Reményteljes emlékezést!

„Adjatok hálát az Úrnak, mert jó, mert örökké tart szeretete!” – hangzik a 107. zsoltár 1. verséből Isten igéje.

Hogyan is állunk meg egy temetőben? Elrendezzük a sírt, csöndben lehajtjuk a fejünket és emlékezünk. Felidézünk szép és kedves emlékeket, s néhány percre újból velünk vannak gondolatban azok, akiket el kellett már engednünk. Akiknek talán még egy-két ruhadarabja ott lapul a szekrényben; akiknek kedvenc tárgyaihoz azóta sem nyúlt senki; akiknek a helye az asztalnál üresen maradt; akik otthon egy fényképről néznek naponta vissza ránk, s ez a pillantásuk már megszokottá vált, de itt most mégis megelevenedik. Keserédes pillanatok ezek, mert csupán emlékké váltak azok, akiknek a hiánya még talán most is fáj. Az emlékezés pedig nem pótolja a fizikai létet, hanem időlegesen fájóbbá teszi annak hiányát.

A temetőben megállás egy fájdalmas visszatekintés… ha hit nélkül állunk meg. Mert megállhatunk hittel is, és akkor már mást fog jelenteni, mint emlékezést. Hálát fog jelenteni. „Adjatok hálát az Úrnak, mert jó, mert örökké tart szeretete!”  Talán már így nem hangzik olyan furcsán a temetőben hálára hívó mondat. Mert hálásak lehetünk azokért, akiket elkísértünk ide utolsó útjukra. Furcsa, de a halál kertjében az életért mondunk hálát, köszönetet Istennek, az élet Urának. Nem imádkozunk értük, hanem hálát adunk értük! J. K. Chesterton mondta: „Az ateista ember legrosszabb pillanata, amikor mélységes hálát érez, de nincs kinek köszönetet mondania.” Így áll meg az ember Isten nélkül a temetőben. A múltban fájdalom, a jelenben magány, a jövőben reménytelenség.

A temető kapu két létezés határán. Megállva visszatekinthetünk hálás szívvel, ugyanakkor előre tekinthetünk, a kapun túlra reménnyel. Ha valóban van hitünk és bizalmunk Istenben…

Olvasom Isten igéjét a 4Móz 13-ból

Abban a történetben, amiből felolvastam egy részletet, Isten választott népe ott áll az Ígéret Földje határán. A tejjel-mézzel folyó föld határán. Amiről megígérte Isten, hogy az övéké lesz, nekik adja mindenestül. Mózes, a nép vezetője kémeket küld, hogy kikémleljék az elfoglalandó területet. A kémek látják, hogy jó a föld, de azt is látják, hogy az ott lakók sokkal erősebbek náluk. Ezért, amikor 40 nap múlva visszatérnek, hitetlenül rossz hírét keltik a földnek, mondván: „Nem lehet az a miénk! Megemészt az bennünket! Hatalmasabb az ellenség, mint mi vagyunk.” Csak két ember nem gondolja így: Káléb és Józsué. A többiek visszatekintenek arra, hogy honnan jöttek el, s azon sajnálkoznak, az előttük lévő ígéretet meg nem tudják megragadni.

Ne ítélkezzünk fölöttük, mert ilyenek vagyunk! Isten ígérete annyira valószerűtlen, hogy keveseknek adatik meg a hit, amellyel meg tudják ragadni. Kevesen vagyunk, akiknek a temető reménység helye. Mert túl szép, hogy igaz legyen. És inkább a múlton sajnálkozunk. Mert Isten örök életet ígér, de amikor kijössz ide, akkor azt mondod: „Áh! Megemészti a halál az embert, nem jön onnan vissza senki! Önáltatás az egész. Hatalmasabb a halál nálunk!” Inkább elhazudjuk a halált, amíg lehet. A gyerekünknek meg azt mondjuk, hogy a nagypapa elutazott.

Hát igen, ha a halál nem lenne legyőzhetetlen és megmagyarázhatatlan, akkor szükségtelen lenne a hit. Ha a halál az ember számára legyőzhető lenne, akkor se hitre, se Istenre nem lenne szüksége. De mivel tényleg azt látjuk – mert minden sír erről tanúskodik itt – hogy a halállal szemben kevesek és tehetetlenek vagyunk, csak hittel és Istenben való bizalommal tudunk a kapun túl nem rémeket (vagy éppen semmit), hanem reményteljes jövőt látni. És hazugságok helyett az IGAZSÁGban bízni.

Jézus mondja: „Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higgyetek Istenben, és higgyetek énbennem! Az én Atyám házában sok hajlék van; ha nem így volna, vajon mondtam volna-e nektek, hogy elmegyek helyet készíteni a számotokra?”

A hitünk és a reményünk azon múlik, hogy mit felelünk erre a kérdésre. Úgy állunk, mint a kánaáni kémek többsége az Ígéret Földje határán, vagy pedig mint Káléb és Józsué? Ahogyan döntöttek, amiben bíztak vagy éppen, ahogy nem, az lett a sorsuk. Akik nem hitték el Isten ígéretét, azok nem is mehettek be arra a földre. 40 év pusztai vándorlásra ítélte Isten őket, amíg mind meghalt a hitetlen nemzedék, s csak ketten mehettek be: azok, akik elhitték az ígéretet, részesei lehettek annak beteljesülésének.

Ma itt ugyanez a két lehetőségünk van: nem hisszük el, amit Jézus mond, s akkor nem is lesz a miénk. Nem kötelező elhinni, amiről beszélek, de őszintén mondom: Nincs sajnálatra méltóbb a remény nélküli embernél! Vagy pedig elhisszük, amit Jézus mond, bízunk benne, s akkor miénk és szeretteinké annak beteljesülése. Ugye, jobb ezt az utóbbit választani, s örömmel, reménnyel járni a temetőt, tudva, hogy a halál bár hatalmas, de nem legyőzhetetlen?

Nagymamám mindig a temetőben beszélt a feltámadásról meg az örök életről. Végül is ott hallottam először erről a lehetőségről. Ma is itt a legelevenebb az evangélium. Egyszer keresztanyám megkérdezte, hogy milyen érzés egy temetést elvégezni, mennyire megterhelő. Én erre azt válaszoltam, hogy – értsd jól! – szeretek temetni. Nem annak örülök, hogy meghalnak emberek, hanem hogy ott és akkor hirdethetem a feltámadás örömhírét, ahol a legnagyobb szükség van rá!

Voltak a történelemnek olyan időszakai, ilyen volt a kommunizmus – amikor csak a temetéseken lehetett evangéliumot hallani. Mert ott a materialista vigasztalásra senki nem volt kíváncsi. Azt akarták hallani az emberek – még akkor is, ha elnyomni igyekeztek ezt a hitet – hogy volt, aki visszajött a halálból: az, aki az ígéretet adta: Jézus Krisztus. Ma is ez a vigasz, ez az örömhír! Imádkozzunk most Őhozzá!

(Elhangzott 2018. november 1-jén a monorierdei temetőben.)