Útravaló

Te kinek tartod az Emberfiát?

„Amikor pedig Jézus Cézárea Filippi környékére ment, megkérdezte tanítványait: Az Emberfiát kinek tartják az emberek? Ők pedig azt felelték: Némelyek Keresztelő Jánosnak, mások Illésnek, megint mások Jeremiásnak vagy valamelyik prófétának. És ti kinek tartotok engem? – kérdezte őket. Simon Péter pedig így válaszolt: Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia. Jézus pedig azt mondta neki: Boldog vagy, Simon, Jóna fia, mert ezt nem test és vér jelentette ki neked, hanem az én mennyei Atyám. De én is mondom neked, hogy te Péter vagy, és én ezen a kősziklán építem fel az egyházamat, és a pokol kapui sem vesznek rajta diadalmat. És neked adom a mennyek országának kulcsait: amit megkötsz a földön, a mennyekben is kötve lesz, és amit feloldasz a földön, oldva lesz a mennyekben is.” (Mt 16,13-19)

Az ókeresztény időkben a keresztséghez egy egyszerű hitvallást kellett tenni: „Jézus Krisztus Isten Fia, Megváltó!” E hitvallás görög szavainak kezdőbetűit összeolvasva az IHTÜSZ szót kapjuk, ami görögül azt jelenti, hogy „hal”. Ezért ősi szimbóluma a kereszténységnek az egy vonallal rajzolt hal, amit talán ma legtöbbször autók hátulján láthatunk. Ma egy karosszériadísz az, ami az ókereszténység életveszélyes hitvallása volt, hiszen, aki ezt nyilvánosan megvallotta, annak volt esélye a gladiátorok között találnia magát a Kolosszeumban.

Ez a mondat majdnem ebben a formában legelőször Péter szájából hangzott el. Nem egyszerű válasz egy kérdésre, hanem a biztos meggyőződés hitvallása. Azé a meggyőződésé, ami a boldogság alapja, ami erőssé és ellenállóvá tesz minden támadással szemben, ami felülemel minden kudarcon, megvigasztal minden gyászunkban. Azé a meggyőződésé, ami végül is nem a mi döntésünkön, hanem a mennyei Atya kijelentésén alapul.

És amiért az életünket sem drága félteni. Van-e ma olyan eszme, cél, elv, hit, nézet, ügy, amire az emberek hajlandók lennének az életüket feltenni vagy éppen érte adni? És amiért tényleg érdemes is ezt az áldozatot meghozni? Nem igazán látunk ilyet. Változó nézetek és ideológiák szele sodorja a világot ide-oda. Nyilván csak olyanra teszi fel az ember az életét, amit az életénél is fontosabbnak gondol, s ami a legszilárdabb bizonyosság. Mert bizonytalanra csak keveset vagyunk hajlandók feltenni, az életünk pedig a legtöbb, amit adhatunk.

Péternek bizonyossága volt az, amit ott, Cézárea Filippiben megvallott. Akkor még nem gondolta, hogy ezért majd az életét is oda fogja adni. Akkor még csak egy olyan hitvallás volt ez, ami különbözött az átlagember véleményétől. Az életénél is drágábbá akkor vált, amikor először találkozott a feltámadt Krisztussal, és minden kétsége szertefoszlott afelől, hogy hitvallásának alapja esetleg mégsem felel meg a valóságnak.

Lehet, hogy te is kereszténynek vallod magad. Lehet, hogy a te autód hátulján is ott van az a hal. Lehet, hogy egyháztag vagy, gyülekezetbe jársz, szolgálsz, imádkozol, Bibliát olvasol, kegyes életet élsz. Kérdés, hogy a legfőbb valóság számodra Krisztus, mint megváltó, aki feltámadt a halálból? Az egyetlen, akiért még az életed sem drága? Van-e ennyire szilárd alapja ez az életednek?

Ahogyan Péter esetében a hitvallástól hosszú út vezetett a teljes önátadásig, ugyanúgy nálad is így van ez. Amíg nem találkozol Krisztus halál fölötti hatalmának valóságával, amíg nem tapasztalat az életedben az Ő jelenléte és ereje, addig Ő egy világnézet vagy vélemény marad az életedben, ami ugyan különbözik a többségétől, de a pokol kapuinak még nem áll ellen, s ha úgy adódik, mindenestül feladod, megtagadod. Még nem ad vigaszt, nem bátorít, nem gyógyít. De ahogy átéled egyszer az életben, hogy Krisztus személye nem definíciót jelent, hanem ma is valós tapasztalatot, akkor megérted, hogy nemcsak a véleményed különbözik már a világtól Krisztussal kapcsolatban, hanem te magad is teljesen különböző vagy. Mert a Krisztusban való hit összekapcsol téged a mennyek országával, kezedben van annak kulcsa, belépsz annak kapuján, s egyben idegenné válsz e világban. Vállalod-e, hogy jövevényként, idegenként élsz a világban Krisztusért? Válaszod a te hitvallásod.

Emberi méltóság

“Ha látom az eget, kezed alkotását, a holdat és a csillagokat, amelyeket ráhelyeztél, micsoda a halandó – mondom –, hogy törődsz vele, és az emberfia, hogy gondod van rá? Kevéssel tetted őt kisebbé Istennél, dicsőséggel és méltósággal koronáztad meg.” (Zsolt 8,5-6)

Ha közvélemény-kutatást tartanánk arról a kérdésről, hogy mi számít ma a legnagyobb értéknek, akkor az emberi méltóságot bizonyosan a legnagyobb értékek közé sorolná a válaszadók nagy többsége. A legérzékenyebb és legfájdalmasabb pont, amikor ebben sértik meg az embert. Ha a pénze elvész vagy a háza leég, azt is könnyebben feldolgozza az ember, mint ha megalázzák, semmibe veszik, tudatosítják vele értéktelenségét. Az emberi méltósághoz való jogot senki sem vitatja. Erre épül az Alkotmány, e jog csorbulása ellen jönnek létre jogvédő szervezetek, civil kezdeményezések. Méltán kelt közfelháborodást, amikor arról hallunk, hogy egy iskolában néhány “vagány” gyerek megalázva társát, embertelen viselkedésre kényszeríti őt. A legnagyobb bűn az emberi méltóság megsértése, mert az az emberi lét, élet elleni vétek. Az élettel együtt adatik a méltóság, s ezt próbálja társadalmunk védeni törvényekkel.

Ma az emberi méltóság megadásának szélsőséges formája tapasztalható: az individualizmus, amely szerint méltóságunkhoz hozzátartozik az is, hogy szabadon határozzuk meg identitásunkat. Olyan normát, erkölcsi mércét követek, amilyet akarok, határt csak az szab, hogy mások emberi méltóságát ne sértse. Olyan neműnek tartom magam, amilyennek akarom, függetlenül biológiai adottságaimtól. És hogy mit tegyek az életemmel, arról egyedül csakis én hozhatok döntést, senki más. Az emberi méltóság tengelyén forog az egocentrikus világ.

Furcsa és ellentmondásos dolog ám, de éppen ezzel a szélsőséges méltósággyakorlással, individualizmussal foszlik semmivé az ember valós méltósága! Miközben mindenki az emberi méltóság individualista jogáért és birtoklásáért küzd, aközben éppen valódi emberi méltóságától fosztják meg. Vannak pillanatok, amelyek könyörtelenül leleplezik ezt. Amikor észrevesszük, hogy igazából a mi jogainkat biztosító és védelmező társadalom számára nem emberek vagyunk, hanem csak számok a rendszerben. Amikor érzékeltetik velünk, hogy a civilizáció könnyen pótolható elemei vagyunk csupán. Amikor kiderül, hogy minden propaganda ellenére nem a méltóságunk a fontos, hanem a pénztárcánk vagy a bankszámlánk, a fogyasztói potenciálunk. Emberi méltóságunk biztosítása által működteti a mindenkori rendszer a fogyasztás kíméletlen, méltóságot végül is nem ismerő gépezetét. Politikai pártok, kormányok működnek úgy, mintha az emberi méltóságra alapoznák döntéseiket, miközben a hétköznapokban éppen az ellenkezője tapasztalható: láthatatlanok vagyunk problémáinkkal, fáradtságunkkal, betegségeinkkel, küzdelmeinkkel együtt. Méltóságunkkal együtt.

Egy bolti dolgozó összeesik, meghal a munkahelyén, de a bolt nem zár be, mert nem a méltóság a fontos, hanem a fogyasztás, a profit, ami nem szenvedhet csorbát egy kis időre sem. Egy posta vezetője főbe lövi magát, megfosztja magát méltóságának utolsó maradványától, a biológiai életétől, de a postát másnap kinyitja a vállalat vezetője az emberi méltóság részét képező kegyelettel mit sem törődve. Mondván: az élet megy tovább, a fogyasztás megy tovább, annak mennie kell tovább. Csak valakit hátrahagyott. A gép forog, a fogaskerekek közé akadt porszemeket bedarálja, s zökkenőmentesen dübörög tovább. Egy színész meghal az autójában szívrohamban, mert ugyan megállt még utolsó erejével a zebrán, de senkinek nem tűnt fel a lehetetlen helyen parkoló autó, s megállva, odamenve megnézzék, nincs-e szükség segítségre. Ennyik vagyunk hát, porszemek, amiket időnként modern bálványistenünknek, a fogyasztás istenének szemébe fúj a szél. A méltóság szele.

De mégis azt érezzük, hogy jár nekünk ettől valami több. Valami, ami mégiscsak másként értelmezendő és több, mint az alkotmányos emberi méltóság. Mert ezt a vágyat táplálta belénk a Teremtő, Aki valódi méltóságra emelte teremtményét, az embert, és csak egy kicsivel tette Önmagánál kevesebbé. Amikor derült éjszakán felnézünk az égre, akkor a csillagok milliárdjaival borított végtelen égbolt alatt érezhetnénk csak igazán, hogy egy porszem (sem) vagyunk a gépezetben. Semmilyen kozmikus hatása nem lenne az eltűnésünknek, a világ működne tovább, a csillagok a helyükön maradnának, a bolygók tovább haladnának pályájukon. Mégis, élünk és vagyunk. Mert a világ Teremtőjének gondja van erre a porszemnél is kisebb lényre, akire minden teremtményétől nagyobb méltóságot ruházott; aki köré teremtette meg ezt a világot, hogy gyönyörködjön annak Alkotójában, és értékelje a Tőle kapott méltóságának hatalmas voltát.

De az igazi értékünket nem az égbolt, hanem a kereszt látványa adja. A kereszté, ahol visszaállítja Isten ezt az önként elveszített, eldobott méltóságunkat. Igen, a méltóságunkat, amit individualizmusra cseréltünk, amit sárba tiport a társadalom, és amit mások esetében mi is gyakran semmibe veszünk. “Aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyan ne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?” (Róm 8,32) Csak egy olyan világban lehet valódi méltóságod, ami nem körülötted, hanem Krisztus körül forog, aki Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és emberként élt; megalázta magát, és engedelmes volt mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.” (Fil 2,6-8) Csak egyetlen helyen kaphatod vissza az értékedet, amit talán örökre elveszettnek hittél: a kereszt tövében, ahol az önmaga méltóságáról lemondó Isten visszafogad és méltóságra emel újra. Ahol – egy üzletlánc szlogenjével ellentétben – tényleg érezheted, hogy fontos vagy. Úgy, ahogy vagy. Keresztyénnek lenni ezt jelenti: Istentől kapott emberi méltóságodban élhetsz, amit senki és semmi nem vehet el tőled.

 

Titokban szálló angyalok

“Vigyázzatok: kegyességeteket ne az emberek előtt gyakoroljátok, csak azért, hogy lássák azt, mert így nem kaptok jutalmat mennyei Atyátoktól. Amikor tehát adományt adsz, ne kürtöltess magad előtt, ahogyan a képmutatók teszik a zsinagógákban és az utcákon, hogy dicsérjék őket az emberek. Bizony mondom nektek: megkapták jutalmukat. Te pedig amikor adományt adsz, ne tudja a bal kezed, mit tesz a jobb, hogy adakozásod rejtve maradjon; és majd a te Atyád, aki látja a rejtett dolgokat, megjutalmaz téged. ” (Máté evangéliuma 6,1-4)

A modern hadviselés eszközei a harci helikopterek. A radarok pásztázómagassága alatt, a légvédelem számára láthatatlanul közelítik meg a célt, és meglepetésszerűen támadnak. Az eredményességüket az határozza meg, hogy mennyire sikerül “láthatatlanoknak” maradniuk. Ugyanezért fejlesztették ki a lopakodó bombázó repülőgépeket is, hogy a radarok által befogható magasságban is titokban tudják rendeltetési helyüket elérni. A modern haditechnika halálosztó angyalai tehát igyekeznek titokban tevékenykedni, mert ez sikerük záloga.

Isten bennünket, keresztényeket is angyalokká (azaz küldöttekké) akar tenni. Nem a halál, hanem az ÉLET angyalaivá, hírnökeivé. Arra rendelt minket, hogy az általa számunkra elkészített jó cselekedeteket elvégezzük. “Mert az ő alkotása vagyunk, akiket Krisztus Jézusban jó cselekedetekre teremtett, amelyeket előre elkészített Isten, hogy azok szerint éljünk.” (Ef 2,10) Így tehát mindaz a jó, amit teszünk, nem a mi érdemünk, hanem Istené, aki felszabadított bennünket a jó cselekvésére. Az Ő dicsőségét, gondoskodását és szeretetét hirdeti mindaz, amit embertársainkért tenni tudunk. Mert fő motivációnk nem más, minthogy e jó cselekedetek által megháláljuk Isten irántunk való jóságát, és önzetlenül tovább adjuk szeretetét.

Ha így és ezért teszünk jót, azt titokban tesszük. Nem hirdetve, nem kérkedve, nem kitárva karjainkat, várva az elismerést minden oldalról. Miért? Azért, hogy még véletlenül se minket dicsőítsenek az emberek az elvégzett jó cselekedetekért. Nagy alázatot igényel ez, hiszen, ha mélyen magunkba nézünk, láthatjuk: jó cselekedeteink sokszor nagyon is önös érdekűek. Lehet, hogy Istenre hivatkozunk, de a végcél mégis csak az, hogy elismerjenek engem az emberek, és még Istentől is dicséretre számítok. Lássák, mennyi mindent hajlandó vagyok értük megtenni, milyen nemes lelkű vagyok,  mennyi áldozatot hozok, mennyire nagy hívő és jó keresztény vagyok, és majd úgy gondolom, hogy a végítéletnél lesz mit felmutatnom az Úrnak, miért is engedjen be az Ő országába. És végül arra következtetésre jussanak az emberek: “Hát igen, az Úr jól választott, amikor engem választott!” A mennyország kapuja pedig az ilyen embereknek lesz szélesre tárva. Cselekedeteim tehát már szavak nélkül is engem dicsérnek.

De hol van mindebben az az üzenet, hogy milyen áldozatot hozott az Úr ezért a világért? Hol van ebben az, hogy kegyelemből van örök életem, és nem jó cselekedetekért? Aki így tesz, az lebecsüli Krisztus áldozatát, és úgy gondolja: ki kell azt egészítenie saját cselekedeteivel.

Egy egyszerű teszten eldöntheted te magad is, hogy amit teszel, önmagadért vagy Isten dicsőségére teszed. Válaszold meg a következő kérdéseket önmagad számára: Ha soha senki nem tudná meg mindazt a jót, amit teszel másokért (adakozás, tevőleges segítség, stb.), akkor is megtennéd-e? A jót önmagáért vagy önmagadért teszed?

Persze, mindenkinek jól esik a dicséret, hisz’ emberek vagyunk. Azt írja a Biblia: “Más dicsérjen téged, ne a te szájad, az idegen, és ne a te ajkad!” (Péld 27,2) De nem lehet ez a cselekedeteink motivációja. Ne tudja a jobb kezed, mit csinál a bal! Legyél olyan angyala Istennek, aki inkább titokban száll oda, ahol a szükség van, mert a te eredményességed is ettől függ. Azt ígéri az Úr, hogy aki ebben a világban törekszik dicséretre, az az emberektől kapott dicsérettel meg is kapta minden jutalmát. Aki viszont titokban, nem kürtöltetve maga előtt cselekszik embertársai javára, az Isten dicsőségét keresi, és meg is fogja találni azt az örökkévalóságban. És ez minden emberi dicséretnél többet ér. Ebben méretik le küldetésünk sikere.

Menjek vagy maradjak?

“Hadd halljam minden reggel, hogy hűséges vagy, hiszen benned bízom! Ismertesd meg velem, melyik úton járjak, mert hozzád vágyódik lelkem.” (Zsolt 143,8)

2005-ben volt egy emlékezetes meccs az olasz labdarúgó bajnokságban. A Sampdoria fogadta otthonában az éppen vesztes szériát produkáló Internazionale-ét. A meccs 88. percében úgy tűnt, hogy ez a negatív sorozat nem törik meg, mivel a Sampdoria 2-0-ra vezetett. A szomorú, reményvesztett Inter-szurkolók bánatosan hazaindultak még a meccs vége előtt, így legalább a tumultust elkerülhették. Aztán, amikor hazaértek és bekapcsolták a tévé sport híradóját, igencsak meglepődhettek! Ugyanis a maradék két percben és a négy perc hosszabbításban az Inter megfordította a mérkőzés állását: 2-3-ra ők nyertek! A sportkommentátor meg is jegyezte, hogy “Szegény Inter-szurkolók! Lemaradtak a csodáról, és még pénzt is fizettek érte!”

Sokszor ennyin múlik a te életedben is a csoda. Lehet, hogy egy vesztes szériában vagy most, és emberileg nincs remény. Nem lesz jobb az életkörülményed, a házasságod, a munkahelyed, a tanulmányi eredményeid, a gyerekeiddel vagy unokáiddal való kapcsolatod, az egészséged, a tartozásaid pedig soha nem lesznek kifizetve. Kilépsz az adott helyzetből, elválsz vagy munkahelyet vagy iskolát váltasz, esetleg fölösleges adósságba hajszolod magad. Pedig “Jó csendben várni az Úr szabadítására.” (JSir 3,26)

Volt a Bibliában egy szereplő, Ábrahám, aki ugyanígy érezhette magát, amikor majd 100 évesen kapott ígéretet az Úrtól a gyermekáldásra, ami addig nem jött össze. Mégis „reménység ellenére is reménykedve hitte” (Róm 4,18), hogy Istennek semmi sem lehetetlen. Az az Ábrahám, aki feladta a múltját, gazdaságát, családi kapcsolatait, bálványait egy teljesen nonszensznek tűnő ígéretre hagyatkozva, amit egy addig ismeretlen, láthatatlan Istentől hallott. És elindult az ismeretlen felé.

Igen, van, amikor ahhoz kell a hit, hogy elindulj, van, amikor ahhoz, hogy maradj. Isten mindig arra hív, ami nagyobb hitet kíván, amiben nagyobb bizalomra van szükség Őbenne. Indulás és maradás között egy tudatos döntés a hit. Ezen az egyszerű mozzanaton múlik az, hogy milyen csodákat élsz át az életben… és hogy mi vár rád a halálod után! Az emberek többsége nem hozza meg ezt a döntést, túl magas ez a küszöb. Inkább saját erejükből akarnak boldogulni, menni akarnak, mikor maradni kéne és fordítva. A földi életben sok csalódás és kudarc, a halál után pedig kárhozat a következménye ennek a döntésnek.

De miről is kell dönteni? Mi az, amiben hinnünk kellene? Mi a megmentő hit tárgya? Mit is mond Jézus, hogy szól az első igehirdetése? „Térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban!” (Mk 1,15)  Itt van hát a lényeg: az EVANGÉLIUM. Abban kell hinni! Az evangélium előzménye, hogy elromlott a világ, amit Isten jónak teremtett. És arról szól, hogy Isten hogyan állítja helyre ezt a megromlott világot. Jézus Krisztus halála és feltámadása által megigazít bennünket, tehát felment az ítélet alól, semmissé teszi eddigi rossz döntéseinket, ártatlannak nyilvánít bennünket. Olyannak, mint a legnagyobb hithőst, Jézust! Ha hittel elfogadod.

És nemcsak helyre állít, hanem a helyedre állít. Nem lehet, hogy a boldogtalanságod, a békétlenséged abból fakad, hogy nem vagy a helyeden? Mert nem mersz oda elindulni…, vagy mert nem maradtál ott. Tedd mérlegre az életed: az a te utad, ahol jobban Istenre kell hagyatkoznod! Tehát indulj…, vagy maradj!

 

Ítélkezési szünet

„Ezért nincs mentséged, te ítélkező ember, mert amiben mást megítélsz, abban önmagadat ítéled el, hiszen ugyanazokat teszed, miközben ítélkezel.” (Róm 2,1)

Mind ítélkező emberek vagyunk. Az ősi kísértésnek engedve Isten bírói székébe ülve azt gondoljuk, hogy el tudjuk dönteni, mi a jó és mi a rossz, illetve ki a jó és ki a rossz. Pedig objektív ítéletet hozni egyedül Isten képes, és csak Neki van ehhez joga. De mi a saját istenünk akarunk lenni, ezért ítélkezünk. A 7 milliárd isten világában élünk.

Nincs mentségünk, mert amiben elítélünk másokat, és egy-egy hibájuk alapján minősítjük, sőt, kárhoztatjuk őket, ugyanazok a hibák bennünk is ott vannak. Freud, a pszichoanalízis atyja projekciónak (kivetítésnek) nevezte azt az erkölcsi tornamutatványt, amikor a bennünk lévő hibákat másra vetítjük és bennük gyűlöljük, tulajdonképpen önmagunkat.

Hogy ez mennyire így van a te életedben is, gondold csak végig: Vajon a saját gyermekeidnek nem azok a hibái bosszantanak leginkább, nem azokat bocsátod meg legnehezebben, amit épp tőled örököltek? Még füledben csenghetnek a saját szüleid mondatai egy-egy kamaszkori kitörésed után: „Remélem, majd a saját gyerekeidtől ugyanezt visszakapod!” Hát lehet, hogy most visszakaptad, és a benned lévő hibáért őket ítéled el.

Vajon a házastársaddal nem azért veszekszel-e, mert éppen annyira nincs türelme hozzád, mint neked őhozzá?

Vajon a munkahelyeden nem éppen azt, a kollégád által elkövetett hibát szeretnéd, hogy kiderüljön, amit a múltkor te is tettél, csak nem derült ki? Mert mindent megtettél, hogy ne derüljön ki, de most jó lenne, ha őt viszont elmarasztalnák, hogy te tündökölhess.

Vajon a közélet szereplőit nem azért szidod, sőt, gyűlölöd egyiket-másikat, mert megteszik azokat a dolgokat, amiket az ő helyükben te is megtennél? Rokonoknak adják a közpénzes munkákat, meg magán-repülőgéppel járnak… Te az ő helyükben biciklivel járnál és ismeretleneknek vagy az ellenségeidnek adnád a „zsíros” munkát? Ugye, hogy nem. Mégis, a benned lévő hibáért kárhoztatod őket.

Átjárja az ítélkezés szelleme egész életünket a családtól a közéletig. De a bűn az bűn, és nincsen igaz ember egy sem. Mind vétkesek vagyunk, csak a saját vétkünket másra akarjuk vetíteni. Ősi vágya ez az embernek. És az ige azt mondja, hogy nincs mentségünk. Vagy mégis?

Az Ószövetségben olvasunk olyanról, hogy a közösség egy kecskebakra helyezte a kezét, ezáltal jelképesen ráhelyezték vétkeiket, és a bakot ezután feláldozták. Ez volt a „bűnbak”.

Olyan jó lenne, ha elhinnéd: a benned lévő bűnt is rávetítheted másra, de nem a családtagodra vagy bármely más emberre, hanem Jézus Krisztusra. Isten Rá vetítette ki az egész emberiség bűneit, és helyettünk Őt ítélte el a kereszten. Ha ezt tényleg elhiszed, akkor az felszabadít az ítélkezés alól. Többé már nem ítéled el a másik embert, mert az ítélkezés gátja a kegyelem továbbadásának, és megkeseríti életünket, kapcsolatainkat. Ezért olyan kegyetlen a világ, mert kevesek számára igazság mindez. Te tartozz a kevesek közé! Éld át az ítélkezéstől mentes, és ítélettől már nem félő szabadság boldogságát!