Útravaló

Titokban szálló angyalok

“Vigyázzatok: kegyességeteket ne az emberek előtt gyakoroljátok, csak azért, hogy lássák azt, mert így nem kaptok jutalmat mennyei Atyátoktól. Amikor tehát adományt adsz, ne kürtöltess magad előtt, ahogyan a képmutatók teszik a zsinagógákban és az utcákon, hogy dicsérjék őket az emberek. Bizony mondom nektek: megkapták jutalmukat. Te pedig amikor adományt adsz, ne tudja a bal kezed, mit tesz a jobb, hogy adakozásod rejtve maradjon; és majd a te Atyád, aki látja a rejtett dolgokat, megjutalmaz téged. ” (Máté evangéliuma 6,1-4)

A modern hadviselés eszközei a harci helikopterek. A radarok pásztázómagassága alatt, a légvédelem számára láthatatlanul közelítik meg a célt, és meglepetésszerűen támadnak. Az eredményességüket az határozza meg, hogy mennyire sikerül “láthatatlanoknak” maradniuk. Ugyanezért fejlesztették ki a lopakodó bombázó repülőgépeket is, hogy a radarok által befogható magasságban is titokban tudják rendeltetési helyüket elérni. A modern haditechnika halálosztó angyalai tehát igyekeznek titokban tevékenykedni, mert ez sikerük záloga.

Isten bennünket, keresztényeket is angyalokká (azaz küldöttekké) akar tenni. Nem a halál, hanem az ÉLET angyalaivá, hírnökeivé. Arra rendelt minket, hogy az általa számunkra elkészített jó cselekedeteket elvégezzük. “Mert az ő alkotása vagyunk, akiket Krisztus Jézusban jó cselekedetekre teremtett, amelyeket előre elkészített Isten, hogy azok szerint éljünk.” (Ef 2,10) Így tehát mindaz a jó, amit teszünk, nem a mi érdemünk, hanem Istené, aki felszabadított bennünket a jó cselekvésére. Az Ő dicsőségét, gondoskodását és szeretetét hirdeti mindaz, amit embertársainkért tenni tudunk. Mert fő motivációnk nem más, minthogy e jó cselekedetek által megháláljuk Isten irántunk való jóságát, és önzetlenül tovább adjuk szeretetét.

Ha így és ezért teszünk jót, azt titokban tesszük. Nem hirdetve, nem kérkedve, nem kitárva karjainkat, várva az elismerést minden oldalról. Miért? Azért, hogy még véletlenül se minket dicsőítsenek az emberek az elvégzett jó cselekedetekért. Nagy alázatot igényel ez, hiszen, ha mélyen magunkba nézünk, láthatjuk: jó cselekedeteink sokszor nagyon is önös érdekűek. Lehet, hogy Istenre hivatkozunk, de a végcél mégis csak az, hogy elismerjenek engem az emberek, és még Istentől is dicséretre számítok. Lássák, mennyi mindent hajlandó vagyok értük megtenni, milyen nemes lelkű vagyok,  mennyi áldozatot hozok, mennyire nagy hívő és jó keresztény vagyok, és majd úgy gondolom, hogy a végítéletnél lesz mit felmutatnom az Úrnak, miért is engedjen be az Ő országába. És végül arra következtetésre jussanak az emberek: “Hát igen, az Úr jól választott, amikor engem választott!” A mennyország kapuja pedig az ilyen embereknek lesz szélesre tárva. Cselekedeteim tehát már szavak nélkül is engem dicsérnek.

De hol van mindebben az az üzenet, hogy milyen áldozatot hozott az Úr ezért a világért? Hol van ebben az, hogy kegyelemből van örök életem, és nem jó cselekedetekért? Aki így tesz, az lebecsüli Krisztus áldozatát, és úgy gondolja: ki kell azt egészítenie saját cselekedeteivel.

Egy egyszerű teszten eldöntheted te magad is, hogy amit teszel, önmagadért vagy Isten dicsőségére teszed. Válaszold meg a következő kérdéseket önmagad számára: Ha soha senki nem tudná meg mindazt a jót, amit teszel másokért (adakozás, tevőleges segítség, stb.), akkor is megtennéd-e? A jót önmagáért vagy önmagadért teszed?

Persze, mindenkinek jól esik a dicséret, hisz’ emberek vagyunk. Azt írja a Biblia: “Más dicsérjen téged, ne a te szájad, az idegen, és ne a te ajkad!” (Péld 27,2) De nem lehet ez a cselekedeteink motivációja. Ne tudja a jobb kezed, mit csinál a bal! Legyél olyan angyala Istennek, aki inkább titokban száll oda, ahol a szükség van, mert a te eredményességed is ettől függ. Azt ígéri az Úr, hogy aki ebben a világban törekszik dicséretre, az az emberektől kapott dicsérettel meg is kapta minden jutalmát. Aki viszont titokban, nem kürtöltetve maga előtt cselekszik embertársai javára, az Isten dicsőségét keresi, és meg is fogja találni azt az örökkévalóságban. És ez minden emberi dicséretnél többet ér. Ebben méretik le küldetésünk sikere.

Menjek vagy maradjak?

“Hadd halljam minden reggel, hogy hűséges vagy, hiszen benned bízom! Ismertesd meg velem, melyik úton járjak, mert hozzád vágyódik lelkem.” (Zsolt 143,8)

2005-ben volt egy emlékezetes meccs az olasz labdarúgó bajnokságban. A Sampdoria fogadta otthonában az éppen vesztes szériát produkáló Internazionale-ét. A meccs 88. percében úgy tűnt, hogy ez a negatív sorozat nem törik meg, mivel a Sampdoria 2-0-ra vezetett. A szomorú, reményvesztett Inter-szurkolók bánatosan hazaindultak még a meccs vége előtt, így legalább a tumultust elkerülhették. Aztán, amikor hazaértek és bekapcsolták a tévé sport híradóját, igencsak meglepődhettek! Ugyanis a maradék két percben és a négy perc hosszabbításban az Inter megfordította a mérkőzés állását: 2-3-ra ők nyertek! A sportkommentátor meg is jegyezte, hogy “Szegény Inter-szurkolók! Lemaradtak a csodáról, és még pénzt is fizettek érte!”

Sokszor ennyin múlik a te életedben is a csoda. Lehet, hogy egy vesztes szériában vagy most, és emberileg nincs remény. Nem lesz jobb az életkörülményed, a házasságod, a munkahelyed, a tanulmányi eredményeid, a gyerekeiddel vagy unokáiddal való kapcsolatod, az egészséged, a tartozásaid pedig soha nem lesznek kifizetve. Kilépsz az adott helyzetből, elválsz vagy munkahelyet vagy iskolát váltasz, esetleg fölösleges adósságba hajszolod magad. Pedig “Jó csendben várni az Úr szabadítására.” (JSir 3,26)

Volt a Bibliában egy szereplő, Ábrahám, aki ugyanígy érezhette magát, amikor majd 100 évesen kapott ígéretet az Úrtól a gyermekáldásra, ami addig nem jött össze. Mégis „reménység ellenére is reménykedve hitte” (Róm 4,18), hogy Istennek semmi sem lehetetlen. Az az Ábrahám, aki feladta a múltját, gazdaságát, családi kapcsolatait, bálványait egy teljesen nonszensznek tűnő ígéretre hagyatkozva, amit egy addig ismeretlen, láthatatlan Istentől hallott. És elindult az ismeretlen felé.

Igen, van, amikor ahhoz kell a hit, hogy elindulj, van, amikor ahhoz, hogy maradj. Isten mindig arra hív, ami nagyobb hitet kíván, amiben nagyobb bizalomra van szükség Őbenne. Indulás és maradás között egy tudatos döntés a hit. Ezen az egyszerű mozzanaton múlik az, hogy milyen csodákat élsz át az életben… és hogy mi vár rád a halálod után! Az emberek többsége nem hozza meg ezt a döntést, túl magas ez a küszöb. Inkább saját erejükből akarnak boldogulni, menni akarnak, mikor maradni kéne és fordítva. A földi életben sok csalódás és kudarc, a halál után pedig kárhozat a következménye ennek a döntésnek.

De miről is kell dönteni? Mi az, amiben hinnünk kellene? Mi a megmentő hit tárgya? Mit is mond Jézus, hogy szól az első igehirdetése? „Térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban!” (Mk 1,15)  Itt van hát a lényeg: az EVANGÉLIUM. Abban kell hinni! Az evangélium előzménye, hogy elromlott a világ, amit Isten jónak teremtett. És arról szól, hogy Isten hogyan állítja helyre ezt a megromlott világot. Jézus Krisztus halála és feltámadása által megigazít bennünket, tehát felment az ítélet alól, semmissé teszi eddigi rossz döntéseinket, ártatlannak nyilvánít bennünket. Olyannak, mint a legnagyobb hithőst, Jézust! Ha hittel elfogadod.

És nemcsak helyre állít, hanem a helyedre állít. Nem lehet, hogy a boldogtalanságod, a békétlenséged abból fakad, hogy nem vagy a helyeden? Mert nem mersz oda elindulni…, vagy mert nem maradtál ott. Tedd mérlegre az életed: az a te utad, ahol jobban Istenre kell hagyatkoznod! Tehát indulj…, vagy maradj!

 

Ítélkezési szünet

„Ezért nincs mentséged, te ítélkező ember, mert amiben mást megítélsz, abban önmagadat ítéled el, hiszen ugyanazokat teszed, miközben ítélkezel.” (Róm 2,1)

Mind ítélkező emberek vagyunk. Az ősi kísértésnek engedve Isten bírói székébe ülve azt gondoljuk, hogy el tudjuk dönteni, mi a jó és mi a rossz, illetve ki a jó és ki a rossz. Pedig objektív ítéletet hozni egyedül Isten képes, és csak Neki van ehhez joga. De mi a saját istenünk akarunk lenni, ezért ítélkezünk. A 7 milliárd isten világában élünk.

Nincs mentségünk, mert amiben elítélünk másokat, és egy-egy hibájuk alapján minősítjük, sőt, kárhoztatjuk őket, ugyanazok a hibák bennünk is ott vannak. Freud, a pszichoanalízis atyja projekciónak (kivetítésnek) nevezte azt az erkölcsi tornamutatványt, amikor a bennünk lévő hibákat másra vetítjük és bennük gyűlöljük, tulajdonképpen önmagunkat.

Hogy ez mennyire így van a te életedben is, gondold csak végig: Vajon a saját gyermekeidnek nem azok a hibái bosszantanak leginkább, nem azokat bocsátod meg legnehezebben, amit épp tőled örököltek? Még füledben csenghetnek a saját szüleid mondatai egy-egy kamaszkori kitörésed után: „Remélem, majd a saját gyerekeidtől ugyanezt visszakapod!” Hát lehet, hogy most visszakaptad, és a benned lévő hibáért őket ítéled el.

Vajon a házastársaddal nem azért veszekszel-e, mert éppen annyira nincs türelme hozzád, mint neked őhozzá?

Vajon a munkahelyeden nem éppen azt, a kollégád által elkövetett hibát szeretnéd, hogy kiderüljön, amit a múltkor te is tettél, csak nem derült ki? Mert mindent megtettél, hogy ne derüljön ki, de most jó lenne, ha őt viszont elmarasztalnák, hogy te tündökölhess.

Vajon a közélet szereplőit nem azért szidod, sőt, gyűlölöd egyiket-másikat, mert megteszik azokat a dolgokat, amiket az ő helyükben te is megtennél? Rokonoknak adják a közpénzes munkákat, meg magán-repülőgéppel járnak… Te az ő helyükben biciklivel járnál és ismeretleneknek vagy az ellenségeidnek adnád a „zsíros” munkát? Ugye, hogy nem. Mégis, a benned lévő hibáért kárhoztatod őket.

Átjárja az ítélkezés szelleme egész életünket a családtól a közéletig. De a bűn az bűn, és nincsen igaz ember egy sem. Mind vétkesek vagyunk, csak a saját vétkünket másra akarjuk vetíteni. Ősi vágya ez az embernek. És az ige azt mondja, hogy nincs mentségünk. Vagy mégis?

Az Ószövetségben olvasunk olyanról, hogy a közösség egy kecskebakra helyezte a kezét, ezáltal jelképesen ráhelyezték vétkeiket, és a bakot ezután feláldozták. Ez volt a „bűnbak”.

Olyan jó lenne, ha elhinnéd: a benned lévő bűnt is rávetítheted másra, de nem a családtagodra vagy bármely más emberre, hanem Jézus Krisztusra. Isten Rá vetítette ki az egész emberiség bűneit, és helyettünk Őt ítélte el a kereszten. Ha ezt tényleg elhiszed, akkor az felszabadít az ítélkezés alól. Többé már nem ítéled el a másik embert, mert az ítélkezés gátja a kegyelem továbbadásának, és megkeseríti életünket, kapcsolatainkat. Ezért olyan kegyetlen a világ, mert kevesek számára igazság mindez. Te tartozz a kevesek közé! Éld át az ítélkezéstől mentes, és ítélettől már nem félő szabadság boldogságát!

7-0=7

„Egy ember nagy vacsorát készített, és sok vendéget hívott meg. A vacsora órájában elküldte a szolgáját, hogy mondja meg a meghívottaknak: Jöjjetek, mert már minden készen van. De azok egytől egyig mentegetőzni kezdtek.” (Lk 14,16-18)

Az ember legősibb kísértése az, hogy saját maga istene lehessen. Ez leginkább abban nyilvánul meg, ahogy az anyagi javainkat (amit egyébként Istennek köszönhetünk), és az időnket (amit Isten teremtett és ad) úgy kezeljük, mintha az a miénk lenne, mi rendelkeznénk fölötte. Sok hívő emberről úgy látszik, hogy bár Istent imádni megy a templomba, valójában Istennek a maradékot adja. Pénzéből és… az idejéből. Isten azt kéri, hogy „Emlékezzél meg a nyugalom napjáról, és szenteld meg azt!” (2Móz 20,8). Megszentelni azt jelenti, hogy az Istentől kapott időmből elkülönítek egy részt Istennek. Előre eldöntöttem azt, hogy amikor eljön az idő, akkor megyek. Akkor is, ha lenne más dolgom. Akkor is, ha mások hívnak magukkal máshová. És akkor is, ha nincs kedvem. Ha nem hozod meg ezt a döntést, akkor a megszentelt nap érdeklődés hiányában elmarad. A te életedből biztosan.

Talán voltál már úgy, hogy számítottál egy esküvői vagy ballagási meghívásra. Még szabadságot is vettél ki rá, de mégsem hívtak meg. Milyen keserű csalódás! Ugyanilyen keserű csalódás, amikor meghívsz valakit, de különféle kifogásokat keresve az illető nem jön el, pedig az ünnepi asztalnál névre szóló, foglalt helye van. És érzed, hogy nem voltál annyira fontos a számára, mint azt gondoltad. Valahogy így bánunk mi Istennel.

Ő az a példázatban szereplő ember, aki vacsorát készít és sok vendéget meghív, de azok egytől egyig kibúvót keresnek: „Földet vettem, kénytelen vagyok kimenni, hogy megnézzem.„Öt iga ökröt vettem, megyek és kipróbálom.” „Most nősültem, azért nem mehetek.” Ugye, talán egyik példázat sem illik ennyire ránk? „Dolgoznom kell itthon is, mert egész héten nem volt időm.” „Olyan jó idő van, inkább elmegyek kirándulni.” „Jöttek hozzám, végre együtt a család és a barátok, azért nem megyek.” …kimeríthetetlen, hogy mi mindennel éreztetjük Istennel azt, hogy hány fontosabb dolog van az életben, mint Ő. Pedig Ő meghív, és számít rád. És keserűség az, amikor azon a helyen nem talál, ahová a meghívód szól. De neked nincs Rá időd. Majd, ha lesz, ott leszel. Mert a maradékot szántad Neki…

Persze, megmagyarázzuk azzal, hogy fontos nekünk Isten, és attól, hogy nem ülünk ott a templomban, még gondolunk Rá. De hát vigasztalja-e az ilyen magyarázat a vőlegényt, akinek visszautasították a meghívását? “Nem ünneplek veletek, mert jobb dolgom is akadt, de gondolok rád…”

7-7=0 Ez az egyszerű képlet kifejezi azt, hogy a hét napjaiból, ha kivonjuk a magunkra szánt időt, megkapjuk azt, ami Istennek marad. Tényleg ezt érdemli tőlünk? Ennyire nem számít? Persze, Ő legyen ott mindig, ha baj van, és legyen kész az áldást két kézzel, bőségesen osztani!

7-0=7 Ez az egyszerű képlet kifejezi azt, hogy Krisztus mit tartott meg önmagának földi életében azért, hogy ami az övé volt, mind a miénk lehessen. A kereszten Isten megsemmisíti önmagát, hogy mindenét nekünk adhassa. Az ember, aki semmit nem akar Istennek adni, mindent megkap Istentől: kegyelmet, békességet, örök életet. Isten időt szán az emberre, aki nem akar időt szánni Istenre. Rá tudod-e szánni cserébe az örök életért hetente azt az egy órát Krisztusra? Mert erre hív vasárnap a harang szava, és amikor megszólal, dönts Krisztus mellett! Az időt ugyanis erre kaptad.

Mit eszel?

“Vegyétek, egyétek…” (Mt 26,26)
Sok mindennel etetnek bennünket. Az élelmiszereink tele vannak természetellenes, testidegen anyagokkal, amik beépülve a szervezetünkbe végzik lassú pusztító munkájukat testünkben. Betegségeink nagy részének eredete a táplálkozásban rejlik.
Sok mindennel etetnek bennünket. A média világa tele van hamis hírrel vagy féligazsággal. Felszínes szórakozást kínál vagy alantas ösztönöket táplál. És ez a “táplálék” végzi a maga lassú pusztító munkáját a lelkünkben.Beteg a lélek és a test. Testünket kórok gyengítik, lelkünket indulatok, bűnök uralják. “Én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg ebből a halálra ítélt testből?” (Róm 7,24)
 
De ma, Nagycsütörtökön, az utolsó vacsorára emlékezünk. Jézus halála előtti estén leült a tanítványaival, hogy elfogyassza a páskavacsorát, amelyen a zsidók évszázadokon keresztül a szabadulásukra emlékeztek. És ezt a hagyományos ünnepi étkezést Jézus új tartalommal töltötte fel. “Vegyétek, egyétek, ez az én testem!” – mondta, miközben a tanítványainak adta a kenyeret. Van mostantól olyan táplálék, amely nem rombolja a testet és a lelket, hanem megszabadítja minden nyomorúságából, betegségéből. Ez a táplálék maga Jézus.
 
Mit veszel magadhoz? Mivel táplálod magad testileg és lelkileg? Mert azzá válsz, amit megeszel. Magadhoz veheted magát Jézust. És lassan elkezdesz olyanná formálódni, amilyen Ő volt.