Útravaló

Isten vezetése

“Miután meghallgatták a királyt, elindultak, és íme, a csillag, amelyet láttak napkeleten, előttük ment mindaddig, amíg odaérve meg nem állt a hely fölött, ahol a gyermek volt. Amikor ezt látták, igen nagy volt az örömük. Bementek a házba, meglátták a gyermeket anyjával, Máriával, és leborulva imádták őt. Kinyitották kincsesládáikat, és ajándékokat adtak neki: aranyat, tömjént és mirhát. Mivel azonban kijelentést kaptak álomban, hogy ne menjenek vissza Heródeshez, más úton tértek vissza hazájukba.” (Máté 2,9-12)

Halloween a keresztyén iskolában, grincsfa a templomban, homoszexuális jogokért küzdő keresztyének… Tényleg erre vezet bennünket Isten?

A Máté evangéliumában olvasható karácsonyi történetben a napkeleti bölcsek felismerték Isten vezetését. Miután megtalálták Jézust, álomban kijelentést kaptak arról, hogy ne menjenek vissza Heródeshez. Indokot nem kaptak, csak utasítást, amit figyelmen kívül hagyhattak volna. Ha így tettek volna, akkor Jézust nem tudta volna időben kimenekíteni a családja Egyiptomba, s ő is Heródes vérengző katonáinak áldozatává lett volna. Akkor nincs evangélium, nincs megváltás, és erről a történetről sem tudnánk semmit, akkor nem lett volna mit ünnepelni az elmúlt napokban. Persze, nyilvánvalóan Isten akarata célba ért volna máshogyan, de mégis hátborzongató az, hogy az üdvtörténet tervszerű továbbhaladása néhány, idegen kultúrát képviselő, fura öltözetű keleti csillagjós engedelmességére volt bízva. És ők engedelmesek voltak. Megértették Isten vezetését, felismerték, hogy kivel nem szabad közösséget vállalni, sőt, találkozni sem. És kikerülték a gonoszt, más úton tértek hazájukba.

Milyen jó lenne, ha ma is így vezetne Isten! – gondolhatják sokan. De hát vezet! Ott van Isten teljes, mindent átfogó kijelentése a kezünkben, amit Bibliának nevezünk. Ez több, mint vezérlő csillag, több, mint álom. Jézus Krisztusról tesz bizonyságot, akit megismerve és követve nem téveszthetünk célt. A napkeleti bölcsek először saját fejük után indulva jutottak el Jeruzsálembe. Mert hát király mégiscsak biztosan a palotában születik. De rossz címre vitte őket a józan eszük, a racionális gondolkodásuk. És Heródessel, magával a megtestesült gonosszal találkoztak Jézus helyett. Még jó, hogy tényleg felismerték időben, hogy mit, kit kell követni!

Nagyon kevesen követik ma is Isten vezetését. Még az egyházban is sokszor a józan ész, esztétika és humanizmus diktál a vezérlő Ige helyett. Ha valami ártalmatlannak tűnik vagy esztétikailag szépnek, esetleg nemes célnak, akkor Isten igéjét figyelmen kívül hagyva a legtávolabbra kerülünk Jézustól. És észre sem vesszük, hogy rossz ajtón nyitottunk be, és nincs ott Jézus! Vezetés nélkül összekeverjük a szentet és a profánt, a bűnt az engedelmességgel. A bűn elítéléséről azt gondoljuk, hogy a bűnöst is el kell ítélnünk. A bűn elfogadásával és legalizásával pedig azt hisszük, hogy Jézus mindenkit elfogadó szeretetét gyakoroljuk. Az ártalmatlannak hitt, de mégiscsak sátáni szimbólumokat bevisszük az egyházi életbe, s nem jut eszünkbe Jézus figyelmeztetése: „Amikor tehát meglátjátok, hogy „a pusztító utálatosság” ott áll a szent helyen” (Mt 24,15), akkor jön el a vég. Amikor csak azt hirdetjük, amit Jézus mondott a házasságtörő nőnek: „Én sem ítéllek el”, de nem mondjuk tovább: „Eredj el, és többé ne vétkezz!”, sőt, egyenesen jogot akarunk biztosítani a bűnös élet folytatására, akkor már rég nem Isten vezetését követjük, hanem a saját fejünk és érzéseinkre hagyatkozunk. És csodálkozunk, hogy miért van annyi kudarc, miért nincs áldás. Mert Isten ügye ma is a mi engedelmességünkre van bízva!

De Isten ma is vezet. Kövesd azt a „csillagot”, az igét, még akkor is, ha nem oda és úgy vezet, ahogyan kényelmes, szimpatikus vagy ahogyan te gondolnád! És hidd el, az áldás, a jutalom sem marad el!

 

Derengő fények a remény ablakában

Várva vártam az Urat…” (Zsolt 40,2)

Gyermekkorom szép emlékű kis fészke a mi Urunknak hála egy olyan család volt, ami a vidéki kis falvak családjainak egyikeként élt. Több generáció, évtizedek átölelő szeretete, tudása és tapasztalata vegyült el a konyha illatában, az ágynemű tisztaságában, a falak fehérségében, a megpihenést jelentő esték nyugalmában, a ki mondott és ki nem mondott gondolatokban, szavakban. Az emberek figyeltek egymásra. Nem csak a klasszikus család volt gondoskodó és nevelő hatású. A falu széltében hosszában ismerte egymást és egymás népes családját. Egyformán fontos volt tudatni egymással azt, hogy összetartozunk és azt, hogy közösen egymást segítve éljük a mindennapokat. Minden évszaknak meg volt a maga készülődése. Húsvét, szüret, karácsony, farsang, óvodai és iskolai évzárók, ballagások, nemzeti ünnepek. A nagyobb (már nem egy fedél alatt élő) család egy évben többször is összejött disznótor, szüret, kukoricatörés alkalmával is, de az ünnepek környékén egészen biztosra vehettük, hogy lassan, szépen rendezett koreográfia alapján előbb-utóbb minden közeli és távoli családtag tiszteletét teszi, vagy épp mi megyünk látogatóba. Olyannak tűnik gyermeki emlékeim alapján, mintha egy diafilmet néznék vissza a falra kivetítve, tekerve a fény előtt a dia tekercset, kicsit kopott, régi mégis olyan kényeztető a léleknek a vetítőből áradó melegség és jóleső nosztalgikus vidámság mocorog bennem. Előttem vannak az ünnepi szép ruhák, amik ma már nem is olyan fontosak vagy épp túl fontosak lettek. A napokig előkészített finomságok illata, amilyet ma már csak ritkán érzek, ha nagymamám (azok közé tartozom, akiknek megadatott a boldogság, hogy még féltő gondoskodásával öleli magához őt egy nagyszülő) veszi magára valamelyik konyhai feladatot, hiszen a rohanó napok és hetek egymásutánja arra buzdít, hogy egy gyors félkész „finomság” kicsit hazai jelleggel felturbózva pont megfelelő lesz. Sajnos az a készülődés, amit az én régi gondolatbeli diafilmemen őrzök, mára már csak nyomokban sejlik fel egy két olyan helyen, ahol őrzik még a tüzet! A fényét szerte-szétszóró, melegét bárkinek átadó, tekinteteket magára vonzó tüzet, ami a családi tűzhely lángja. Olyan világosság ez, ami akkoriban természetes volt, legyen az bármilyen sorsú család. Keserűség és bánat minden időkben fellelhető, mégis az akkoriak orvosolhatóbbnak tűntek, tűnnek.

Be kell látnom, oly sokakkal együtt én magam is hagytam fakulni a világosságnak ezt a szívet melengető formáját, pedig nekem az Isteni gondviselésnek köszönhetően van olyan szívemnek egyik legkedvesebbje (nagymamám), aki őrzi a tüzet. Segítség nélkül, azonban elfáradnak a tűz vigyázói és végül sajnos kialszanak az olyan régóta égő, ma már leginkább csak pislákoló lángok és nem marad utánuk más csupán a sötétség és a hideg.

Mióta csak az eszemet tudom mindig nagyon vártam a karácsonyt megelőző készülődés időszakát. Kisgyermekként természetesen elvarázsolt időszakként éltem meg. Az évszámok környékén történő elhelyezkedés végett leírom, hogy (koromat sosem titkolom) a ’80-as évek elején születtem. A hajdú-bihari vidék egyik akkor körülbelül 3000 lelket számláló kis falucskája adott otthont családunknak. Így bele gondolva nem is kell annyira nagyon visszatekinteni az elmúlt időben. A gyermeki szív nagyon könnyen magába zár képeket. Vannak olyan visszaköszönő emlékek, amik minden karácsonyi időszakban előbb vagy utóbb felvillannak bennem. Sokszor az emlékezésben talán az legnehezebb, hogy tudatja velünk az emlékben lévő személyek, élmények, érzések hiányoznak! Most kicsit idő utazok és az utazás közben néha belém hasít, mennyi minden hiányzik abból „régi” világból.  Mintha már nem lennének olyanok a telek! Lehet, hogy csak elmém szorgos színes ceruzái vagy a szívemben régóta való tárolás teszi szebbé, mássá azokat. A mindig „idejében” érkező hó lassan takarta be sorra a füstölgő kéményű háztetőket, az udvart, az utat a kerítést, az ablakunkkal szemben álló óriási fenyőt a szomszéd udvarában! Gyermeki szemünk szikrázni látta a havat, vakító fehérségét olyan nehezen szokta, mégis alig vártuk, hogy a lábunk érintse. Süppedjen, mint a dédi papa puha dunyhája, amibe ugyan olyan jó volt beleugrani, mint abba a csupa-csoda sziporkázó kültéri takaróba. Játék volt dacolni a széllel, a folyó hólével, az orrunkat pirosra csípő hideggel, csak gyúrtuk, görgettük, ha lehetett órákat is kint töltve, de soha meg nem fázva.  Majd hazaérve, átmelegedtünk kívül-belül. Az otthon melege átjárta kis testünket és a lelkünket is. Délutántól mindenki otthon volt, még ha tette is a dolgát, együtt, egymással foglalkozva teltek az esték!

Az egyébként is várva várt telet a karácsony koronázta meg. Olyan várakozással volt telve a szívem, amit már felidézni sem tudok talán. Furcsának hathat, de nem csak az ajándék várás tette széppé ezt a készülődési időszakot! Sajnos akkor tájt a hitélet több irányból való szorongatása finoman szólva nem hatott ösztönzőleg a falu előtte komoly létszámban templomba járó gyülekezetére. Így mi szenteste napján nem a templomba igyekeztünk, hanem a téli félalkonyban, szépen felöltözve mendegéltünk nagymamám szüleihez. Az odáig vezető út az egyik szívembe bevésődött emlék, ami újra és újra rám köszön! Amikor megérkezik, szinte érzem azt az azóta sem tapasztalt hideggel keveredő pernye és korom illatú édes füstöt az orromban, ami beleivódott a ruháinkba mégsem bántuk. Kíváncsi gyerekecske benéz az ablakon. Egyszerű kis házak ablakai vannak előttem, de szinte mindenhol kisebb-nagyobb szépen díszített fenyőfák vagy ágak. Meleg fények, néhol mocorgó ember alakok, aki együtt üldögélnek, álldogálnak. Majd oda érünk, beljebb megyünk (torokszorító boldogsággal hallom visszacsengni dédnagymamám hangját „Isten hozott!” Búcsúkor „Isten áldjon titeket!”) és már bentről a barátságos melegből, szerető ölelésből kisandítva nézünk kifelé, azokra, akik még tovább mennek, mert hisz mindenkinek hozzánk hasonlóan volt hová menni. Rokonok, családtagok néhány órát együtt töltöttek ilyenkor. Sokszor összetalálkoztunk a többi családtaggal, aki épp úgy jöttek idős szüleikhez, nagyszüleikhez, mert itt mindig megtalálták azt a tűzet világosságot, amit csak a családi tűz fénye adhat. A haza vezető út már az este sötétjében olyan volt, mintha egy mesekönyv lapjaiba sétáltam volna egyre beljebb. Élénkebben látszottak a benti történések, a díszes fákon apró gyertyák vagy fényfüzérek, nyugodt csendes arcok az őket olyan barátságosan megvilágító, körülfogó színek. A házak kívül akár a mézeskalács fehérrel díszítve sorakoztak, és minden ablakon és résen át áradt belőlük a bentről kiszűrődő békesség, áhítat. A várakozás sokszor ennek az élménynek is szólt! Hazaérve szűkebb családdal, csendesen csodáltuk saját ünneplőbe öltöztetett fánkat és a napokig tartó készülődés után végre a szépen terített asztal és egymás nyitott szíve volt a középpontban. Sajnos ez idő tájt a betlehemezés már csak az édesapám, keresztanyám és nagyszüleim, no meg velünk élő dédnagypapánk ilyenkor elmesélt élménybeszámolójában volt jelen karácsonyinkban.

A heteken át tartó folyamatos elcsendesedés gyermekfejjel ezt a végtelen, szeretteink és családunk felé való gondoskodó odafordulással teli időszakot jelentette. Gyermekéveim leteltével jöttem csak rá, hogy ez a melegség, magával ragadó szeretet a felnőttek adventi időszakkal való azonosulása volt! Az advent alatt gyújtott gyertyák fénye, minden újabb meggyújtott gyertyával nő, olyan áradó fényességgé, ami a hit, a remény, a szeretet és az öröm egyvelegének ragyogása lesz. Emlékeim ablakokon, falakon átszűrődő, mélyen megérintő világossága ez! A család békességet, megnyugvást adó szerepe táplálja a gyertyák lángjait. A családi tűzhelyek mára sokhelyütt már csak kialvóban lévő parazsak nem adnak elegendő meleget a gyertyák kanócainak. Később, ahogy kamasz koromban utolért a valóság, újabb megható élményt kaptam. Édesanyám sok gyermekes család egyik legkisebbjeként, igen nehéz körülmények között volt gyermek. Karácsonykor is csak egy csenevész fácska jó magasra téve a szobában és egy kicsit bőségesebb vacsora volt a megszokottól eltérő. Együtt voltak ugyan szeretetben, de a nélkülözés rányomta bélyegét az ünnepre. Mégis míg el nem mesélte nem értettük, miért kell minden szentestén szép nagy sétát tennünk, miután feldíszítettük a saját fánkat és túl voltunk az ajándékozás örömén.  Kérdeztünk.  Azt válaszolta „Nézzetek be a barátságos fénybe, a meleg otthonokba!” Megtettük, bár nekünk az érzés régebbről egy jól ismert élmény volt, mégis mennyire más, mint neki! „Látjátok, milyen szépek, melegben vannak, örülnek egymásnak és a mesés karácsonyfának! Mikor gyermek voltam, ugyanígy barangoltam és azt reméltem, kértem a szívem teljes reménységével, hogy egyszer nekem is így lehessen! Mikor majd haza érünk, most, is mint minden évben megköszönöm Istennek, hogy így lett!” Ő volt az, aki mindig ragaszkodott a családi együttlét pillanataihoz. Táplálta a tüzet, hogy az ő reménységének ablakában világítson és mutassa az utat. Sajnos már nem lehet köztünk, de hiszem, hogy a feladat öröklődött rám!

Reménnyel telt szívvel kérem az Úr Istent, hogy minél több családot indítson arra, hogy rakjanak tüzet, aminek fénye és melege emlékeimben élő társaikhoz hasonlóan járja át az őket látó emberek szívét. Őrizzük ezeket, hogy legyen, ami táplálja jelenkorunk adventi gyertyáinak lángocskáját. Adjunk hálát Istennek azokért, akik velünk vannak, és engedjünk magunk mellé olyanokat, akik az egyedüllét, és a magány hideg sötétjében várakoznak RÁNK. A mai kor embere türelmetlen, rohanó, az őt körül vevő hatások tömkelegében tévelyeg. Álljunk meg egy kis időre! Tegyünk azért, hogy egyre több helyen, egyre több testvérünk számára válhassanak láthatóvá a derengő fények a remény ablakaiban!

Madar-Nemes Edina

Építs a szavaiddal!

“Semmiféle bomlasztó beszéd ne hagyja el a szátokat, hanem csak akkor szóljatok, ha az jó a szükséges építésre, hogy áldást hozzon azokra, akik hallják.” (Efezus 4,29)

Egy napon a 2500 évvel ezelőtt élt filozófus, Szókratész egy ismerősével találkozott, aki az üdvözlés után így szólt:
„Tudod, hogy mit hallottam nemrég egy barátodról?”
„Várj egy percet.” – mondta Szókratész. „Mielőtt bármit is mondanál, szeretném, ha válaszolnál három kérdésemre. Az első: Teljes mértékben megbizonyosodtál arról, hogy amit mondani szeretnél, az igaz?”
Az ismerőse így felelt: „Valójában csak hallottam valakitől és…”
„Rendben.” – mondta Szókratész. „Tehát nem vagy benne biztos, hogy igaz-e, vagy sem. Akkor nézzük meg a második kérdést. Valami jó dolgot szeretnél mondani a barátomról?”
„Nem, épp ellenkezőleg…”
„Tehát valami rosszat szeretnél mondani róla, de nem vagy benne teljesen biztos, hogy igaz-e. Hm… Akkor válaszolj a harmadik kérdésemre is: Hasznos számomra az, amit mondani szeretnél a barátomról?”
„Nem, nem igazán…”
Szókratész ekkor így szólt: „Ha az, amit mondani szeretnél, se nem biztos, hogy igaz, se nem jó dolog, és még nem is hasznos, akkor miért mondanád el egyáltalán?”
Az ember nem változott 2500 év alatt sem. Amit ma mondunk, ahogyan beszélünk, legtöbbször ugyanúgy elbukna Szókratész tesztjén, mint a barátjáé. Lehangolóan fájdalmas tapasztalat, ahogyan a szavainkat fegyverként használjuk megfélemlítésre, pusztításra. Selmeczi Tivadar humorista mondta el régen azt a történetét, amikor meghívták őt a Parlamentbe valamilyen ünnepi alkalomra. A bejárat előtt egy őr megállította, s kérdezte: “Fegyver van magánál?” Mire Selmeczi: “A szatíra éles fegyvere.” Megmotozták.
Bár vicces a történet, de igaz: szavaink éles fegyvernek számítanak, s nem félünk használni. Az interneten bármilyen közösségi oldalra, fórumra mész fel, látni fogod: nincs olyan téma és irányultság, ahol egy idő után a megosztott gondolatokkal ne ártani, rombolni, szurkálni akarnának az emberek. Lehet az egy lakóközösségi csoport vagy zenekari fan club, hogy politikairól már ne is merjek beszélni. Az internet igazából hihetetlenül kiszélesítette azt a csatamezőt, ahol szavaink fegyverével mások életére törhetünk. De miért van ez így? Miért nem arra van hajlamunk, hogy építsünk, dicsérjünk, jó híreket terjesszünk? Miért abban lelünk örömöt, ha kritizálunk (sokszor ok nélkül), ha bomlasztunk, ha lejáratunk másokat, ha hazugságokat vagy féligazságokat adunk tovább?
Jézus azt mondta egyszer: amivel csordultig van a szív, azt szólja a száj.” (Mt 12,34) 
Ennyi! Ez van bennünk, ezt tudjuk adni.
Pál azt írja, hogy “újuljatok meg lelketekben és elmétekben, öltsétek fel az új embert, aki Isten tetszése szerint valóságos igazságban és szentségben teremtetett.” (Ef 4,23-24) Reggel, amikor látod, hogy a tegnapi ruhád koszos, nem fogod fölvenni. Fölveszel egy újat. Ha látod, hogy a te szíved is rombolással, ártó szándékkal van tele, mert szavaid erről tanúskodnak, akkor ideje felöltözni a tiszta lelkületet. Nem törvényszerű, hogy örömöt lelj a parttalan veszekedésekben, hogy élvezd, ha másról rosszat mondhatsz, hogy mindenképpen be kell szállj a verbális világháborúba. Öltözz reggel és imádkozz: “Uram, kérlek, hogy csak akkor szólaljak ma meg, ha annak bármi haszna is van másra nézve, és nem rombol vagy bomlaszt!” Tiszta ruhában, tiszta lélekkel jobban fogod érezni magad. És akik melletted vannak, azok is.

Hozz áldozatot!

Ezeket a szavakat vigyétek magatokkal, amikor megtértek az Úrhoz, ezt mondjátok neki: Bocsáss meg minden bűnt, és fogadd szívesen, ha ajkunk gyümölcsét áldozzuk neked! Asszíria nem segít meg minket, lóra sem ülünk többé. Nem nevezzük többé Istenünknek kezünk csinálmányát. Csak nálad talál irgalmat az árva.” (Hóseás 14,3-4)

Izráel népe történelme során elhajlott attól, hogy Isten akarata szerint éljen és egyedül Benne bízzon. Boldogulásukat attól remélték, ha minél több irányból biztosítottnak érezték magukat, minél több lábon állt biztonságtudatuk. Gyakorolták őseik vallását, áldozatokat mutattak be Istennek, de nemcsak az Úrnak, hanem – biztos, ami biztos – más isteneknek is. Idegen, bálványimádó népekkel kötöttek politikai szövetséget és katonai erejükben bíztak, ill. abban a gazdasági háttérben, amit a politikailag sikeres, de istentelen király, II. Jeroboám megteremtett. A túlbiztosítottság azonban éppen a visszájára fordította a sorsot. A biztonság helyett közelgett a pusztulás napja Izráel országára, és Hóseás próféta erre figyelmeztette népét. A menekülés egyetlen lehetséges útja a megtérés: fölhagyni a bálványimádással, elvetni minden hamis támaszt, a vallást pedig igaz hitre cserélni. Ez azt jelenti, hogy az embereknek áldozatot kell hozni, hiszen le kell mondaniuk mindarról, amitől eddig a boldogulásukat remélték. Az áldozati állatok és adományok helyett a legdrágábbat kell áldozni az Úrnak: az időt, amelyet Vele töltenek imádságos csöndességben. “Ajkunk gyümölcsét áldozzuk neked!”

A helyzet máig semmit sem változott, hiszen sokakhoz hasonlóan talán te is ugyanígy próbálod meg élni az életed, ahogy 2700 évvel ezelőtt az izraeliták. Néha eljársz a templomba, hogy letudd a vallásos kötelezettségedet, eleget tegyél a hagyományoknak vagy éppen wellness-keresztyén módjára egy kicsit feltöltődj, de sorsod biztonságát inkább a pénzben és az emberi kapcsolatokban látod. Éppen ezért az idődet is ezekre szánod leginkább. A munka, a család, a rokonok, a barátok határozzák meg időbeosztásodat. Szükséged van a pihenésre, a szórakozásra, ezért arra is igyekszel áldozni időt, s ha még mindezek után marad…, akkor azt talán Istenre fordítod. Asztalodról a lehulló morzsa az Övé, a világmindenség Uráé, miközben Ő a legtöbbet, a legértékesebbet adta érted.

Mi az értékes számodra? Ki a te istened? Az, amire vagy akire akkor is szánsz időt, ha nincs. Amiért képes vagy korábban kelni, amitől nem tart vissza a fáradtság, a kedvetlenség, mások véleménye. Amiért hajlandó vagy a pénzeden túl a drága idődből is áldozatot hozni. Ami nélkül képtelen lennél élni, amitől vagy akitől függ az életed. Vajon hány embernek az életében van ezen a helyen Isten? És miért oly kevésnek? Mert nincs hit, amely igaznak tekintené Istennek a Bibliában sok helyen olvasható ígéretét, amely arról szól, hogy aki benne bízik, azt Ő oltalmazza, vezeti, gondot visel róla. Szép vallásos frázisnak tekintik ezt sokan, talán te is, de nem valóságnak.  De ha ez így van, akkor mi értelme van az egésznek? Mit ér az a hit, amelyet csak minimális lemondás melletti maximális kényelemben akarsz megélni? Annyit, mint 2700 évvel ezelőtt, elkerülhetetlenné vált a pusztulás.

De ma még van lehetőség a megtérésre, újragondolni, átstrukturálni az életed, és Istent végre az Őt megillető helyre ültetni. Ha hiszel, akkor legyél hajlandó áldozatot is hozni érte, ajkad gyümölcsével, időd ráfordításával. Hidd el, minden más, amiben bízol, semmit sem fog érni! Az örökkévalósághoz azok az idők vezetnek el, amiket ma Istennel töltesz el imádságos csöndben, s lehet, hogy egy örökkévalóságnak tűnik. De ez az egyetlen idő, ami biztosan nem elvesztegetett. Próbáld ki, tedd gyakorlattá, s élj az áldásban, amit eddig talán éppen ezért nem éreztél még!

Hazugságok árnyékában

“Amikor a hazugságot szólja, a magáéból szól, mert hazug, és a hazugság atyja.” (Jn 8,44)

Ebben a bibliai idézetben Jézus az ördögről beszél: hazugság atyja, aki nem tud igazságot szólni, viszont magát a világosság angyalának tünteti fel mások előtt. Lehet vitatni az ördög hatalmát vagy egyáltalán a létezését, de ha máshol nem, a mindenhol jelenlévő hazugságban tetten érhető az ereje, a létezése. Honnan és miért van ennyi hazugság a világban? A Biblia szerint tényleg az ördögtől van a hazugság, a célja pedig nem más vele, mint hogy ellenségeskedést, szeretetlenséget szüljön az emberek között. Mert ahol a hazugság által indulatok gerjednek, ott a szeretet meghidegül, Isten hatalma és jelenléte elhalványulni látszik, s valami félelmetes, hűvös, sötét árnyék borul a szívekre.

A hazugság terjesztésének ma már sokkal hatékonyabb és gyorsabb eszköze létezik, mint régen, amikor falvak házai előtti kispadokon adták csak tovább a fals híreket egymásnak az emberek. Ma már az internet világában 1, azaz egy másodperc alatt milliókhoz jut el a hír. A foci vb után szárnyra kapott az a hír az interneten, hogy a 2. helyezett horvát válogatott felajánlotta jutalmát rászorulók támogatására.  Milyen nemes cselekedet ez az amúgy is szimpatikus válogatottól! Aztán két nappal később kiderült, hogy a hír kamu. Lehetne mondani, hogy nem volt ez annyira káros, hiszen jó hírt próbáltak terjeszteni valakikről, de mégis: amikor ez a hazugság terjedni kezdett, azonnal indulatokat korbácsolt fel azok ellen a politikai vagy egyéb erők ellen, akik nem ajánlják fel hasonlóan a fizetésüket a szegényeknek. És a pozitív tartalmú hazugság így volt képes arra, hogy hihetetlen gyűlöletet gerjesszen azok iránt, akiket egyébként is gyűlölettel veszünk körül.

Tulajdonképpen előre eldöntjük mindenkiről, hogy milyen hírt hiszünk el róla. “Láss bennem mást!” – énekli Ákos, és mi bárkibe belelátunk mást, akit mi akarunk. Számunkra szimpatikus emberekről a később hazugságnak bizonyuló jó hírt ugyanúgy készpénznek veszünk, mint a nem szimpatikus emberekről a rossz hírt. És ezt nem is cseréljük össze. Mert akiről rosszat akarunk hallani, arról a jó hír hazugság lesz a számunkra akkor is, ha a hír tényleg igaz. És fordítva ugyanígy. Ez az ördög csapdája! Hír és hazugság alapján ítélkezünk mindenkiről, anélkül, hogy csak egy percet fordítanánk arra, hogy utánajárjunk a valóságtartalmának. Amikor a fönti hírről kiderült, hogy hazugság, valaki írt egy hozzászólást a közösségi oldalon: “Akkor most tényleg nem hihetünk el semmit?” Ez az ember rájött, hogy a világ az ördög rabságában van! De az a Jézus, aki leleplezi a hazugság atyját, magáról így vall: “Én vagyok az út, az IGAZSÁG és az élet.” Van igazság a földön, és ez Jézusban jelent meg két évezreddel ezelőtt. Azért, hogy Istenről se csak hírből halljál, hanem első kézből torzítatlan valóságként tapasztalhasd Őt meg. És csak így, a hazugság árnyékából kilépve leszel csak képes másokat is tisztán látni – és ami a lényeg: szeretni! –  olyannak, amilyenek valójában.