tűnjünk, vagy éppen büszkeségből. De nem akarunk adni sem, legfeljebb a fölöslegünkből. Mert hát ami az enyém, az az enyém!

Ha mindenkinek egyformán elegendő javai lennének, hogyan működne az egyház? Akkor mindenki a maga érdemének és tudásának tulajdonítaná azt, amije van, s nem Isten dicsőülne meg közöttünk. Az ószövetségi történetben Isten Gedeonnak is ezért adott csak 300 fős csapatot a midiánita túlerővel szemben. Hogy ne saját hadi erejüknek, létszámuknak tulajdonítsák a győzelmet. Így azonban Istennek adhattak hálát. És adhatunk hálát mi is, hogy segítségünkre siet a másik ember, a másik gyülekezet által. És ugyanígy küldetésünknek tudhatjuk, hogy Isten a nekünk adott javakból mások szükségét akarja kipótolni.

Az egyház Krisztus teste. A testnek vérkeringésre van szüksége ahhoz, hogy életben maradjon. A vér szállítja a sejtekhez, szervekhez a tápanyagot és elszállítja a fölösleget.  AZ ADAKOZÁS AZ EGYHÁZ VÉRKERINGÉSE. A sejtek (gyülekezetek, egyháztagok) egymásra vannak utalva. Pál erről a vérkeringésről beszél. Az ókeresztyén egyház központja a jeruzsálemi gyülekezet volt, amely akkoriban éppen nagy éhínséget szenvedett. Korinthusban, a gazdag kereskedővárosban nehéz volt ezt elképzelni, együtt érezni velük. De az apostol nem kérdezi őket erről, hanem keresztyén kötelesség teljesítésére felszólítva tk. parancsot hirdet. Nem a fölöslegük összegyűjtésére szólít fel, hanem hogy előre tegyék félre, a hét első napján. Nem azt jön elvinni, ami megmarad a hét végére! Mi vajon hogyan adakozunk? Van-e félretett adományod? Együtt tudsz-e érezni a nélkülözőkkel, az üldözöttekkel?

A hét első napja az istentisztelet napja, s innen tudhatjuk: az adakozás már ekkor szerves része az istentiszteletnek. És ezekből az Isten tiszteletére szánt adományokból kell, hogy gyülekezetük működésén túl juttassanak a szenvedő testvéreknek.

A vérkeringést a szív tartja fönn. Az adakozás (mint vérkeringés) motorja szintén a szív. Az adományra az Ige egy olyan görög szót használ, amely kegyelmet és örömöt is jelent. Ezzel mutatja meg számunkra is, hogy az adakozás nem kényszerből történik, hanem szívbéli örömből. Ha jól működik a vérkeringés, a szív, ha van öröm és hála, akkor nincs betegségre utaló jel. A nélkülözés nem Isten csapása, hanem a vérkeringésben lévő fennakadásból eredő betegség. A szív betegsége, AZ ÖRÖM HIÁNYA, ami kiterjed így az egész testre. A bőség áldása önzésre indít, s nem küld oda javakat, ahol szükség van. Vagy becsapjuk magunkat is azzal, hogy azt mondjuk: nincs miből adni.

Van, aki kényszerből adakozik. Aki adónak tekinti az egyház fenntartói járulékot; vagy azért dob a perselybe, hogy ne szólják meg mások. Ez olyan, mint, amikor egy embernek a vérkeringését gépekkel tarják fönn. Fekszik a hideg kórház műfényekkel megvilágított intenzív osztályán, él, de gyakorlatilag halott. Terhére van mindenkinek, a rokonok az eutanázián gondolkodnak. Ilyen a kényszeradományokból fönntartott gyülekezet. Nem tud másnak a hasznára lenni, mert saját létfenntartásáért küzd folyamatosan. Pedig az adakozásnak nem ez a célja! Ha tovább olvassuk az Igét, a gyülekezet küldetése az, hogy a rászorulók megsegítésén túl szolgálatokat végezzen, szolgálókat küldjön és fogadjon; vendéglátás, misszió, logisztika. Ebből adódik a gyülekezeti költségvetés bonyolultsága. Egy élő gyülekezet, egyház életét így tartja fönn a hitben és szeretetben megerősödött hívek adakozókészsége. Van tehát miből gyógyulnunk!

De honnan legyen szívünkben az öröm? A szívet egy szinusz-csomó nevezetű idegrendszeri szerv hozza működésbe és teszi alkalmassá a percenkénti 70-120 pumpálásra. Testvérek! Az adakozást szükségessé tevő kölcsönös rászorultság legmegindítóbb jelképe ez a kenyér az asztalon. Az „egy kenyér”, amelyből mindannyian eszünk, az úrvacsora, Isten kegyelme, amelyre mindannyiunknak szüksége van. Javakban van köztünk különbség, de ebben nincs: mindnyájan bűnben élünk, híjával vagyunk Isten dicsőségének. Engedetlenek vagyunk Istennek, nélküle hozunk döntéseket, cselekszünk, élünk, beszélünk. Óh, hányszor feledkeztél el Róla csak az elmúlt héten?

Krisztus azonban meghalt értünk, s ezt hirdeti ma ez az asztal. Ez a mi szinusz-csomónk, amely mozgásra (hálára) bírja szívünket. A rászorultság és hálaadás asztala ez. Kérjük az Urat, hogy erősítsen meg ebben a hitben, s gyúljon valódi, őszinte öröm és hála a szívünkben ezért, amely áldozatra indít!

Adjunk hálát az Úrnak gondviseléséért, amellyel megadja a javakat, a mindennapi kenyeret! Adjunk hálát azért is, hogy ezt nem egyenlő módon teszi, hogy egymásra bízhasson bennünket! S adjunk hálát Krisztusban megjelent kegyelméért, amelyre mind rászorulunk, s Akit megkaphatunk itt, ennél az asztalnál! S ebből a hálából gondoskodjunk egyházunkról, annak működéséről és minden rászorulóról!

Ámen.

Anyai szeretet – Isten szeretete

Ha emberek vagy angyalok nyelvén szólok is, szeretet pedig nincs bennem, olyanná lettem, mint a zengő érc vagy pengőcimbalom.    És ha prófétálni is tudok, ha minden titkot ismerek is, és minden bölcsességnek birtokában vagyok, és ha teljes hitem van is, úgyhogy hegyeket mozdíthatok el, szeretet pedig nincs bennem: semmi vagyok.    És ha szétosztom az egész vagyonomat, és testem tűzhalálra szánom, szeretet pedig nincs bennem: semmi hasznom abból.    A szeretet türelmes, jóságos; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel.    Nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat.    Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal.    Mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr.    A szeretet soha el nem múlik. De legyen bár prófétálás: el fog töröltetni; legyen nyelveken való szólás: meg fog szűnni; legyen ismeret: el fog töröltetni.    Mert töredékes az ismeretünk, és töredékes a prófétálásunk.    Amikor pedig eljön a tökéletes, eltöröltetik a töredékes.    Amikor gyermek voltam, úgy szóltam, mint gyermek, úgy éreztem, mint gyermek, úgy gondolkoztam, mint gyermek; amikor pedig férfivá lettem, elhagytam a gyermeki dolgokat.    Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre; most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, ahogyan engem is megismert az Isten.    Most azért megmarad a hit, a remény, a szeretet, e három; ezek közül pedig a legnagyobb a szeretet.” (1Kor 13)  

Nem vagyok talán egyedül azzal, hogy birit kutatók eredményeit fenntartás nélkül fogadjam. Jó néhány évvel ezelőtt brit tudósok kiszámolták, hogy mennyit ér egy ember. Tehát, hogy a bennünket alkotó anyagok értékének mennyi a pénzbeli összege. Felháborodást váltott ki, hisz’ tudjuk, az ember értékét nem az alkotó anyagok adják. De akkor mi? Azt mondjuk, hogy a tudásunkból, a kreativitásunkból, a szellemi erőnkből, a cselekedeteinkből fakad az értékünk.

Itt van az egyik kedvenc zenekarom CD-je. Szép, művészi borító, ráadásul dedikált. Mondhatjuk, hogy ez értékes. Szeretné esetleg valaki megkapni, megvásárolni tőlem? Nyilván ehhez ismerni kellene a zenét, amit tartalmaz…, de nincs is benne a tokban. Innentől kezdve elég értéktelenné vált ez a drágának kikiáltott tárgy.

Így nem ad értéket az emberi életnek a tudás, kreativitás, a cselekedetek, a szellemi erő. Az mind csak „borító”, ami lehet üres, értéktelen. Mert a bennünk levő „zene”, ami értéket és egyedüli értelmet ad az életnek, az a SZERETET. Pénztáraknál kiírják: áraink forintban értendőek. A mi értékünk nem dollárban vagy forintban értendő, hanem szeretetben. Ha sok van benned, értékes ember vagy, mások számára is.

Nos, ha ennyire pótolhatatlan a szeretet, akkor tudni kellene, hogy mi is az. Ezt tudhatjuk meg a Biblia egyik legnépszerűbb szakaszából, a Szeretet himnuszából.

A szeretet nem valamilyen elvont fogalom az Ige szerint, de nem is tulajdonság, hanem bizonyos dolgok cselekvése, míg más dolgoktól való tartózkodás.  Próbáld meg a saját nevedet a felolvasott igeszakaszban „szeretet” helyére illeszteni. Nem fog sikerülni, mert ezek Jézus jellemvonásai, egyedül Őt és senki mást nem lehet beilleszteni a „szeretet” helyére! Mert Isten szeretetéről szól az Ige, és az Benne öltött testet.

Egy valamilyen nevet mégiscsak be tudunk illeszteni: az édesanyát (gyermekével kapcsolatban). Ha Isten szeretetének természetét próbáljuk megérteni, akkor az édesanyai szeretetben kell azt keresnünk. Mert az édesanya türelmes, jóságos a gyermekéhez, nem viselkedik vele bántóan és nem a maga hasznát keresi, hanem a gyermekéét.

Azt vehetjük észre, hogy ebben az Igében nincs szó arról az emberről, akire a szeretet irányul. Mert az független tőle. Isten szeretete nem az ember személyiségére adott reflexió, hanem az az ember tulajdonságaitól, bűneitől független.

Ahogyan az anyai szeretet is. Még meg sem születtél, csak tervben voltál, de már édesanyád szeretettel beszélt rólad, elképzelt téged. És amikor megszülettél, nem csalódott, hanem olyannak szeret, amilyen vagy. Még egy szót sem tudtál szólni, még semmit sem tudtál tenni, hogy legyen miért szeressen, mégis szeretett téged.

Aztán ahogy növekedtél, mindent eltűrt, amit tettél/teszel. Nem függ a szeretete a cselekedeteidtől. Az akkor is megmarad feléd, ha nem lehet kiposztolni a bizonyítványodat a Facebook-ra, mert oda csak a jeles bizonyítványokat meg az okleveleket teszik. De a te értéked nem a teljesítményedben van, hanem édesanyád szeretetében.

Mindent elfedez, megvéd és kiáll az igazadért még akkor is, ha nincs is igazad.

Mindent elhisz neked…, s te sokszor vissza is élsz ezzel. Mindent remél felőled, hogy egyszer boldog és sikeres felnőtt lesz belőled…, s hogy nem követed el azokat a hibákat, amiket ő elkövetett.

Ma, egy szeretetlen világban az okoz örömöt, ha valakiről valami rossz kiderül. Kivéve édesanyádat, akinek fáj, amikor rosszat hall rólad (nem örül a hamiságnak) és személyes kudarcként éli meg a sajátodat. Viszont sikereidnek és jó hírednek talán jobban örül, mint te magad (együtt örül az igazsággal).

 Képzeld magad elé ezt a tiszta, mindentől független szeretetet, ami csak létezésedre irányul, amiben nincs vád, nincs önzés és harag! S amikor méltatlan vagy a szeretetére, akkor sem vádol semmivel, csak ölel. Hiszem, hogy ez nem csak képzelet, hanem naponta otthon megtapasztalod, de érzed akkor is, amikor távol vagy. Érted már, milyen Isten szeretete? Ezért kell hálát adni Istennek, hogy az édesanyákon keresztül lehet valami fogalmunk erről!

És hogy milyen még Isten szeretete? Szenvedő szeretet. Áldozatkész szeretet. Igen, a szeretet mindenképpen szenvedéssel jár. Szenvedés volt megszülni téged, szenvedés betegen ápolni, bajlódni a neveléseddel, átalakítani a napirendet, meg a családi kasszát miattad. Mégis erre a szeretetre hív Isten mindnyájunkat, az édesanyákon keresztül minden ember felé. Hogy akkor miért jó ez mégis?

C.S.Lewis így ír erről: „Szeress bármit, és biztosra veheted, hogy megszakad a szíved, de legalábbis sebet kap. Ha érintetlenül meg akarod őrizni, jobban teszed, ha nem adod senkinek, még egy állatnak se! Óvatosan bugyoláld be mindenféle kis hóbortba és kedvtelésbe; gondosan kerülj minden kötődést; zárd be jól önzésed ládikójába – vagy koporsójába! Ám ott a koporsóban – ott a biztonságos, sötét, fülledt éjszakában elváltozik majd. Nem törik össze, törhetetlen, áthatolhatatlan, megválthatatlan szív lesz belőle. A tragédiának, vagy legalábbis a tragédia lehetőségének egyetlen alternatívája van: a kárhozat. A mennyországon kívül pedig csak egyetlen helyen lehetsz teljes biztonságban a szeretet veszélyeitől és izgalmaitól, ez pedig a pokol.”

A szenvedő szeretet megmentő szeretet. Ezt a szenvedő SZERETETET láthatod a kereszten. A szeretet testet öltött Krisztusban, hogy szenvedhessen értünk. A legnagyobb szeretet a legnagyobb szenvedésben lett a miénk.

És ez a szeretet soha el nem múlik. (Nem omlik össze, nem dől le.) A legkitartóbb nyomásra sem. Nincs az a bűn és az az idő, ami kifogna rajta. Ezért maradsz mindig is gyerek, felnőttként is, és nincs, ami miatt kitagadottá válnál. Mert az anyai szeretet végig kísér egy életen át, míg ő él.

Isten szeretetét azonban a halál sem dönti le, mert az örökkévaló. Halványan ezt látod édesanyád szeretetében. Tükör által most még homályosan, de egykor színről színre, örökre és szenvedéstől immár mentesen fürdőzhetsz Isten szeretetében. Ott, az örökkévalóságban. Sokszor kérdezik hittanosok: Mit tartogat Isten a mennyországban? Gondolj édesanyád szeretetére és szorozd meg a végtelennel! Az vár rád, az vár mindannyiunkra.

Ámen.