Prédikációk

Helyreállt a rend!

Amikor elmúlt a szombat, a magdalai Mária és Mária, a Jakab anyja, valamint Salómé illatos keneteket vásároltak, hogy elmenjenek, és megkenjék Jézus testét.    A hét első napján, korán reggel, napkeltekor, elmentek a sírbolthoz,    és erről beszéltek egymás között: “Ki hengeríti el nekünk a követ a sírbolt bejáratáról?”    Ekkor felnéztek, és látták, hogy a kő el van hengerítve. Pedig az igen nagy volt.    És amikor bementek a sírboltba, látták, hogy egy fehér ruhába öltözött ifjú ül jobb felől, és megrettentek.    De az így szólt hozzájuk: “Ne féljetek! A názáreti Jézust keresitek, akit megfeszítettek? Feltámadt, nincsen itt. Íme, ez az a hely, ahova őt tették.    De menjetek el, mondjátok meg a tanítványainak és Péternek, hogy előttetek megy Galileába: ott meglátjátok őt, amint megmondta nektek.”    Ekkor kijöttek, és elfutottak a sírbolttól, mert remegés és döbbenet fogta el őket; és senkinek sem mondtak el semmit, mert féltek.    (A hét első napján, korán reggel, miután feltámadt, először a magdalai Máriának jelent meg, akiből hét ördögöt űzött ki.    Ő elment, és megvitte a hírt követőinek, akik gyászoltak és sírtak.    Amikor ezek meghallották, hogy ő él, és hogy Mária látta, nem hitték el.    Ezután más alakban jelent meg közülük kettőnek útközben, amikor vidékre mentek.    Ezek is elmentek, és megvitték a hírt a többieknek, de nekik sem hittek.” (Márk 16,1-13)

„Ez az élet rendje.” – mondjuk akkor, amikor a gyermekek átesnek a kötelező betegségeken; a kamasz gyerekek feszegetik a határokat és próbálják a türelmünket. Mondjuk akkor, amikor a gyermekek felnövekedvén elköltöznek otthonról, megházasodnak, nekik is gyermekeik születnek. És mondjuk akkor is, amikor valaki meghal a családban, s így nyugtatjuk a hozzátartozóinkat, saját magunkat. Születünk élünk és meghalunk, s próbáljuk ezt természetességgel megélni. Ideológiát teremtünk arra nézve, hogy miképpen illeszkedhet bele a halál a világ rendjébe. Evolúciós elméletet gyártunk, amelyben a halál teremtő erővé válik. S közben mégis érezzük mindvégig, hogy ez egyáltalán nem jó…

„Ez az élet rendje.” – s közben azt látjuk, hogy éppen nincs rend az életben. Káosz van a természetben és a társadalomban. Mert amikor rendben vannak a dolgok, akkor béke és nyugalom van. Akkor harmónia és egyetértés van. Nincs mitől félni. De ezt oly ritkán érezzük, mégpedig azért, mert nincs rend. S ahol nincs rend, ott káosz van, ott terror és háború van, viszály, betegség és félelem, válás, függőség és bűnözés, rettegés van.

Isten rendet teremtett ugyan és megállapította, hogy “minden igen jó”. Ezt az “igen jót” mégis nyomokban látjuk csupán. Az égitestek rendben engedelmeskednek a csillagászat törvényeinek, a fizika, a kémia nem hazudtolja meg önmagát. De még sincs rendben minden. Ezért van annyi könny, rettegés, félelem. Amikor a kisgyermek felépít egy homokvárat és azt valaki összedönti, akkor sírva fakad. Mert oda lett a rend, amit létrehozott. A rend elvesztése ezzel jár: könnyek és sírás, félelem és rettegés, a hiábavalóság érzése. Átérezzük azt, amit a Prédikátor könyvében olvasunk: “Minden hiábavalóság!” És az ember megtanul ezzel együtt élni. Oly annyira, hogy képes hozzászokni. Nem barátkozik meg vele, de elfogadja, hogy ennek így kell lennie.

Háziasszonyoknak ismerős az érzés, hogy reggel rendet raknak a lakásban, de mire hazaérkeznek, ugyanolyan felfordulás fogadja őket. Ha hiába takarít minden nap és rak rendet, mégis felfordulás van, akkor egy idő után feladja, és nem csinálja. Hozzászokik, s bár fáj a rendetlenség, megtanul benne élni.

Így éljük az életünket, így él az emberiség. Ott az Édenben felborította az ember a rendet. Beköltözött a félelem a világba, s a káosz erői, amit Isten a teremtésben legyőzött, sok tekintetben átvették az uralmat. És igazából már nem is tudjuk, mi az a „rend”. Átéljük pillanatokra, pl. egy kiránduláson megcsodálva a természetet, érezve a napmelegét, hallgatva a madarak énekét…, aztán hazamenve azonnal belerondít egy halálhír az idilli képbe. És ez az élet rendje. A jelenlegi állapotot tartjuk rendnek. Pedig nem így van, s a húsvét erről szól.

Az élet általunk ismert „rendjében” éltek Jézus tanítványai, azok az asszonyok is, akik kimentek a hét első napján Jézus sírjához. Az élet rendje ez: akit megfeszítettek, az meghalt, el kell temetni, halotti éneket énekelve be kell balzsamozni, hogy a teste hosszabb ideig dacolhasson a „rendben” következő enyészettel. Ez a rend, ez volt normális számukra, ahogy számunkra is az lett volna.

A döbbenet akkor vett erőt rajtuk, amikor valamit „nem találtak rendben” a sírnál. El volt hengerítve a kő, egy természetfölötti lény pedig a legnagyobb természetességgel beszél nekik Jézus feltámadásáról. Nos, ha felborul a rend, akkor jön a rettegés, a félelem oly annyira, hogy négyféle kifejezést használ itt a Biblia. Annyira eltért tapasztalatuk a normálistól, hogy „önkívületbe” estek. Remegtek és minden porcikájuk tiltakozott az ellen, amit láttak. Nem is szóltak senkinek semmit, nehogy bolondnak nézzék őket.

Azonban mégiscsak elterjedt a hír, mert egyébként ma nem lennénk itt. Történt ugyanis még valami: az üres sír látványán túl megjelenik maga Jézus a magdalai Máriának. S ez a találkozás ad neki erőt ahhoz, hogy a gyásztól levert tanítványoknak elvigye a feltámadás örömhírét. Amit, természetesen hitetlenséggel fogadott mindenki. Nemcsak Máriától, hanem minden szemtanútól.

A pszichológia a gyásznak négy fázisát írja le: sokk, irányított szakasz, regresszió és adaptáció. Az utolsó szakaszban elfogadja az ember a halál tényét, s megtanul vele élni. A tanítványok éppen a regresszív állapotban vannak (ami a fásult reménytelenség állapota). Ebbe az állapotba hasít bele a hihetetlen hír, és felborítja a gyász „normális” rendjét.

Jézus egész élete ilyen volt: felborította a rendet. Gyógyíthatatlan betegségeket gyógyított; megszokott, kőbe vésett hagyományokat írt felül vagy vett semmibe; fölborogatta a rendben a templomban lévő pénzváltó asztalokat. Ezeket a jézusi történeteket azért utasítják el sokan, mert vagy nem tudnak azonosulni vele (nem „normális” tanítások ezek) vagy azt mondják, hogy a természet rendjébe ütköző csoda, s nem hiszik el.

Az igazság az, hogy Jézus nem felborítani jött a rendet, hanem éppen helyreállítani. A világ rendjébe ugyanis nem tartozik bele a kapzsiság, irigység, háború, betegség, természeti katasztrófák és halál. Jézus ezeket az ide nem való dolgokat jött megszüntetni, rendet rakni a világban. A feltámadással nem olyan dolog történt, ami nem történhet meg, hanem a halál olyan dolog, aminek nem kellene lennie! Ezt magad is érzed, amikor temetésen vagy. És a végső rend helyreállítása pontosan ebben történik meg! Ezt hirdeti számodra is az üres sírról szóló hír.

Persze, ez önmagában semmit sem fog eredményezni, csak kételkedést. Ezt a hírt nem úgy adjuk tovább, ahogy a hamis híreket a Facebook-on (nem győződik meg senki az igazságról) Itt kell, hogy magad is találkozz a feltámadt Jézussal. Amíg ez nem történik meg, te is kételkedni fogsz, ahogy Mária és a tanítványok, és eszed ágában nem lesz továbbadni! De ez a találkozás  valóban lehetséges, mert Jézus él és ma is itt van Lelke által láthatatlanul, de valóságosan! A Jézussal való találkozás adhatja vissza a reményt a számodra, hogy rend lesz az életedben végre: a családodban, az egészségedben, a munkádban… s nem kell félned a haláltól. S hogy mi erre a bizonyíték?

A tanítványok, miután Jézussal találkoznak, viszik a hírt. Azt a hírt, amit korábban teljesen elutasítottak. És nemcsak vitték a hírt, hanem hajlandóak voltak meghalni érte. A hitetlen tanítványokat hitvalló mártírrá változtatta a Feltámadottal való találkozás. Ma is ez a legnagyobb bizonyíték: az ateizmus, a hitetlenség, a Jézusban való kételkedés és a feltámadás elutasítása még egyetlen embernek sem változtatta meg az életét. Viszont millióknak adott reményt a hit és tette boldoggá az életüket. Boldoggá és örökkévalóvá. Nehéz hinni azt, hogy egy meg nem történt esemény képes ilyen hatásra! S ma erre neked is lehetőséged van. Találkozhatsz Jézussal. Engedd Őt közel magadhoz, aki most is ott áll melletted! Mert ez a hit megváltoztat téged, és ez változtatná meg a világot. Hit nélkül rendetlenség, félelem és halál van. Hitben Jézus újjáteremt mindent, és neked is feltámadást ad!

Egy héttel ezelőtt, virágvasárnap felrobbantottak iszlám szélsőségesek egy nem állami támogatásból épült kopt keresztyén templomot. 50 ember halt meg az istentiszteleten. És mi volt az ő válaszuk erre? Készítettek egy videoklipet, amin a halhatatlan mennyei Egyházról énekelnek dicsőítő éneket. Látszik a képen a felrobbant templombelső, a törmelékek, a felfordulás, amiből előkotorják a hangszereket és elkezdik énekelni azt az éneket, ami nem szól másról, minthogy aki hisz a feltámadásban, az elpusztíthatatlan. És látszólag nincs rendben semmi: romok, tolószékes rokkantak, halottas menet a háttérben…, és mégis, ezekben az emberekben a legnagyobb rend és béke uralkodik. Ezt a békét, ezt a rendet hozta el a feltámadás. Legyen a te számodra is valóság!

Ámen.

Szenvedő szeretet

Textus: “Miután Jézus elfogadta az ecetet, ezt mondta: Elvégeztetett! És fejét lehajtva, kilehelte lelkét. Aki pedig látta ezt, az tesz róla bizonyságot, és az ő bizonyságtétele igaz, és ő tudja, hogy igazat mond, hogy ti is higgyetek.” (János 19,30.35)

A keresztyénség legfontosabb szimbóluma mindig is a kereszt volt. Még akkor is, ha az ellenreformáció utáni időszakokban száműzték a református templomokból, és kehelyre meg csillagra cseréltük. Mert egyedül a kereszt mondhatja el mindazt, amit Isten értünk tett. Milyen jó, hogy most már munkaszüneti nap van ma is, hogy méltó módon, súlyának megfelelően ünnepelhessük a keresztet!

Talán könnyebb hinni azt, hogy Isten létezik, mint azt, hogy meghalt értünk a kereszten. Miért is kellett meghalnia? Erre rögtön mondjuk: a bűneinkért! De nem a primitív népek bosszúálló isteneihez hasonlít így, akiket emberáldozatokkal lehet csak kiengesztelni? Hisszük, hogy oka volt rá, mert tapasztaljuk, hogy az emberiség romlott, gyarló, bűnös. De miért nem engedhette el Isten csak úgy a büntetést? Miért nem hirdetett amnesztiát? Miért követel áldozatot? Két ok miatt:

  1. A megbocsátás áldozatot követel. Ha a barátod kölcsönkéri a zseblámpádat, majd összetörve hozza azt vissza neked, két dolgot tehetsz: Az egyik, hogy kifizetteted vele a kárt. De mivel a barátod és szereted őt, megbocsátasz=elengeded. Ha viszont elengeded neki, akkor neked kell megvenned a lámpát, különben hasra fogsz esni a sötétben. Akár így, akár úgy, valakinek rendeznie kell a kárt! Nem fogod zseblámpa nélkül leélni az életedet.

Ugyanígy van akkor is, ha valaki megbánt. Ezzel az adósunkká válik, s ott van benned olthatatlanul a vágy, hogy fizessen tettéért. Ezt nevezzük bosszúnak, de ha magunkba nézünk, akkor megfigyelhetjük, hogy a bosszút egyáltalán nem szeretet és jóakarat táplálja. Nem jóvátételről van szó, hanem arról, hogy viszont rosszat akarsz neki. Szenvedjen érte!

A megbocsátást viszont szeretet vezérli. Azt jelenti, hogy lemondasz jogos bosszúdról, de érzed, hogy ez neked okoz szenvedést. Rosszat mondott rólad valaki, de te nem mondod el róla az igazságot, pedig, jaj de nagyon szeretnéd! Szenvedsz, hogy fenntartsd a másik jóhírét!

Érted már, mit tett Krisztus a kereszten? Adósok vagyunk Istennek önmagunkkal. Mert a bűn=adósság, önmagunk megvonása Istentől. Ez elkerülhetetlen halált eredményez, mert Isten úgy alkotott meg bennünket, hogy nélküle életképtelenek vagyunk. Mégis van remény, van élet! Mert az ezért járó halált Ő maga szenvedte el, ő fizette ki az adósságot. Krisztus önmagát adta helyettünk…, helyetted.

Mondd: hányszor vonod meg magad Istentől? Hányszor vagy a magad ura? Fel tudod-e mérni, mekkora adósságod van Istennel szemben? Ha nem, akkor nézz a keresztre: akkora az adósságod. De nem te vagy ott, s nem én! Mekkora kegyelem ez? Mekkora szeretet, amely olyannyira visszatartja a bosszút, hogy önmagán tölti azt ki? Isten nem bizonyítja igazát; nem akar meggyőzni; nem éget be mindenki előtt a hitetlenséged miatt, hanem szenved. Szenved ma is, amikor legyintesz minderre, amikor semmibe veszed az érted folyt vért, amikor méltatlanná válsz minderre. Szenved, hogy megbocsáthasson, s legyen ma is egy esélyed. Mert a mai nap az esélyről szól, amely neked is jár!

  1. Aztán a másik ok, amiért nem hirdethet amnesztiát Isten, hanem szenved, az az, hogy Isten maga a SZERETET! Egy teológiai konferencián az egyik előadó azt mondta: „Nem hinném, hogy szükség van a jóvátétel elméletére; nincs szükségünk kereszten függő hullára, csöpögő vérre és hasonló bizarr dolgokra. Miért nem arra a tanításra figyelünk, hogy Isten a szeretet Istene?” A szeretet azonban nem közönyös a másik szenvedésével. Mondhatjuk azt is, amit Tim Keller írt egy könyvében, hogy kereszt nélkül a szeretet Istene nem létezik!

Sosem felejtem el azt, amikor édesanyám villanyorgonát vett nekem, és Miskolcról hazahozta. A törékeny nő az 50 kg-os hangszert végigcipelte a buszon, amit persze jó pénzért meg is kellett vennie előtte. A mai napig nem tudom, hogy volt erre képes. A szeretet adott erőt a szenvedéshez. Szenvedve ért haza, csak azért, mert szeretett.

És hány szülő vállalná gyógyíthatatlan beteg gyermeke helyett a műtétet, a kemoterápiát, a fájdalmakat? “Miért nem inkább én fekszem a kórházi ágyon?!” – fakad föl a szenvedni akaró szeretet hangja. A szeretet nem csak együtt érez, hanem ha módja van rá, meg akar kímélni a szenvedéstől úgy, hogy helyetted szenved.

Istent nem vádolhatjuk közönnyel, hogy az univerzum távoli pontjáról teljes apátiával figyeli az emberiséget tétlenül, s engedi a vesztébe rohanni. Erre csak az az isten lenne képes, akiben nincs szeretet. A keresztre nézve egészen mást látunk.

Maga János mondja, hogy „az Ige testté lett”. Isten fölvette a mi sérülékeny emberi testünket, hogy velünk együtt, sőt, helyettünk szenvedhessen! Nemhogy nem ismeri a szenvedést, hanem egyenesen olyan szenvedést élt át, amiről az embernek fogalma sem lehet! Alászállt a pokolra, hogy nekünk ne kelljen.

A jó hír, hogy tényleg létezik ez a szeretet, s ez a szeretet rád irányul! Isten előre tudta a világ teremtése előtt, hogy így fog történni, nem érte meglepetés az Édenben, s nem éri meglepetés akkor sem, amikor te elbuksz. Ezért elrendelte Krisztust, hogy meghozza ezt az áldozatot értünk. Erről szóltak a próféták évszázadokon keresztül, s ott azon a pénteken elvégeztetett.

És mindez érted is történt; és nem kell (nem is lehet) hozzátenned semmit. Nem kell várni rá, csak elfogadnod. Ezt veszed magadhoz a kenyérben és a borban.

János azt mondja, hogy az tesz erről bizonyságot, aki látta, aki szemtanúja volt, s ő igazat beszél. Tudja, hogy nehezen hihető, amit mond, ezért próbálja ilyen módon meggyőzni olvasóit. Én is megtapasztaltam Isten kegyelmét, s ezzel a megrendíthetetlen bizonyossággal hirdetem nektek Isten szeretetét és kegyelmét, amely a tiétek is. Amilyen bizonyosan látod az úrvacsorát, legyél abban biztos ma, hogy Isten téged is szeret és neked is megbocsát! Érted is elvégeztetett!

Ámen

Bölcs építkezés

“Mert mi Isten szolgálatában állunk, ti pedig Isten szántóföldje, Isten épülete vagytok. Az Istentől nekem adott kegyelem szerint, mint bölcs építőmester, alapot vetettem, de más épít rá. Vigyázzon azonban mindenki, hogyan épít rá. Mert más alapot senki sem vethet a meglevőn kívül, aki Jézus Krisztus. Azt pedig, hogy ki mit épít erre az alapra: aranyat, ezüstöt, drágakövet, fát, szénát vagy szalmát, az a nap fogja világossá tenni, mivel tűzben jelenik meg, és akkor mindenkinek a munkája nyilvánvalóvá lesz; és hogy kinek mit ér a munkája, azt a tűz fogja próbára tenni. Ha valakinek a munkája, amelyet ráépített, megmarad, jutalmat fog kapni; de ha valakinek a munkája megég, kárt vall. Ő maga megmenekül ugyan, de úgy, mint aki tűzön ment át.” (1Kor 3,9-15)

Az ember természetes vágya, hogy maradandót akar alkotni. Már gyermekkorban erre törekszünk. A kisgyereket szomorúsággal tölti el, ha összedől a homokvár vagy elolvad a hóember, amit épített. De talán a háziasszonyok értik legjobban a hiábavalóság érzését, amikor az emberi munka mulandóságáról beszélünk. Takarítás, mosás, mosogatás…, csak akkor látszik, ha nem csinálod. Ha elvégzed reggel, estére nyoma sincs a rendnek.

Mindig büszkeséggel tölti el az embert, ha évek múltán is meg tudja mutatni másoknak munkája eredményét. Egy ács, egy kőműves, de egy útépítő vagy asztalos évek múltán is rámutathat egy-egy házra vagy dologra: „Azt én építettem, én csináltam.” És valószínűleg túl fogja élni őt a munkája. Erre törekszünk, nyomot akarunk hagyni a világban, ez ad értelmet életünknek. De láthatjuk, hogy nincs olyan emberi alkotás, amely kiállná az idők próbáját. Sokáig fönnmaradhat, de egyszer elpusztul. Néhány éve ment egy ismeretterjesztő sorozat a tévében “Élet az ember után” címmel. Döbbenetes volt látni benne azt, hogy ha az emberiség egyik pillanatról a másikra eltűnne, akkor alig több, mint 100 év elég lenne ahhoz, hogy a civilizációnak nyoma se maradjon a földön! Olyan a munkánk, amilyen az emberi élet: ma van, holnap már nincs.

Nem jó kilátás ez gyülekezetünknek, hiszen éppen most építkezünk. Végül is mulandóságra számítunk, amikor alapkövet helyezünk el, hiszen az alapkő alatti időkapszulát azért helyezzük el, hogy a régészeknek támpontot adjunk az egykor itt álló templomról. De nem jó kilátás önmagunknak sem, hiszen arra a következtetésre juthatunk: érdemes inkább a mának élni, mert holnap úgysincs helyünk a világban. Úgy tűnik, annak van igaza, aki nem úgy él, hogy a holnap felől gondolkodna. Nincs értelme történelmi távlatokba helyezni munkánkat, önmagunkat, mert ilyen értelemben hasztalan erőlködésnek tesszük ki magunkat. “Minden hiábavalóság!” (Préd 1,2)

Az ige azonban egészen másról beszél ma. Mert Pálon keresztül azt mondja, hogy igenis lehet maradandót alkotni, építeni! Mégpedig annyira maradandót, hogy túléli magát a világot is. A Biblia azt tanítja, hogy lesz ítéletnap, ha tetszik, ha nem, ha hisszük, ha nem. S akkor bizony a legmasszívabb emberi építmények is a tűz martalékává válnak. De mi építhetünk valami olyat, ami nemhogy évszázadokat, hanem még azt a napot is túléli. És nem, nem a templomról, a kőből, téglából épült templomról van szó. Pál a gyülekezetről beszél, amikor a korábbi mezőgazdasági hasonlatát építészetire cseréli. Épülethez hasonlítja a gyülekezetet. A korinthusi gyülekezet épületét ő maga alapozta meg. Nem saját rátermettségével, bölcsességével, hanem Isten bölcsességével és kegyelmével. Olyan csodálatos az mindig számomra, amikor Pál továbbmutat önmagán, s még véletlenül sem esik az öndicsőítés gőgös csapdájába!

Pál hirdette Isten kegyelmét, amelyet Jézusban ad az embernek, s ennek az üzenetnek a hatására csoportosultak össze az emberek egy gyülekezetté. Krisztus volt tehát az alap, amelyet Pál odavitt Korinthusba. Az üzenet tartalmát nem Pál találta ki, ezért nem övé az érdem. Ő abban volt csak munkatársa Istennek, hogy ezt az üzenetet mint alapkövet odavitte Korinthusba. Mi is ilyen építkezésben vagyunk, így alkothatunk maradandót. Milyen kiváltságos munkára vagyunk hivatva! Bölcs építőmesterekké kell lennünk. Az azt jelenti,  hogy az alapot (az örömhírt) nemcsak úgy letesszük, hanem előkészítjük a terepet az alapozáshoz: meg kell mutatni az embereknek, hogy nem ódon épület a gyülekezet, nem idejétmúlt történet az evangélium, amely sok száz éves kérdésekre ad sok száz éves válaszokat. Az mindig aktuális, a ma egyéni és társadalmi kérdéseire ad korszerű, Isten szerinti választ, s igenis a gyülekezet mint közösség nagyon modern, aktuális!

Bár építkezésről (gyülekezetépítésről) szól az ige, mégis olyan szavakat használ, amelyek arra utalnak, hogy ez mindig is egy folyamat marad. Nem lesz olyan pillanat, amikor készen van – legalábbis ebben a földi életben nem. A korábbi hasonlatban szó szerint: „Isten megművelésre váró földje vagytok”, utána pedig: „Isten építése vagytok”. Vajon miért jó az, ha sohasem vagyunk készen? Miért nem mondhatjuk majd, hogy végre, kész van a gyülekezet és most már hátradőlhetünk?

Amíg a házad épül, addig aggódsz: elég lesz-e? Tartós lesz-e? Nem fognak-e a kivitelezők elszúrni valamit? Addig nem veheted birtokba, mert nincs rajta használatba vételi engedély. Nem is érzed addig teljesen a tiédnek. De amint kész van, beköltözöl, s te vagy a ház ura. Na, ezt nem akarja az Úr, hogy egy pillanatra is mi legyünk az urak az egyházban! Folyamatosan építenünk kell, de úgy, hogy mindvégig érezzük: nem a miénk ez a ház; és igen, felelősséggel kell dolgoznunk rajta, hogy nem mindegy, hogyan és miből épül, hiszen attól függ a tartóssága.

Ahogyan 2000 éve Korinthusban, úgy ma mi sem építhetünk akármilyen alapra, bármilyen anyagból gyülekezetet. Egykor lelkipásztor eleink letették itt az alapot. Hogy mikor? Nem tudhatjuk. Azon a napon, amikor először hangzott föl – talán egy lakásban – az evangélium drága üzenete. És elkezdődhetett az építkezés, ami ma is tart, amelyben mi magunk is munkások vagyunk. Kegyelemből indult el gyülekezetünk történelme, s kegyelemből folytatódhat, kegyelemből vagyunk itt ma mind. De mégis hogyan és miből építsünk? Mindenképpen látnunk kell először is azt, hogy minden ember természetes vágya a maradandóság, sőt, az örökkévalóság. Ahol ennek csak az előszelét, érintését megérzik, oda akarnak tartozni. Múló kapcsolatokban bőven volt már része mindenkinek. Oda, ahol csak ezzel találkozik, senki nem fog vágyni.

Itt azonban van egy szilárd alap, egy kőkemény meggyőződés, amelyet a sokat idézett Jn 3,16 foglal össze: “Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” Ez az örök élet evangéliuma, amire mindenki vágyik, ha tud róla, ha nem! Azt mondja Pál, hogy más alapot nem is tud senki vetni, mert az nem alap. Az alap attól alap, hogy szilárd pontja az épületnek, ami megtartja a megpróbáltatások idején. Ha nem tartja meg, akkor az nem is volt alap. Csak egyetlen alap van, amire életet és gyülekezetet építhetünk, és ez Krisztus kegyelme. De el lehet ezt szúrni? Igen, el!

Az apostol hatféle építőanyagot sorol fel: 3 drága, de tűzálló, 3 pedig olcsó, de gyúlékony. A helyzet az, hogy a drága építőanyagok (arany, ezüst, drágakő) amellett, hogy megfizethetetlenek, nehéz velük dolgozni. Fa, széna, szalma meg bárhol van, olcsó és könnyű vele a munka. És tényleg nagyon jó a hasonlat, mert egy építkezésnél nagy kísértés az, hogy milyen anyagot használjunk: olcsót vagy drágát. S láthatjuk: az olcsóból is lehet szép és tetszetős épületet fölhúzni, pl. nádfedeles faházat. Csak ne legyen vihar, földrengés vagy tűzvész! Mert az fogja megmutatni az igazi értékét. Az értéktelen dolgokból épülő élet szemétdombbá lesz.

Sajnos, gyülekezetünk szilárd alapjára is lehet értéktelen épületet húzni. Krisztusra lehet szemétből is építkezni. Minden olyan építőanyag (gyülekezeti alkalom, prédikáció, emberi kapcsolatok), amelyek nem Isten kegyelmét, szeretetét és dicsőségét hirdetik, nem az örök élet felé vezető utat mutatja meg, olyan, mint a szalma vagy a széna. Miért? Mert csak Isten kegyelme, szeretete az egyedül időt álló érték! Éppen Pál mondja majd ugyanebben a levélben, hogy lesz olyan, amikor minden elmúlik, csak a szeretet marad meg. Ha nem ebből építkezünk, nem ezzel találkoznak az ajtónkon bejövők, akkor nemhogy az ítélet napját nem éli túl a gyülekezet, hanem el sem éri azt. A felépülő templom akkor lesz csak tele, ha a gyülekezet Isten szeretetéből Krisztus kegyelmének alapjára építkezik.

De ott van mégis a kísértés mindnyájunkban: építsünk fából, szalmából, szénából, azaz: ítélkezésből, gőgből, becsvágyból, dicsvágyból, hatalomvágyból. Olcsó anyagok ezek, mert kéznél vannak: mindnyájunkban megtalálhatóak, nem kell a szomszédba menni érte! Könnyű velük dolgozni, velünk született építőmesteri képességeink vannak az ezekkel való munkára. A drágakővel, az arannyal, ezüsttel: Isten szeretetével nehéz dolgoznunk, mert nincs kéznél. Az bizony hiánycikk, nincs meg bennünk. Látjuk ezt abból, hogy melyiket könnyebb: megszeretnünk vagy meggyűlölni valakit? Melyiket könnyebb: ítélkezni vagy elfogadni? Melyiket könnyebb: rossz hírét vagy jó hírét terjeszteni valakinek? Melyiket könnyebb: segíteni vagy akadályozni valakit? Az isteni elfogadó szeretet beszerzése nem nehéz, mert bár drága, Jézus kifizette az árát. Csak nem akarjuk, hogy abból épüljön fel körülöttünk minden. Pedig olcsó anyagból eladásra épít az ember és nem saját célra. Ha magunknak akarunk maradandót, akkor az értékes anyagból a szeretetből kellene építkeznünk. Nehéz munka legyőzni a gőgöt, a becsvágyat. Nehéz a jól bevált építőanyagainkat félretenni, mert még nem derülhetett ki az értéktelensége, még nem jött el „az a nap”.

Végül: más alapozott és más épít rá. A valóságban elég elképzelhetetlen, s a kudarc biztos módja. Nincs vállalkozó, aki ilyen módon építkezne. Nincs, aki vállalná, hogy a más által megalapozott épületet be akarja fejezni, mert ki vállalja a garanciát? Mi megtehetjük, mert egy évezredes építkezés munkásai vagyunk, és a garancia végül is nem a mi kezünkben van. Az továbbra is Isten kegyelme, amely évezredeken át megtartja az egyház épületét. Dolgozzunk tehát fáradtsággal továbbra is, legyőzve az értéktelenséget! Dolgozzunk, mert kísértés az is, ha csak Istenre várunk! Munkálkodó közösséggé és nem nézőközönséggé lettünk elhívva. Így álljunk be mindannyian: szolgálatot vállalva, adakozva, imádkozva; s mindezt hitből, Isten dicsőítésére. Akkor valóban maradandóvá, örökkévaló lesz, amit építettünk, s nem lesz hiábavalósággá az életünk.

Ámen.

Advent első vasárnapja

Lekció: Ézs 40,1-11

Textus: ApCsel 17,29-34

Advent első vasárnapján az első üzenet, ami mindenképpen meg kell üsse fülünket: Isten nemzetsége vagyunk! Nemzeti ünnepeinken a nemzet összetartozását ünnepeljük. Itt viszont Istennel való összetartozásunkat. Tehát, az ünnep azért van, mert Isten és ember összetartozik. Még akkor is, ha nem akarja ezt az ember elismerni. Persze, vannak helyzetek, amikor sokkal egyértelműbb ez az ember számára, pl. halálközelben. Az egyház nem kisajátította ezt az ünnepet – ahogyan tavaly ezt mondták egyesek –, hanem egyenesen az övé. Az ünnepre készülés lehetőséget ad ebben elmélyülni vagy éppen először felismerni ezt a tényt.

Az ünnep lényege, amire készülünk: Isten emberré lett. Nem egy történelmi személy, nem egy vallásalapító született meg azon a betlehemi éjszakán, időszámításunk kezdetén, hanem maga a teremtő és gondviselő Isten öltött emberi testet! Miért volt erre szükség? Miért lett Isten emberré? Ma erről tanít az Ige, no meg arról, hogy miképpen lehet ezt fogadni.

Hogy néz ki Isten? Milyen Ő? Hasonlít hozzánk? Mihez hasonlít egyáltalán vagy hasonlítható valamihez? Isten nem hasonlítható semmilyen emberi elképzeléshez. Ő teljesen más, mint amivel valaha is találkoztunk vagy valaha is lefestettünk, szoborba öntöttünk, megtapintottunk, láttunk vagy elképzeltünk. Nincs alakja és nem helyezhető el a térben. Emberileg az ilyenre mondjuk azt, hogy nem is létezik.

De ha Isten nemzetsége vagyunk, ha Őhozzá tartozunk, akkor szabadok vagyunk arra, hogy ne kötözzük meg gondolatainkat a fizikális érzékelés korlátaival, ne zárjuk képzelőerőnk véges határai közé Isten lényét. Mondhatjuk azt: a Jézusban való hit felszabadít arra, hogy másképpen gondoljunk Istenre. Ha nem élsz ezzel a szabadsággal, akkor nem ismerheted meg Istent olyannak, amilyennek Jézus kijelentette Őt, amilyen Ő valójában.

Mert ahhoz, hogy bármilyen fogalmunk legyen Istenről, Neki hasonlóvá kellett lennie hozzánk. Ha Ő nem lép be a mi fizikai világunkba, akkor semmit sem tudhatnánk Róla. Hiába keresnénk, kutatnánk, eredménytelen lenne. Földönkívüli életet is így kutatnak. Ha ők nem jelentkeznek, meddő minden kísérlet a kapcsolatfelvételre. Hiába a SETI program dollármilliói.

Jézus születésében Isten áthidalta a közte és köztünk lévő lényegi különbséget. Ha Istent akarod megismerni, akkor Jézust kell megismerned a maga történeti és jelenbeli valóságában.

Vannak, akik azért nem hisznek Istenben, mert azt mondják: „Jelenjen meg, és akkor majd hisszük, hogy létezik!” Ezt mondhatta az emberiség évezredeken keresztül. Egy olyan Istennel kellett volna kapcsolatba lépniük, aki láthatatlan. Nehéz dolog az ember számára, s Isten jól tudta ezt. Az ige ezt a tudatlanság korszakának nevezi, ami fölött – úgymond – szemet hunyt Isten. Úgy, mint a szülő a kisgyermeke csínytevése fölött, hiszen betudja azt a gyermeki ész oktalanságának. De 2000 évvel ezelőtt megtörtént az, amit az ember várt: Isten egyértelműen megjelent! Testet öltött egy kisgyermek képében, belépett a mi embervilágunkba, s „láthattuk az Ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét”. „Isten emberré vált, hagyta, hogy meglássuk arcát, Ő, aki örök trónon ül, kilépett a függöny mögül.” Krisztusban megérkezett Isten megismerésének lehetősége, de a tudatlanságra válaszként adott kegyelem is.

Ma már a hit mindenképpen Jézushoz kötődik: Isten testet öltésének történelmi valóságát lehet hinni vagy tagadni. Ha hiszed, akkor Istenben is hiszel, ha nem, akkor Isten létét is tagadod. De nem hivatkozhatunk arra, hogy nincs módunkban megismerni Istent, mert Jézusban megjelent, Őt pedig megismerheted a Biblia lapjairól.

Hogy ez az esemény mikor következett be? Isten határidőnaplójában kitörölhetetlen dátumok vannak, ilyen volt a karácsony, de ilyen az is, amikor Jézus másodszor jön el közénk. Akkor már nem Isten ismeretét hozni jön, hanem megmérni a hitünket, amivel megismerhettük volna Őt, és rajta keresztül a Mindenhatót. Éppen ezért az advent nemcsak a karácsonyra készülés, hanem még inkább erre a visszajövetelre figyelmeztet. Nem ijesztgetésképpen, hanem lehetőséget akar adni. Ma még eldöntheted: Elhiszed-e Istent olyannak, amilyennek Jézusban megjelent?

Nekünk azonban bizonyíték kell, nem ígéret. Ha még egy tusfürdőt vagy dezodort sem veszünk meg enélkül, akkor még inkább nem fogjuk a világnézetünket megváltoztatni. Mert Jézus történelmi létezése ma már csak kevesek szemében kétséges. De hogy Benne valóban Isten jelent meg, az már csak kevesek hitében valóság. A bizonyíték pedig – ami által Isten hitelesítette Jézus személyét – az maga a halálból való feltámadása.

Ez a bizonyíték arra, hogy Jézus nem csak egy történelmi személy, egy vallásalapító, egy zsidó sivatagi rabbi, hanem maga a Megváltó, akit Isten évezredeken keresztül ígért az emberiségnek.

Valljuk meg: Jézus történelmi létét elfogadni még csak-csak megy az embernek, de hogy feltámadt a halálból, …ez ma is sokaknál kicsapja a biztosítékot! Pedig húsvéti hit nélkül készülni a karácsonyra romantikus lehet, de hasznos semmiképpen sem. Jézus halála és feltámadása nélkül ugyanis nem lehet ünnep a karácsony. Születése, halála, feltámadása… bármelyik nem történt meg, akkor nem az a Krisztus, akit megígért az Isten.

Hogyan reagálhatunk erre? Ahogy ott Athénben, az Areopágoszon, amikor Pál erről beszélt:

1.) Lehet rajta gúnyolódni, elutasítani, bolondságnak tartani. Az emberek többsége ma így fogadja ezt, s ezáltal megüresíti az életét, szegényebbé teszi, s nem tudja átélni azt a csodát, azt a boldogságot, amit csakis a hit tud adni az ember számára.

2.) Van, aki azt mondja: „Majd meghallgatjuk máskor is…, vagy máskor, amikor lesz rá időnk.”  Talán azért van ez, mert nem tud mit kezdeni az ember ezzel az információval vagy nem is akar. Nem utasítja el, de nem is akarja, hogy megváltoztassa az életét.

3.) S vannak, akik hittel hallgatják az evangéliumot, s csatlakoznak, követik azt a Jézus Krisztust, akiben Isten nemcsak belépett az embervilágba, hanem hozzánk közelebb jött, mint bárki más. Aki által ismer téged, látja minden bűnöd, fájdalmad, kudarcod, betegséged, szomorúságod és félelmeid. S aki által mindezeket boldogsággá tudja és akarja változtatni benned. S aki által meg akar változtatni téged olyanná, hogy te magad is hasonló legyél Jézushoz: szeretettel és megbocsátással teljes, olyanná, aki mellett szeretnek az emberek lenni, mert áldásnak éreznek téged.

Ezt csak kevesen ismerik fel, ahogy Pál nagyszabású prédikációjára is csak kevesen lesznek követőkké. A karácsonyi ajándék ezért ma is rejtve marad sokak szemei elől. Az emberek ajándékozni készülnek egymást, miközben a legnagyobb ajándék érkezése készületlenül éri őket.

Te ne tartozz közéjük! Fogadd el Isten személyre szóló ajándékát, a Jézusban való hitet, s nemcsak advent, nemcsak karácsony, hanem az egész életed ünneppé válik!

Létalapunk

Textus: 1Kor 1,1-3

Lekció: Jer 6,9-17

A gazdag nagyvárosoknak vannak olyan negyedei, amelyeket a kábítószer-kereskedők, sztriptíztáncosok, prostituáltak, szerencsejátékosok uralnak. Keresztyén misszió szempontjából nem nagyon valószínűsítenénk az evangéliumra való fogékonyságot ezekben a városrészekben.

Az ókori Korinthus pedig ilyen volt. Nemcsak egy része, hanem az egész város! A Római Birodalom második legnagyobb városa a maga 700.000 lakójával. Gazdag kereskedelme volt. Ugyanakkor szabadosság és erkölcstelenség jellemezte. Mindezek csúcsán ott állt a Vénusz istennőnek szentelt templom, amelyben több, mint 1000 prostituáltat foglalkoztattak. Minden új vallás beolvadt a város „carpe diem” lelkületébe. Hát…, misszió szempontjából emberileg eléggé öngyilkos vállalkozás volt itt keresztyén gyülekezetet alapítani.

Ha belegondoltunk mindebbe, akkor térjünk rá arra, hogy miért a Korinthusi első levél alapján fog szólni most egy ideig vasárnapról vasárnapra az ige! Mert hát Monorierdőről is van, aki azt mondja: „Nem fogékonyak itt az emberek!” „Kemény nép ez!” Rengeteg esetlen próbálkozás jellemzi a munkánkat.

Rögtön legyen a reménységünk az az elején, hogy Korinthus jóval keményebb hely volt, mégis Pál gyülekezetet alapított. De Pál alapította? Emberileg biztos nem sikerült volna. Pál magáról azt mondja, hogy Isten által néven nevezett, elhívott apostol. Nem önjelölt próféta és népnevelő, hanem személyesen Isten hívta és küldte.

A természetes kiválasztódásról a biológia azt tanítja, hogy az erőviszonyok választják ki az élőlényeket. Az erősek megmaradnak, a gyengék kihalnak. Egy álláshirdetésre van, hogy jeligés jelentkezést kell beadni, mert nem a személy a fontos, hanem a képességek. Azok alapján választják ki a megfelelő munkaerőt. Isten azonban az egyént választja ki saját akaratából és bízza meg úgy, hogy a képességei alapján nem is alkalmas a feladatra. Isten tehát nem a láthatóban való remény, hanem a láthatatlanban való bizalom alapján választ. Így választja ki és hívja el a keresztyénüldöző apostolt. Ki hitte volna? Látszólag alkalmatlan volt. Miért nem a 11 apostol közül választott Isten, akik Jézussal voltak három éven át? Mégis, a többi apostol összesen nem írt annyit, nem prédikált annyit, mint ő. Mert Isten látta benne az akkor még láthatatlan evangélistát. Így bízza meg az evangélium ellenségét (Pált) azzal, hogy egy lehetetlen helyen hirdesse az evangéliumot. Ő is és a gyülekezet is Isten akaratából lett elhívott. Úgy is szólítja meg őket, hogy Isten Korinthusban lévő gyülekezete.

Nem Pál gyülekezete, hanem Istené! Ez nagyon fontos ránk nézve is a továbbiakra, mert nem emberhez köthető a gyülekezet, hanem Istenhez. Isten gyülekezete van itt is! Nem az egyházkerület, nem a püspök, nem a lelkipásztorok akarták. Nem köthető személyekhez a gyülekezet, s ne is akarjuk odakötni! Ha odakötődik, akkor baj van. De erről később is fog szólni Pál. És olvassuk csak tovább: „elhívott szentek”! Meredek jelző egy ilyen városra, s meredek ránk nézve is, még ha talán ennyire mélyen nem vagyunk is! Mert nekünk is szól az Ige: azt mondja, hogy mindazoknak, akik a mi Urunk nevét bárhol segítségül hívják. Kitárul e levél panorámája, s átível korokon, határokon, népeken át. Így szólít minket is elhívott szenteknek, azaz Isten számára elkülönítetteknek.

Hogyan szólít meg Isten bennünket? Ahogy minden istentisztelet elején (sokan nem tudják, hogy ez valóban Isten megszólítása). „kegyelem nektek, és békesség” Ez nem olyan „Hölgyeim és uraim, jó napot kívánok!” formula, hanem sokkal mélyebb, sokkal hatóbb. Isteni teremtő szó. Mert belegondoltunk-e valaha is abba, hogy mit jelent ez a mára már megszokott liturgikus szöveg? Nem más, mint a gyülekezet létalapja, sőt, emberi létünk, életünk/örök életünk alapja! Kegyelem és békesség! Nem az emberi szándék, nem az egyházi törvények hozzák létre ugyanis a gyülekezetet, hanem Isten kegyelme. Ezzel nagyon tisztában kell lennünk!

Kegyelem nélkül nincs egyház, nincs gyülekezet. Mert az, hogy alkalmatlan/érdemtelen voltunk ellenére, egy alkalmatlan helyen Isten kiválaszt magának minket, az csak kegyelemből történhet. S ez a kegyelem Krisztusért, az Ő áldozatáért adatik. Ezt jelenti az, hogy „Krisztus Jézusban megszenteltek” vagyunk. Őérte, miatta, rá nézve volt Korinthusban gyülekezet, s van itt Monorierdőn is!

S ennek a kegyelemnek az egyenes következménye a békesség. Isten nincs haragban velünk, pedig lehetne. S ezért lehetünk ma itt. Ha haragban vagy egy rokonoddal, addig nem mész a házába és ő sem a tiédbe, míg ki nem békültök. Te bejöhettél Isten házába, s Ő is nálad lehet, mert megbékült veled Krisztus érdeméért. S éppen itt látszik az, hogy mennyire fontos a békesség. Mert a kegyelemről beszélünk, a békességet viszont tapasztaljuk. Azon keresztül válik valósággá a kegyelem. Rokonod felé a megbocsátás önmagában üres fogalom, amíg nem vagy vele békességben is. A megbocsátás képessége a távolság növekedésével egyenes arányban növekszik. Könnyen mondjuk, ha nem kell együtt élni az illetővel. De nekünk akkor is békességben kell lennünk, ha össze vagyunk zárva azzal, akit nehezen viselünk el. Ha elfogadtad Isten kegyelmét, akkor tovább is kell adni.

S így lesz valóság a kegyelem a gyülekezetben is. Ha valaki ide bejön, és nem békességet, nem elfogadást tapasztal, akkor nem találkozik a kegyelemmel. Azt fogja látni, hogy „ezek csak beszélnek a kegyelemről, de nem tudják gyakorolni azt.” S nem fog találkozni itt a kegyelmes Istennel…, pedig elvileg azért vagyunk itt! Ha nincs békesség, akkor nem valóság a kegyelem. S ha nincs kegyelem, akkor nincs létalapja a gyülekezetnek, nincs, ami összetartsa, megtartsa. Mert a békétlenség, egymás el nem fogadása törésvonalakat okoz, s a héten az olaszországi földrengés példáján is láthattuk: a törésvonal egy falu pusztulását okozta.

Ugyanígy, az ilyen törésvonalak, amik elválasztanak bennünket egymástól, elpusztíthatják a gyülekezetet, elpusztíthatják a családokat, sajnos, látjuk is ezt.

Isten tehát ma azt mondja: fogadd el a kegyelmet, az elhívásodat! Ne mélyítsd a törésvonalakat, hanem tüntesd el azt kegyelemmel és békesség gyakorlásával! Éld meg azt a békességet, s add tovább a megbocsátást a családodban, a szomszédodnak, a munkatársadnak, a másik gyülekezeti tagnak! Így van jövőnk és reményünk a megmaradásra és a növekedésre. Ugye, érzed a felelősséged ebben?