Prédikációk

Küldetésre teremtve

Így szólt az Úr igéje Jónáshoz, Amittaj fiához:    Indulj, menj Ninivébe, a nagy városba, és prédikálj ott, mert feljutott hozzám gonoszságának híre!    El is indult Jónás, de azért, hogy Tarsísba meneküljön az Úr elől. Elment Jáfóba, talált ott egy hajót, amely Tarsísba készült. Kifizette az útiköltséget, és hajóra szállt, hogy a rajta levőkkel Tarsísba menjen az Úr elől.”

(Jón 1,1-3)  

Jónás próféta története nem a végén olvasható tanulság, hanem leginkább a benne szereplő cethal következtében vált közismertté. Egy hosszabb körmondatban összefoglalható ez a rövid történet. Azonban nem a cethal a főszereplő, de még csak nem is Jónás, hanem mi, magunkat hívő keresztyé­neknek tartó emberek. Ha mélyére ásunk az Igének és kérjük Isten Lelkének vezetését, akkor megvilágosodik előttünk, hogy ez a történet rólunk és hozzánk szól. Szól hozzád, református keresztyén emberhez; és szól hozzánk, mint missziói gyülekezethez. Sok ezer éves történet, amely Isten időtlen Igéjét hordozza, ma is aktuálisan, személyre szólóan neked, nekünk. Isten szava ugyanis nem céltalanul bolyong az éterben. Nem általánosságban, hanem mindig egy konkrét emberhez szól. „Így szólt az Úr igéje Jónáshoz, Amittaj fiához”, és így szól ma is név szerint hozzád. Nem tévesztett célt, neked van elkészítve az üzenet. De milyen üzenet? Keressük meg együtt a Lélek vezetésével ezen az öt vasárnapon!

Jónás egy igazi prófétai küldetést kap. Menjen Ninivébe, a nagy városba, és ott prédikáljon, hívja a lakosságot megtérésre. Mit látunk meg ebből? Elsősorban azt, hogy Isten gyermekeiként félti ezt a bűnnel teli várost. Gonoszságuk már az égig ér, és ha nem változnak meg, ez hamarosan saját vesztüket fogja okozni. Szó szerint azt mondja az Úr: Kiálts rá! – ahogy a szülő rákiált az autó elé lépő figyelmetlen gyermekére. Nem igaz tehát az a nézet, hogy az Ószövetség Istene egy büntető és bosszúálló isten! Nagyon is lehajol a bűnös emberhez, még akkor is, ha nem is a választott néphez tartozik! Pontosan ezzel van a gond Jónás részéről. Mert Ninive Asszíria fővárosa. Annak az Asszíriának, amely az Istentől távoli élet, a gonoszság és a pogányság szimbóluma, Izráel ellensége. A Jónás történetének idejében még csak éppen felemelkedőben lévő város később egy világbirodalom fővárosává lett, amellyel meggyűlt a baja Izráelnek. Az asszírok Izráel északi országrészének lakosságát deportálták, és másokat telepítettek a helyükre, ők lettek a későbbi samaritánusok. Jónás történetének írásba foglalásakor már nagyon is átérezték és helyeselték az olvasók Jónás tiltakozását küldetése ellen.

Mert ez egy lehetetlen küldetésnek tűnik. Menj az ellenséghez és hirdesd nekik Isten szeretetét! Mit gondolhatott Jónás? „Minek menjek oda? Bolondnak fognak nézni! Senki sem fog hinni, teljesen fölösleges a fáradság. Nélkülük is jól elvagyunk az Isten népe között.” 

Az Ige hozzánk is így szól, és ezért aktuális: Menj, és hívj embereket Istenhez, megtérésre! Mindnyájunknak van prófétai hivatása: Isten nevéről vallást tenni. Beszélj Isten szeretetéről, hogy megtudja mindenki: Istennek minden ember fontos! És figyelmeztetni akarja őket, hogy nem jó úton járnak. “Kiálts rá” a családtagra, a barátodra, a munkatársadra, az osztálytársadra, a szomszédodra azzal a féltő szeretettel, amivel Isten küld hozzájuk! Azért, hogy megmentsd őket.

Jónás megfutamodik a feladat elől. „Csinálja, akinek két anyja van!” – gondolhatja magában. Hajót keres, megveszi a menetjegyet (nem retúr, nehogy később meggondolja magát). És mennyire magunkra ismerhetünk ebben! Mert könnyű evangelizálni a hívők körében, „a mieink között”. Ott jókat tudunk beszélgetni az Úr hatalmas dolgairól. Szeretetvendégségeken, üdítők és sütemények között. Vagy konferenciákon. Ezekre is szükség van. De örömmel lépünk-e ki a templom, a gyülekezet falai közül az ellenséges terepre? Mert oda is van küldetésünk. Sőt, oda van csak igazán!

És most gondolj arra az emberre, akit a leginkább nem kedvelsz!  Akarod-e, hogy őt is szerese Isten? Ja, persze, hogy akarod. Csak ne neked kelljen beszélni Isten szeretetéről. Szánnál rá időt, erőt, hogy figyelmeztesd? Vagy úgy gondolod: jól ellennél nélküle is a mennyben. Jónás azért nem vállalta a küldetését, mert Isten szava számára csak egy parancs volt, amit meg lehet tagadni. Eleve bukott dolog Isten szeretetét hirdetni, miközben benne nincs meg ez a pogányokhoz, bűnösökhöz, hitetlenekhez odahajló szeretet.

A postás nem örömmel viszi a születésnapi képeslapot; nem aggódik, amikor egy nagy összegű csekket vagy bírósági végzést kézbesít; és nem sírva adja senki kezébe a gyásztáviratot. Mert ő csak postás, egy közvetítő. A prófétának viszont azonosulni kell az üzenettel, sőt magával az üzenet Feladójával. Ha megtérésre hív, akkor azt azzal a lelkülettel kell vinni, amivel Isten küldi. Nem lehet parancsszóra evangelizálni, hanem szeretni kell azokat, akikhez küld az Úr. Ha ez hiányzik belőlünk, akkor ösztönösen menekülőre fogjuk a dolgot, mint Jónás tette. És azt az energiát, erőt, lehetőséget, amit a küldetésre adott Isten, ellenkezőleg fogjuk felhasználni. Mennyivel jobb lett volna, ha Jónás az utazás, a logisztika megszervezését és az anyagi erőforrásait nem menekülésre, hanem a küldetésre fordítja! Mert arra kapta. De csak a szeretet tud képessé tenni erre a küldetésre.

Az olyan szeretet, amely ott van előttünk keresztyén életünk nagy példaképében, Jézus Krisztusban. Ő is küldetést kapott az Atyától. Arra született, hogy megkeresse az elveszettet, odamenjen a pogányokhoz, hirdesse Isten kegyelmét a bűnösök­nek. Pontosan a vallási vezetők kérik számon tőle a jónási lelkület hiányát. Mert Ő tényleg elvégezte küldetését, nem úgy, mint Jónás. Jézus átment Samárián; bement a vámszedők házába; asztalhoz ült a részeges alakokkal; szóba elegyedett nőkkel, sőt: prostituáltakkal; megérintette a leprásokat. Nem keresett kibúvót, nem menekült el, hanem elvégezte a „nemszeretem” munkát. Bár hálátlan feladat volt ez, az embert, akihez küldetett, nagyon is szerette! Azért volt erre képes, mert Ő nem csupán evangéliumot hirdetett, nem csak üzenetet hozott az Atyától, amit vagy elmond, vagy nem, hanem Ő maga volt az evangélium, az üzenet. Sőt, az Atya Benne öltött testet. Teljes lényével az Atya küldetésében állt. Nemcsak beszélt a szeretetről, hanem maga volt a szeretet. Na, ezt kellene megtanulnunk Tőle!

Jónás arcában így láthatjuk meg önmagunk tükörképét. S így látjuk Jézust, amilyennek lennünk kellene. Sokszor arról szól az igehirdetés (a mai is lehetne ilyen), hogy Jónás így csinálta, Jézus viszont úgy. Te legyél olyan, mint Jézus. Nagyszerű üzenet, csak az a baj vele, hogy megvalósíthatatlan. Küldetésünk a megtérésre hívás. Nem az egyik, hanem A KÜLDETÉSÜNK. Egész lényünkkel ebben kellene benne állnunk ott, ahol vagyunk. Ennek ellenére vajon a majd 5000 monorierdői lakosból hányan hallották tőlünk, tőled Isten megtérésre hívó szavát? A munkahelyeden hányan hallottak tőled arról, hogy Isten szereti őket is és azt akarja, hogy ne vesszenek el? Ha nem hallottak, az azért van, mert az ellenkező irányba haladsz. Menekülsz a feladat elől, mint Jónás, megvetted a jegyet, te is csak egy útra. De ma a visszaútra is jegyet kaphatsz, s ez a jegy a kegyelem.

Szükségünk van rá, mert antimisszionáriusok vagyunk. És a kegyelem arról szól, hogy Isten nekünk is annyira megbocsát, mint azoknak, akikhez küld. Érzed, hogy megfordult a mondat? Nem másoknak annyira, amennyire neked, hanem neked annyira megbocsát, mint bárki másnak, aki elfogadja ezt a kegyelmet. Rászorulsz hát erre a kegyelemre. Ha ez a felismerés szíven talál, biztos, hogy szaladni fogsz az örömhírrel oda, ahová küld az Úr!

Ámen.

(Elhangzott 2017. szeptember 10-én)

Az egyház vérkeringése

Lekció: Mk 12,41-44

Textus: 1Kor 16 

Az első korinthusi levél magyarázatának egy éve tartó sorozata utolsó állomásához érkeztünk. E levélben sokféle gyülekezeti problémáról írt az apostol, amely hozzánk is ugyanúgy szólt. Sokszor jártunk meg mélységeket, de az elmúlt három alkalom során magaslatokon is jártunk, amikor is a feltámadásról szólott az Ige. E magaslatról – úgy tűnik – már csak lefelé vezethet az út.

A több helyen kemény hangú levél végén most úgy tűnik, mintha Pál a korinthusiak pénztárcájában kezdene kotorászni. De ez az Ige hozzánk is szól, mégse érezzétek kellemetlenül magatokat, mondván, hogy itt mindjárt arról a kijáratnál lévő ládikáról lesz szó, hogy miképpen kell telerakni. A pénz kényes kérdés ma is. Az egyházról van egy olyan kép, hogy a papok elmondják az erkölcsi szentbeszédeket, aztán a végén csak a pénznél lyukadunk ki. Sikamlós talaj ez! Nem is szeretek megállni a kijáratnál a persely mellett, nehogy azt higgyék, hogy Jézushoz hasonlóan nézem, ki mennyit és hogyan rak bele. De az adakozás szerves és nélkülözhetetlen része a keresztyén életnek, kell róla tanulnunk, s akkor nem lesz sértődés, félreértelmezés.

Ma, új kenyér ünnepén a kenyér szimbólumában minden javakért hálát adunk, amit Istentől kaptunk. És hát „mid van, amit nem kaptál volna?” – jó ezzel tisztában lenni, hogy amink van, az tk. nem is a miénk, hanem az Úré! Ahogyan egy énekben megvalljuk: “Te adsz fényt és záporesőt, juhaidnak bőven termő legelőt. Nem takarnak, nem is vetnek, hiányt többé nem szenvednek Tebenned.”  De ezen anyagi vagy természeti javakat Isten nem egyformán adja, nem homogén módon teríti. Miért? Igazságos-e Isten, hogy így cselekszik?

Testvérek! Lehet, hogy furcsának tűnik – Isten gondolatai ugyanis nem a mi gondolataink – , de azért cselekszik így, hogy egymásra legyünk szorulva. A teremtésben is már úgy alkotta meg az embert, hogy „nem jó az embernek egyedül lenni”, szüksége van segítő társra. Ez a rászorultság tart össze házasságot, emberi kapcsolatokat, társadalmakat, de magát az egyházat is. Kölcsönös rászorultság nélkül vajon kialakulhatna-e testvéri közösség? Bizonyára nem. Ezért vergődnek közösségeink, mert tagadni akarjuk a rászorultság elvét. Nem merünk kérni , nehogy pénzéhesnek tűnjünk, vagy éppen büszkeségből. De nem akarunk adni sem, legfeljebb a fölöslegünkből. Mert hát ami az enyém, az az enyém!

Ha mindenkinek egyformán elegendő javai lennének, hogyan működne az egyház? Akkor mindenki a maga érdemének és tudásának tulajdonítaná azt, amije van, s nem Isten dicsőülne meg közöttünk. Az ószövetségi történetben Isten Gedeonnak is ezért adott csak 300 fős csapatot a midiánita túlerővel szemben. Hogy ne saját hadi erejüknek, létszámuknak tulajdonítsák a győzelmet. Így azonban Istennek adhattak hálát. És adhatunk hálát mi is, hogy segítségünkre siet a másik ember, a másik gyülekezet által. És ugyanígy küldetésünknek tudhatjuk, hogy Isten a nekünk adott javakból mások szükségét akarja kipótolni.

Az egyház Krisztus teste. A testnek vérkeringésre van szüksége ahhoz, hogy életben maradjon. A vér szállítja a sejtekhez, szervekhez a tápanyagot és elszállítja a fölösleget.  AZ ADAKOZÁS AZ EGYHÁZ VÉRKERINGÉSE. A sejtek (gyülekezetek, egyháztagok) egymásra vannak utalva. Pál erről a vérkeringésről beszél. Az ókeresztyén egyház központja a jeruzsálemi gyülekezet volt, amely akkoriban éppen nagy éhínséget szenvedett. Korinthusban, a gazdag kereskedővárosban nehéz volt ezt elképzelni, együtt érezni velük. De az apostol nem kérdezi őket erről, hanem keresztyén kötelesség teljesítésére felszólítva tk. parancsot hirdet. Nem a fölöslegük összegyűjtésére szólít fel, hanem hogy előre tegyék félre, a hét első napján. Nem azt jön elvinni, ami megmarad a hét végére! Mi vajon hogyan adakozunk? Van-e félretett adományod? Együtt tudsz-e érezni a nélkülözőkkel, az üldözöttekkel?

A hét első napja az istentisztelet napja, s innen tudhatjuk: az adakozás már ekkor szerves része az istentiszteletnek. És ezekből az Isten tiszteletére szánt adományokból kell, hogy gyülekezetük működésén túl juttassanak a szenvedő testvéreknek.

A vérkeringést a szív tartja fönn. Az adakozás (mint vérkeringés) motorja szintén a szív. Az adományra az Ige egy olyan görög szót használ, amely kegyelmet és örömöt is jelent. Ezzel mutatja meg számunkra is, hogy az adakozás nem kényszerből történik, hanem szívbéli örömből. Ha jól működik a vérkeringés, a szív, ha van öröm és hála, akkor nincs betegségre utaló jel. A nélkülözés nem Isten csapása, hanem a vérkeringésben lévő fennakadásból eredő betegség. A szív betegsége, AZ ÖRÖM HIÁNYA, ami kiterjed így az egész testre. A bőség áldása önzésre indít, s nem küld oda javakat, ahol szükség van. Vagy becsapjuk magunkat is azzal, hogy azt mondjuk: nincs miből adni.

Van, aki kényszerből adakozik. Aki adónak tekinti az egyház fenntartói járulékot; vagy azért dob a perselybe, hogy ne szólják meg mások. Ez olyan, mint, amikor egy embernek a vérkeringését gépekkel tarják fönn. Fekszik a hideg kórház műfényekkel megvilágított intenzív osztályán, él, de gyakorlatilag halott. Terhére van mindenkinek, a rokonok az eutanázián gondolkodnak. Ilyen a kényszeradományokból fönntartott gyülekezet. Nem tud másnak a hasznára lenni, mert saját létfenntartásáért küzd folyamatosan. Pedig az adakozásnak nem ez a célja! Ha tovább olvassuk az Igét, a gyülekezet küldetése az, hogy a rászorulók megsegítésén túl szolgálatokat végezzen, szolgálókat küldjön és fogadjon; vendéglátás, misszió, logisztika. Ebből adódik a gyülekezeti költségvetés bonyolultsága. Egy élő gyülekezet, egyház életét így tartja fönn a hitben és szeretetben megerősödött hívek adakozókészsége. Van tehát miből gyógyulnunk!

De honnan legyen szívünkben az öröm? A szívet egy szinusz-csomó nevezetű idegrendszeri szerv hozza működésbe és teszi alkalmassá a percenkénti 70-120 pumpálásra. Testvérek! Az adakozást szükségessé tevő kölcsönös rászorultság legmegindítóbb jelképe ez a kenyér az asztalon. Az „egy kenyér”, amelyből mindannyian eszünk, az úrvacsora, Isten kegyelme, amelyre mindannyiunknak szüksége van. Javakban van köztünk különbség, de ebben nincs: mindnyájan bűnben élünk, híjával vagyunk Isten dicsőségének. Engedetlenek vagyunk Istennek, nélküle hozunk döntéseket, cselekszünk, élünk, beszélünk. Óh, hányszor feledkeztél el Róla csak az elmúlt héten?

Krisztus azonban meghalt értünk, s ezt hirdeti ma ez az asztal. Ez a mi szinusz-csomónk, amely mozgásra (hálára) bírja szívünket. A rászorultság és hálaadás asztala ez. Kérjük az Urat, hogy erősítsen meg ebben a hitben, s gyúljon valódi, őszinte öröm és hála a szívünkben ezért, amely áldozatra indít!

Adjunk hálát az Úrnak gondviseléséért, amellyel megadja a javakat, a mindennapi kenyeret! Adjunk hálát azért is, hogy ezt nem egyenlő módon teszi, hogy egymásra bízhasson bennünket! S adjunk hálát Krisztusban megjelent kegyelméért, amelyre mind rászorulunk, s Akit megkaphatunk itt, ennél az asztalnál! S ebből a hálából gondoskodjunk egyházunkról, annak működéséről és minden rászorulóról!

Ámen.

Anyai szeretet – Isten szeretete

Ha emberek vagy angyalok nyelvén szólok is, szeretet pedig nincs bennem, olyanná lettem, mint a zengő érc vagy pengőcimbalom.    És ha prófétálni is tudok, ha minden titkot ismerek is, és minden bölcsességnek birtokában vagyok, és ha teljes hitem van is, úgyhogy hegyeket mozdíthatok el, szeretet pedig nincs bennem: semmi vagyok.    És ha szétosztom az egész vagyonomat, és testem tűzhalálra szánom, szeretet pedig nincs bennem: semmi hasznom abból.    A szeretet türelmes, jóságos; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel.    Nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat.    Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal.    Mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr.    A szeretet soha el nem múlik. De legyen bár prófétálás: el fog töröltetni; legyen nyelveken való szólás: meg fog szűnni; legyen ismeret: el fog töröltetni.    Mert töredékes az ismeretünk, és töredékes a prófétálásunk.    Amikor pedig eljön a tökéletes, eltöröltetik a töredékes.    Amikor gyermek voltam, úgy szóltam, mint gyermek, úgy éreztem, mint gyermek, úgy gondolkoztam, mint gyermek; amikor pedig férfivá lettem, elhagytam a gyermeki dolgokat.    Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre; most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, ahogyan engem is megismert az Isten.    Most azért megmarad a hit, a remény, a szeretet, e három; ezek közül pedig a legnagyobb a szeretet.” (1Kor 13)  

Nem vagyok talán egyedül azzal, hogy birit kutatók eredményeit fenntartás nélkül fogadjam. Jó néhány évvel ezelőtt brit tudósok kiszámolták, hogy mennyit ér egy ember. Tehát, hogy a bennünket alkotó anyagok értékének mennyi a pénzbeli összege. Felháborodást váltott ki, hisz’ tudjuk, az ember értékét nem az alkotó anyagok adják. De akkor mi? Azt mondjuk, hogy a tudásunkból, a kreativitásunkból, a szellemi erőnkből, a cselekedeteinkből fakad az értékünk.

Itt van az egyik kedvenc zenekarom CD-je. Szép, művészi borító, ráadásul dedikált. Mondhatjuk, hogy ez értékes. Szeretné esetleg valaki megkapni, megvásárolni tőlem? Nyilván ehhez ismerni kellene a zenét, amit tartalmaz…, de nincs is benne a tokban. Innentől kezdve elég értéktelenné vált ez a drágának kikiáltott tárgy.

Így nem ad értéket az emberi életnek a tudás, kreativitás, a cselekedetek, a szellemi erő. Az mind csak „borító”, ami lehet üres, értéktelen. Mert a bennünk levő „zene”, ami értéket és egyedüli értelmet ad az életnek, az a SZERETET. Pénztáraknál kiírják: áraink forintban értendőek. A mi értékünk nem dollárban vagy forintban értendő, hanem szeretetben. Ha sok van benned, értékes ember vagy, mások számára is.

Nos, ha ennyire pótolhatatlan a szeretet, akkor tudni kellene, hogy mi is az. Ezt tudhatjuk meg a Biblia egyik legnépszerűbb szakaszából, a Szeretet himnuszából.

A szeretet nem valamilyen elvont fogalom az Ige szerint, de nem is tulajdonság, hanem bizonyos dolgok cselekvése, míg más dolgoktól való tartózkodás.  Próbáld meg a saját nevedet a felolvasott igeszakaszban „szeretet” helyére illeszteni. Nem fog sikerülni, mert ezek Jézus jellemvonásai, egyedül Őt és senki mást nem lehet beilleszteni a „szeretet” helyére! Mert Isten szeretetéről szól az Ige, és az Benne öltött testet.

Egy valamilyen nevet mégiscsak be tudunk illeszteni: az édesanyát (gyermekével kapcsolatban). Ha Isten szeretetének természetét próbáljuk megérteni, akkor az édesanyai szeretetben kell azt keresnünk. Mert az édesanya türelmes, jóságos a gyermekéhez, nem viselkedik vele bántóan és nem a maga hasznát keresi, hanem a gyermekéét.

Azt vehetjük észre, hogy ebben az Igében nincs szó arról az emberről, akire a szeretet irányul. Mert az független tőle. Isten szeretete nem az ember személyiségére adott reflexió, hanem az az ember tulajdonságaitól, bűneitől független.

Ahogyan az anyai szeretet is. Még meg sem születtél, csak tervben voltál, de már édesanyád szeretettel beszélt rólad, elképzelt téged. És amikor megszülettél, nem csalódott, hanem olyannak szeret, amilyen vagy. Még egy szót sem tudtál szólni, még semmit sem tudtál tenni, hogy legyen miért szeressen, mégis szeretett téged.

Aztán ahogy növekedtél, mindent eltűrt, amit tettél/teszel. Nem függ a szeretete a cselekedeteidtől. Az akkor is megmarad feléd, ha nem lehet kiposztolni a bizonyítványodat a Facebook-ra, mert oda csak a jeles bizonyítványokat meg az okleveleket teszik. De a te értéked nem a teljesítményedben van, hanem édesanyád szeretetében.

Mindent elfedez, megvéd és kiáll az igazadért még akkor is, ha nincs is igazad.

Mindent elhisz neked…, s te sokszor vissza is élsz ezzel. Mindent remél felőled, hogy egyszer boldog és sikeres felnőtt lesz belőled…, s hogy nem követed el azokat a hibákat, amiket ő elkövetett.

Ma, egy szeretetlen világban az okoz örömöt, ha valakiről valami rossz kiderül. Kivéve édesanyádat, akinek fáj, amikor rosszat hall rólad (nem örül a hamiságnak) és személyes kudarcként éli meg a sajátodat. Viszont sikereidnek és jó hírednek talán jobban örül, mint te magad (együtt örül az igazsággal).

 Képzeld magad elé ezt a tiszta, mindentől független szeretetet, ami csak létezésedre irányul, amiben nincs vád, nincs önzés és harag! S amikor méltatlan vagy a szeretetére, akkor sem vádol semmivel, csak ölel. Hiszem, hogy ez nem csak képzelet, hanem naponta otthon megtapasztalod, de érzed akkor is, amikor távol vagy. Érted már, milyen Isten szeretete? Ezért kell hálát adni Istennek, hogy az édesanyákon keresztül lehet valami fogalmunk erről!

És hogy milyen még Isten szeretete? Szenvedő szeretet. Áldozatkész szeretet. Igen, a szeretet mindenképpen szenvedéssel jár. Szenvedés volt megszülni téged, szenvedés betegen ápolni, bajlódni a neveléseddel, átalakítani a napirendet, meg a családi kasszát miattad. Mégis erre a szeretetre hív Isten mindnyájunkat, az édesanyákon keresztül minden ember felé. Hogy akkor miért jó ez mégis?

C.S.Lewis így ír erről: „Szeress bármit, és biztosra veheted, hogy megszakad a szíved, de legalábbis sebet kap. Ha érintetlenül meg akarod őrizni, jobban teszed, ha nem adod senkinek, még egy állatnak se! Óvatosan bugyoláld be mindenféle kis hóbortba és kedvtelésbe; gondosan kerülj minden kötődést; zárd be jól önzésed ládikójába – vagy koporsójába! Ám ott a koporsóban – ott a biztonságos, sötét, fülledt éjszakában elváltozik majd. Nem törik össze, törhetetlen, áthatolhatatlan, megválthatatlan szív lesz belőle. A tragédiának, vagy legalábbis a tragédia lehetőségének egyetlen alternatívája van: a kárhozat. A mennyországon kívül pedig csak egyetlen helyen lehetsz teljes biztonságban a szeretet veszélyeitől és izgalmaitól, ez pedig a pokol.”

A szenvedő szeretet megmentő szeretet. Ezt a szenvedő SZERETETET láthatod a kereszten. A szeretet testet öltött Krisztusban, hogy szenvedhessen értünk. A legnagyobb szeretet a legnagyobb szenvedésben lett a miénk.

És ez a szeretet soha el nem múlik. (Nem omlik össze, nem dől le.) A legkitartóbb nyomásra sem. Nincs az a bűn és az az idő, ami kifogna rajta. Ezért maradsz mindig is gyerek, felnőttként is, és nincs, ami miatt kitagadottá válnál. Mert az anyai szeretet végig kísér egy életen át, míg ő él.

Isten szeretetét azonban a halál sem dönti le, mert az örökkévaló. Halványan ezt látod édesanyád szeretetében. Tükör által most még homályosan, de egykor színről színre, örökre és szenvedéstől immár mentesen fürdőzhetsz Isten szeretetében. Ott, az örökkévalóságban. Sokszor kérdezik hittanosok: Mit tartogat Isten a mennyországban? Gondolj édesanyád szeretetére és szorozd meg a végtelennel! Az vár rád, az vár mindannyiunkra.

Ámen.

Helyreállt a rend!

Amikor elmúlt a szombat, a magdalai Mária és Mária, a Jakab anyja, valamint Salómé illatos keneteket vásároltak, hogy elmenjenek, és megkenjék Jézus testét.    A hét első napján, korán reggel, napkeltekor, elmentek a sírbolthoz,    és erről beszéltek egymás között: “Ki hengeríti el nekünk a követ a sírbolt bejáratáról?”    Ekkor felnéztek, és látták, hogy a kő el van hengerítve. Pedig az igen nagy volt.    És amikor bementek a sírboltba, látták, hogy egy fehér ruhába öltözött ifjú ül jobb felől, és megrettentek.    De az így szólt hozzájuk: “Ne féljetek! A názáreti Jézust keresitek, akit megfeszítettek? Feltámadt, nincsen itt. Íme, ez az a hely, ahova őt tették.    De menjetek el, mondjátok meg a tanítványainak és Péternek, hogy előttetek megy Galileába: ott meglátjátok őt, amint megmondta nektek.”    Ekkor kijöttek, és elfutottak a sírbolttól, mert remegés és döbbenet fogta el őket; és senkinek sem mondtak el semmit, mert féltek.    (A hét első napján, korán reggel, miután feltámadt, először a magdalai Máriának jelent meg, akiből hét ördögöt űzött ki.    Ő elment, és megvitte a hírt követőinek, akik gyászoltak és sírtak.    Amikor ezek meghallották, hogy ő él, és hogy Mária látta, nem hitték el.    Ezután más alakban jelent meg közülük kettőnek útközben, amikor vidékre mentek.    Ezek is elmentek, és megvitték a hírt a többieknek, de nekik sem hittek.” (Márk 16,1-13)

„Ez az élet rendje.” – mondjuk akkor, amikor a gyermekek átesnek a kötelező betegségeken; a kamasz gyerekek feszegetik a határokat és próbálják a türelmünket. Mondjuk akkor, amikor a gyermekek felnövekedvén elköltöznek otthonról, megházasodnak, nekik is gyermekeik születnek. És mondjuk akkor is, amikor valaki meghal a családban, s így nyugtatjuk a hozzátartozóinkat, saját magunkat. Születünk élünk és meghalunk, s próbáljuk ezt természetességgel megélni. Ideológiát teremtünk arra nézve, hogy miképpen illeszkedhet bele a halál a világ rendjébe. Evolúciós elméletet gyártunk, amelyben a halál teremtő erővé válik. S közben mégis érezzük mindvégig, hogy ez egyáltalán nem jó…

„Ez az élet rendje.” – s közben azt látjuk, hogy éppen nincs rend az életben. Káosz van a természetben és a társadalomban. Mert amikor rendben vannak a dolgok, akkor béke és nyugalom van. Akkor harmónia és egyetértés van. Nincs mitől félni. De ezt oly ritkán érezzük, mégpedig azért, mert nincs rend. S ahol nincs rend, ott káosz van, ott terror és háború van, viszály, betegség és félelem, válás, függőség és bűnözés, rettegés van.

Isten rendet teremtett ugyan és megállapította, hogy “minden igen jó”. Ezt az “igen jót” mégis nyomokban látjuk csupán. Az égitestek rendben engedelmeskednek a csillagászat törvényeinek, a fizika, a kémia nem hazudtolja meg önmagát. De még sincs rendben minden. Ezért van annyi könny, rettegés, félelem. Amikor a kisgyermek felépít egy homokvárat és azt valaki összedönti, akkor sírva fakad. Mert oda lett a rend, amit létrehozott. A rend elvesztése ezzel jár: könnyek és sírás, félelem és rettegés, a hiábavalóság érzése. Átérezzük azt, amit a Prédikátor könyvében olvasunk: “Minden hiábavalóság!” És az ember megtanul ezzel együtt élni. Oly annyira, hogy képes hozzászokni. Nem barátkozik meg vele, de elfogadja, hogy ennek így kell lennie.

Háziasszonyoknak ismerős az érzés, hogy reggel rendet raknak a lakásban, de mire hazaérkeznek, ugyanolyan felfordulás fogadja őket. Ha hiába takarít minden nap és rak rendet, mégis felfordulás van, akkor egy idő után feladja, és nem csinálja. Hozzászokik, s bár fáj a rendetlenség, megtanul benne élni.

Így éljük az életünket, így él az emberiség. Ott az Édenben felborította az ember a rendet. Beköltözött a félelem a világba, s a káosz erői, amit Isten a teremtésben legyőzött, sok tekintetben átvették az uralmat. És igazából már nem is tudjuk, mi az a „rend”. Átéljük pillanatokra, pl. egy kiránduláson megcsodálva a természetet, érezve a napmelegét, hallgatva a madarak énekét…, aztán hazamenve azonnal belerondít egy halálhír az idilli képbe. És ez az élet rendje. A jelenlegi állapotot tartjuk rendnek. Pedig nem így van, s a húsvét erről szól.

Az élet általunk ismert „rendjében” éltek Jézus tanítványai, azok az asszonyok is, akik kimentek a hét első napján Jézus sírjához. Az élet rendje ez: akit megfeszítettek, az meghalt, el kell temetni, halotti éneket énekelve be kell balzsamozni, hogy a teste hosszabb ideig dacolhasson a „rendben” következő enyészettel. Ez a rend, ez volt normális számukra, ahogy számunkra is az lett volna.

A döbbenet akkor vett erőt rajtuk, amikor valamit „nem találtak rendben” a sírnál. El volt hengerítve a kő, egy természetfölötti lény pedig a legnagyobb természetességgel beszél nekik Jézus feltámadásáról. Nos, ha felborul a rend, akkor jön a rettegés, a félelem oly annyira, hogy négyféle kifejezést használ itt a Biblia. Annyira eltért tapasztalatuk a normálistól, hogy „önkívületbe” estek. Remegtek és minden porcikájuk tiltakozott az ellen, amit láttak. Nem is szóltak senkinek semmit, nehogy bolondnak nézzék őket.

Azonban mégiscsak elterjedt a hír, mert egyébként ma nem lennénk itt. Történt ugyanis még valami: az üres sír látványán túl megjelenik maga Jézus a magdalai Máriának. S ez a találkozás ad neki erőt ahhoz, hogy a gyásztól levert tanítványoknak elvigye a feltámadás örömhírét. Amit, természetesen hitetlenséggel fogadott mindenki. Nemcsak Máriától, hanem minden szemtanútól.

A pszichológia a gyásznak négy fázisát írja le: sokk, irányított szakasz, regresszió és adaptáció. Az utolsó szakaszban elfogadja az ember a halál tényét, s megtanul vele élni. A tanítványok éppen a regresszív állapotban vannak (ami a fásult reménytelenség állapota). Ebbe az állapotba hasít bele a hihetetlen hír, és felborítja a gyász „normális” rendjét.

Jézus egész élete ilyen volt: felborította a rendet. Gyógyíthatatlan betegségeket gyógyított; megszokott, kőbe vésett hagyományokat írt felül vagy vett semmibe; fölborogatta a rendben a templomban lévő pénzváltó asztalokat. Ezeket a jézusi történeteket azért utasítják el sokan, mert vagy nem tudnak azonosulni vele (nem „normális” tanítások ezek) vagy azt mondják, hogy a természet rendjébe ütköző csoda, s nem hiszik el.

Az igazság az, hogy Jézus nem felborítani jött a rendet, hanem éppen helyreállítani. A világ rendjébe ugyanis nem tartozik bele a kapzsiság, irigység, háború, betegség, természeti katasztrófák és halál. Jézus ezeket az ide nem való dolgokat jött megszüntetni, rendet rakni a világban. A feltámadással nem olyan dolog történt, ami nem történhet meg, hanem a halál olyan dolog, aminek nem kellene lennie! Ezt magad is érzed, amikor temetésen vagy. És a végső rend helyreállítása pontosan ebben történik meg! Ezt hirdeti számodra is az üres sírról szóló hír.

Persze, ez önmagában semmit sem fog eredményezni, csak kételkedést. Ezt a hírt nem úgy adjuk tovább, ahogy a hamis híreket a Facebook-on (nem győződik meg senki az igazságról) Itt kell, hogy magad is találkozz a feltámadt Jézussal. Amíg ez nem történik meg, te is kételkedni fogsz, ahogy Mária és a tanítványok, és eszed ágában nem lesz továbbadni! De ez a találkozás  valóban lehetséges, mert Jézus él és ma is itt van Lelke által láthatatlanul, de valóságosan! A Jézussal való találkozás adhatja vissza a reményt a számodra, hogy rend lesz az életedben végre: a családodban, az egészségedben, a munkádban… s nem kell félned a haláltól. S hogy mi erre a bizonyíték?

A tanítványok, miután Jézussal találkoznak, viszik a hírt. Azt a hírt, amit korábban teljesen elutasítottak. És nemcsak vitték a hírt, hanem hajlandóak voltak meghalni érte. A hitetlen tanítványokat hitvalló mártírrá változtatta a Feltámadottal való találkozás. Ma is ez a legnagyobb bizonyíték: az ateizmus, a hitetlenség, a Jézusban való kételkedés és a feltámadás elutasítása még egyetlen embernek sem változtatta meg az életét. Viszont millióknak adott reményt a hit és tette boldoggá az életüket. Boldoggá és örökkévalóvá. Nehéz hinni azt, hogy egy meg nem történt esemény képes ilyen hatásra! S ma erre neked is lehetőséged van. Találkozhatsz Jézussal. Engedd Őt közel magadhoz, aki most is ott áll melletted! Mert ez a hit megváltoztat téged, és ez változtatná meg a világot. Hit nélkül rendetlenség, félelem és halál van. Hitben Jézus újjáteremt mindent, és neked is feltámadást ad!

Egy héttel ezelőtt, virágvasárnap felrobbantottak iszlám szélsőségesek egy nem állami támogatásból épült kopt keresztyén templomot. 50 ember halt meg az istentiszteleten. És mi volt az ő válaszuk erre? Készítettek egy videoklipet, amin a halhatatlan mennyei Egyházról énekelnek dicsőítő éneket. Látszik a képen a felrobbant templombelső, a törmelékek, a felfordulás, amiből előkotorják a hangszereket és elkezdik énekelni azt az éneket, ami nem szól másról, minthogy aki hisz a feltámadásban, az elpusztíthatatlan. És látszólag nincs rendben semmi: romok, tolószékes rokkantak, halottas menet a háttérben…, és mégis, ezekben az emberekben a legnagyobb rend és béke uralkodik. Ezt a békét, ezt a rendet hozta el a feltámadás. Legyen a te számodra is valóság!

Ámen.

Szenvedő szeretet

Textus: “Miután Jézus elfogadta az ecetet, ezt mondta: Elvégeztetett! És fejét lehajtva, kilehelte lelkét. Aki pedig látta ezt, az tesz róla bizonyságot, és az ő bizonyságtétele igaz, és ő tudja, hogy igazat mond, hogy ti is higgyetek.” (János 19,30.35)

A keresztyénség legfontosabb szimbóluma mindig is a kereszt volt. Még akkor is, ha az ellenreformáció utáni időszakokban száműzték a református templomokból, és kehelyre meg csillagra cseréltük. Mert egyedül a kereszt mondhatja el mindazt, amit Isten értünk tett. Milyen jó, hogy most már munkaszüneti nap van ma is, hogy méltó módon, súlyának megfelelően ünnepelhessük a keresztet!

Talán könnyebb hinni azt, hogy Isten létezik, mint azt, hogy meghalt értünk a kereszten. Miért is kellett meghalnia? Erre rögtön mondjuk: a bűneinkért! De nem a primitív népek bosszúálló isteneihez hasonlít így, akiket emberáldozatokkal lehet csak kiengesztelni? Hisszük, hogy oka volt rá, mert tapasztaljuk, hogy az emberiség romlott, gyarló, bűnös. De miért nem engedhette el Isten csak úgy a büntetést? Miért nem hirdetett amnesztiát? Miért követel áldozatot? Két ok miatt:

  1. A megbocsátás áldozatot követel. Ha a barátod kölcsönkéri a zseblámpádat, majd összetörve hozza azt vissza neked, két dolgot tehetsz: Az egyik, hogy kifizetteted vele a kárt. De mivel a barátod és szereted őt, megbocsátasz=elengeded. Ha viszont elengeded neki, akkor neked kell megvenned a lámpát, különben hasra fogsz esni a sötétben. Akár így, akár úgy, valakinek rendeznie kell a kárt! Nem fogod zseblámpa nélkül leélni az életedet.

Ugyanígy van akkor is, ha valaki megbánt. Ezzel az adósunkká válik, s ott van benned olthatatlanul a vágy, hogy fizessen tettéért. Ezt nevezzük bosszúnak, de ha magunkba nézünk, akkor megfigyelhetjük, hogy a bosszút egyáltalán nem szeretet és jóakarat táplálja. Nem jóvátételről van szó, hanem arról, hogy viszont rosszat akarsz neki. Szenvedjen érte!

A megbocsátást viszont szeretet vezérli. Azt jelenti, hogy lemondasz jogos bosszúdról, de érzed, hogy ez neked okoz szenvedést. Rosszat mondott rólad valaki, de te nem mondod el róla az igazságot, pedig, jaj de nagyon szeretnéd! Szenvedsz, hogy fenntartsd a másik jóhírét!

Érted már, mit tett Krisztus a kereszten? Adósok vagyunk Istennek önmagunkkal. Mert a bűn=adósság, önmagunk megvonása Istentől. Ez elkerülhetetlen halált eredményez, mert Isten úgy alkotott meg bennünket, hogy nélküle életképtelenek vagyunk. Mégis van remény, van élet! Mert az ezért járó halált Ő maga szenvedte el, ő fizette ki az adósságot. Krisztus önmagát adta helyettünk…, helyetted.

Mondd: hányszor vonod meg magad Istentől? Hányszor vagy a magad ura? Fel tudod-e mérni, mekkora adósságod van Istennel szemben? Ha nem, akkor nézz a keresztre: akkora az adósságod. De nem te vagy ott, s nem én! Mekkora kegyelem ez? Mekkora szeretet, amely olyannyira visszatartja a bosszút, hogy önmagán tölti azt ki? Isten nem bizonyítja igazát; nem akar meggyőzni; nem éget be mindenki előtt a hitetlenséged miatt, hanem szenved. Szenved ma is, amikor legyintesz minderre, amikor semmibe veszed az érted folyt vért, amikor méltatlanná válsz minderre. Szenved, hogy megbocsáthasson, s legyen ma is egy esélyed. Mert a mai nap az esélyről szól, amely neked is jár!

  1. Aztán a másik ok, amiért nem hirdethet amnesztiát Isten, hanem szenved, az az, hogy Isten maga a SZERETET! Egy teológiai konferencián az egyik előadó azt mondta: „Nem hinném, hogy szükség van a jóvátétel elméletére; nincs szükségünk kereszten függő hullára, csöpögő vérre és hasonló bizarr dolgokra. Miért nem arra a tanításra figyelünk, hogy Isten a szeretet Istene?” A szeretet azonban nem közönyös a másik szenvedésével. Mondhatjuk azt is, amit Tim Keller írt egy könyvében, hogy kereszt nélkül a szeretet Istene nem létezik!

Sosem felejtem el azt, amikor édesanyám villanyorgonát vett nekem, és Miskolcról hazahozta. A törékeny nő az 50 kg-os hangszert végigcipelte a buszon, amit persze jó pénzért meg is kellett vennie előtte. A mai napig nem tudom, hogy volt erre képes. A szeretet adott erőt a szenvedéshez. Szenvedve ért haza, csak azért, mert szeretett.

És hány szülő vállalná gyógyíthatatlan beteg gyermeke helyett a műtétet, a kemoterápiát, a fájdalmakat? “Miért nem inkább én fekszem a kórházi ágyon?!” – fakad föl a szenvedni akaró szeretet hangja. A szeretet nem csak együtt érez, hanem ha módja van rá, meg akar kímélni a szenvedéstől úgy, hogy helyetted szenved.

Istent nem vádolhatjuk közönnyel, hogy az univerzum távoli pontjáról teljes apátiával figyeli az emberiséget tétlenül, s engedi a vesztébe rohanni. Erre csak az az isten lenne képes, akiben nincs szeretet. A keresztre nézve egészen mást látunk.

Maga János mondja, hogy „az Ige testté lett”. Isten fölvette a mi sérülékeny emberi testünket, hogy velünk együtt, sőt, helyettünk szenvedhessen! Nemhogy nem ismeri a szenvedést, hanem egyenesen olyan szenvedést élt át, amiről az embernek fogalma sem lehet! Alászállt a pokolra, hogy nekünk ne kelljen.

A jó hír, hogy tényleg létezik ez a szeretet, s ez a szeretet rád irányul! Isten előre tudta a világ teremtése előtt, hogy így fog történni, nem érte meglepetés az Édenben, s nem éri meglepetés akkor sem, amikor te elbuksz. Ezért elrendelte Krisztust, hogy meghozza ezt az áldozatot értünk. Erről szóltak a próféták évszázadokon keresztül, s ott azon a pénteken elvégeztetett.

És mindez érted is történt; és nem kell (nem is lehet) hozzátenned semmit. Nem kell várni rá, csak elfogadnod. Ezt veszed magadhoz a kenyérben és a borban.

János azt mondja, hogy az tesz erről bizonyságot, aki látta, aki szemtanúja volt, s ő igazat beszél. Tudja, hogy nehezen hihető, amit mond, ezért próbálja ilyen módon meggyőzni olvasóit. Én is megtapasztaltam Isten kegyelmét, s ezzel a megrendíthetetlen bizonyossággal hirdetem nektek Isten szeretetét és kegyelmét, amely a tiétek is. Amilyen bizonyosan látod az úrvacsorát, legyél abban biztos ma, hogy Isten téged is szeret és neked is megbocsát! Érted is elvégeztetett!

Ámen